A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja immár harmincöt éve szívósan tartja magát. Megrendezték a koronavírus-járvány alatt, és most, a pár tíz kilométerre fekvő Ukrajnában dúló háború évei alatt is.

Meghökkentő rendíthetetlenségét – a közéleti-történeti indokon túl – a határon túli magyar színjátszás túlnyomórészt magas minőségének, a többkultúrájúságból és gyümölcsöző találkozásokból adódóan izgalmas formanyelveinek köszönheti. Mint minden színházi fesztivál versenyprogramjára, a kisvárdaiéra is jellemző a hullámzó színvonal, ám összességében nagyobb eséllyel láthatunk itt kísérletező, szubverzív előadásokat, mint egy átlagos magyar színházi találkozón – ha van még ilyen egyáltalán.

A fesztivál (időben) utolsó öt előadása közül a legkülönlegesebb az Élőhomok című vajdasági koprodukció volt (Novem Színházi Szervezet, Zentai Magyar Kamaraszínház, magyarkanizsai Regionális Kreatív Műhely). Mezei Kinga rendezése költői és festői színházat teremtett, a szó legszorosabb értelmében, ugyanis az előadás Tolnai Ottó verseinek és a szintén vajdasági Petrik Pál festményeinek felhasználásával, vagy inkább azok ihletésében készült. A végeredmény egyszerre megindító, meglepő és sziporkázóan vicces. A majdnem végig nonverbális előadásban egyetlen versrészlet hangzik el, mégpedig Tolnai azúr talpú krisztusából, amely – a rendezéshez hasonlóan – megkapóan írja egymásra a transzcendenst és a köznapit, felvillantva a művészet (tánc, festészet) lehetőségeit a szerelemben és a mindennapi rítusokban. Az Élőhomok szereplői (Hajdú Tamás, Pálfi Ervin, Szilágyi Nándor és maga Mezei Kinga) festenek ablakra ujjal, majd ecsettel, vászonra kézzel-lábbal, vasalóval, biciklivel, vizelettel, széklettel – művészetté emelve a legbanálisabb tevékenységeinket is. Az erős szimbolikájú, de korántsem didaktikus előadás a halál, a szerelem és az ünnep köré szerveződik. Mindezek keresztmetszetében helyezkedik el a kulcsjelenet: a menyegző, ahol az ifjú párt székestül kettéfűrészelik, az öngyilkos menyasszony szájából pedig (gyöngy)fogak záporoznak a földre. Mindehhez organikusan kapcsolódik a találóan sokszínű, népi, komoly- és könnyűzenei motívumokból építkező zene (Márkos Albert munkája), valamint a légies, az anyagokkal, felületekkel és a térrel találékonyan játszó díszlet (Mezei Kinga és Ondraschek Péter alkotása), ahol képi párbeszédbe lép egymással a csipke, a tükör, az üveg, a fehérség és a színkavalkád, a bábu és a színész, kihasználva a játékteret teljes mélységében és magasságában.

Az idei válogatás azt sugallja, hogy a legfontosabb közös emberi tapasztalat, amelynek segítségével határokon átívelően kapcsolódni tudunk egymáshoz, az ürítkezés. A Szegedi Pinceszínház és az Aradi Kamaraszínház közös Amaedeusában Constanze (Sebők Maja) újra és újra a bilin köt ki. Erőlködésének gyümölcse itt üveggolyóvá stilizált Mozart-golyó. Tapasztó Ernő rendezése nem csupán azzal teszi próbára a nézőt, hogy Mozart feleségét különböző végletesen megalázó és alárendelt helyzetekben kell néznünk igen hosszasan és sokunknak meglehetősen közelről. Az előadásban előkerül például egy tükör is, amelyet a színészek (elsősorban Balog József – Salieri) úgy helyeznek el akkurátusan a színpadon, hogy az a reflektorokat éppen egyes nézők szemébe irányítsa. A tükröt mozgatják, úgyhogy többen is részesülhetünk ebből a kiváltságból. Jelen sorok írója nagyjából húsz percig csukott szemmel (időnként hunyorogva) fogadta be a művet. Mindez nagy kár, ugyanis az előadás legerősebb része a látvány. Az extravagáns jelmezek (Papp Janó), találékony díszletek (Szvatek Péter) és értőn megkomponált színpadképek tették igazán emlékezetessé az előadást; megidézik mind a bécsi császári udvart, mind a darab központjában lévő zeneszerzők között feszülő alapvető ellentéteket. A lázadó Mozart (Gulyás Hermann Sándor) eklektikus raszta-punk-hipszter öltözéke fogalmazza meg a rendezés központi állítását, miszerint a fiatal Amadeus a mindenkori ellenállás megtestesítője. Az elidegenítő elemek közé tartozik az alapkoncepció is, mely szerint zene nélkül állítják színpadra Peter Shaffer Mozartról és Salieriről szóló darabját. A zene azonban nem marad el teljesen; a stilizált dallamokat a színészekből álló énekkar zengeti, méghozzá (szándékosan?) hamiskásan.  A színészek (a már említetteken kívül Kancsár Orsolya, Büky Beáta, Varga Bálint, Gyuriska János és Besztercey Attila) improvizációban is gazdag prózai és fizikai játéka mindazonáltal meggyőző és magával ragadó.
 

Novem Színházi Szervezet, a Zentai Magyar Kamaraszínház, magyarkanizsai Regionális Kreatív Műhely: Élőhomok (Tolnai Ottó és Petrik Pál motívumai alapján)
Rendező: Mezei Kinga 
 

A korábban már felelevenített testi folyamataink örök témáját hozza játékba a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház húgysárga díszletű Leenane szépe-előadása is Barabás Árpád rendezésében. A darab fő olfaktorikus jellegzetességét – az anya mosogatóba öntött vizeletének szagát – pazar módon képi formába öntő sárga-fekete díszlet Szűcs-Olcsváry Gellért, az ehhez tökéletesen illeszkedő jelmez pedig Karácsony Kinga munkája. Martin McDonagh a testi működéseire és a szinte állatias szintű kommunikációra lecsupaszított, a másiknak és a környezetének végletesen kiszolgáltatott ember tragédiáját írja meg. A feszültséget végig fenntartó rendezés ezt értőn és érzékletesen tárja elénk. Mindennek kulcsa az anya-lánya páros könyörtelenül nagyszerű összjátéka (Mag: Fincziski Andrea, Maureen: Albert Orsolya), amelyben minden arcrezdülés jelentőségteljessé válik. Kíméletlen kettősüket remekül egészíti ki a pillanatnyi üdeséget becsempésző elrajzolt testvérpár, Ray (Wagner Áron) és Pato (Szűcs-Olcsváry Gellért). McDonagh darabja az interperszonális kapcsolatok kietlenségén és az áthatolhatatlan magány ábrázoláson túl Írország és a gael nyelv helyzetére is utal a domináns Nagy-Britannia viszonylatában. Ahogy a szakmai beszélgetésen is – és az erdélyi színházi diskurzusban oly sokszor, elsősorban Székely Csaba drámáival kapcsolatban – elhangzott, a székely tapasztalat számos ponton kapcsolódik az írhez (politikai, kulturális, természeti, művészeti jellegzetességei miatt), ezért is olyan népszerűek az ír darabok a székelyföldi színházakban.

Az eddig említett témakörön kívül a másik örök emberi tapasztalat az üldöztetés, legalábbis a versenyprogramból kirajzolódó mintázatok szerint. A Mirad, egy fiú Boszniából előadása már akkor elkezdődik, amikor a nézők helyet próbálnak foglalni az aprócska, a színtér hosszanti oldalain húzódó két-két soros nézőtéren. Ahhoz, hogy helyhez jussunk (legalábbis az első sorban, ahonnan lényegesen többet lehetett látni, mint az azzal egy szinten elhelyezkedő másodikban), több ízben fel kell állítanunk egy párt, akik sűrű bocsánatkérések közepette felnyalábolják a bőröndjüket és tangóharmonikájukat, majd egyre kisebb helyre szorítják be magukat, míg végül szék nélkül a tér közepén kötnek ki, állva. Amikor megszólalnak, passzív-agresszív elnézéssorozatot intéznek a nézők felé, amelyből kiderül, hogy (boszniai) menekültekről van szó a délszláv háború évei alatt, akik az új otthonuk gyanánt választott (vagy inkább talált) nyugati ország polgárait szólítják meg. A hangjukból (és a létezésük miatti bocsánatérésükből) keserűség, megtörtség, kiszolgáltatottság érződik. Siflis Anna rendezése úgy erőteljes, hogy közben alázatosan mértéktartó: az előadás háromszereplős, egyórás, díszlete és kellékei pedig – mint a rendező másnap megjegyzete – egy bőröndben elférnek. Bár a Mirad, egy fiú Boszniábólt ez alkalommal a budapesti Pinceszínház dolgozta fel, az alkotók túlnyomórészt vajdasági származásúak, akik saját tapasztalataikból vagy családjuk történeteiből merítve gazdagították (dramaturg: Hámor Anna Csillag) a holland Ad de Bont darabját, amelyet a szerző az eseményekkel egy időben írt, valós dokumentumok, elsősorban levelek alapján. Az előadásból kirajzolódó történet egy házaspár (Fazila: Nagyabonyi Emese és Djuka: Ricz Ármin) hányattatásait, valamint unokaöcsük, a gyermek Mirad (Tóth András) veszteségeit beszéli el, akik a boszniai Fočából egymás után Hollandiába menekülnek. Mindeközben reflektál a háború (és kifejezetten a testvérnépeket mesterségesen szétválasztó és egymás ellen uszító délszláv konfliktus) abszurditására, elsősorban a gyermeki tekintet őszinte tisztaságán keresztül. A produkció eredetileg tantermi nevelési előadásként született, tehát a látottakat alapesetben moderált beszélgetés keretében dolgozzák fel a (fiatal) nézők. Ez az élmény, némi módosítással, a kisvárdai közönségnek is megadatott, legalábbis azoknak, akik részt vettek a másnapi bensőséges és gyümölcsöző szakmai beszélgetésen, ahol az alkotók mellett Kozma András, Gyürky Katalin és a moderátor Németh Fruzsina elemezték a művet és kontextusát.
 

Pinceszínház: Ad de Bont: Mirad, egy fiú Boszniából   
Rendező: Siflis Anna
 

Az üldöztetés talán legszélesebb körben ismert színpadi megjelenítése a Hegedűs a háztetőn, amelyet az orosz zsidó Sólem Aléchem jiddis nyelven írt 1894-es elbeszélésgyűjteményéből, a Tóbiás, a tejesemberből adaptált musicallé Joseph Stein, Jerry Bock és Sheldon Harnick 1964-ben, hol másutt, mint Amerikában. A számtalan feldolgozást megért alkotás Kisvárdára is eljutott a csíkszeredai Csíki Játékszín jóvoltából, méghozzá nem is először. Ezennel a román zsidó Erwin Șimșensohn professzionális rendezésében láttuk és hallottuk az anatevkai zsidók életének és elűzetésének történetét. A három és fél órás előadásban mind a színészi játék, mind a látvány, mind pedig – ami a műfajból adódóan kulcsfontosságú – a zene (úgy az éneklés, mint a zenekar tekintetében) kifogástalan, semmivel sem marad alul a pár éve bemutatott, igencsak magas költségvetésű és hatalmas hírveréssel körülpárnázott jiddis nyelvű (Off-)Broadway-előadással szemben. A csíki népes színész- és zenészgárdából mindenki egyenletesen magas színvonalon teljesít (csak hogy a szűk család tagjait említsük – Tevje: Kányádi Szilárd, Golde: Márdirosz Ágnes, Cejtel: Tatár Zsuzsa, Hódel: Tóth Jess, Chava: Balázs-Bécsi Alíz, Sprince: Xántus Dorka; Bjelke: Bartalis Panna). Érdemes még kiemelni a Mótelt játszó Nagy Gellértet, aki szó szerint cigánykereket hány, miközben kristálytisztán énekelve örvendezik a sikeres eljegyzésén. Az előadás tehát profi volt; nem különösebben újszerű, nem kifejezetten revelatív, nem kimondottan izgalmas, de igazán jól megcsinált, remek színészekkel dolgozó, töretlen összhangú, szemet és fület gyönyörködtető, gördülékeny és nagyszabású. Az ilyesmi pedig korántsem magától értetődő.

(Bélyegkép: Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely: Martin McDonagh: Leenane szépe, Rendező: Barabás Árpád; Fotók: szinhaz.online)