Korunk egyik legkedveltebb rendezője, Wes Anderson színes, furcsa egyéniségeket vonultat fel alkotásaiban, amelyek – formai megvalósításukat tekintve – maguk is színesek és furcsák. A rendező olyannyira egyedi kézjeggyel rendelkezik, hogy mostanában sorra bukkannak fel a YouTube-on a különféle, mesterséges intelligencia által generált álelőzetesek, amelyek bemutatják, milyen lenne a Harry Potter-filmsorozat vagy a magyar Szomszédok, ha Wes Anderson készítené el őket. Az alkotó nemcsak a kedves történeteket és karaktereket, nemcsak a szatíra műfaját preferálja, hanem az önreflexiót és a többszörösen keretezett történeteket is. A Grand Budapest Hotelben a címben szereplő helyszín egyúttal egy könyv címe is, amelyben a sztorik kibontakoznak, a kevésbé jól sikerült A Francia kiadásban pedig egy szerkesztő halálának apropóján készülő nekrológ katalizálja a központi történeteket. Anderson legújabb művében, az Asteroid Cityben tovább szövi ezt a fonalat, még merészebben játszik el a különféle fikciórétegekkel és a kritikai önreflexióval. Az Asteroid City kétségtelenül rendkívül kreatív stílusjáték, ám a keretbe foglalt fikciórétegek nem állnak össze egésszé, illetve a film túl sok teret enged a belemagyarázásnak, ami miatt akár blöffnek is érezheti a néző.

Az Asteroid City az Egyesült Államok történetének egyik aranykorába, az ötvenes évekbe, a második világháború utáni gazdasági fellendülés hidegháború, atom- és UFO-pánik által némileg beárnyékolt „boldog békeidejébe” repíti vissza a befogadót. A cselekmény alapvetően két szálon fut. Már a bevezető tudatosítja, hogy az Andersonhoz méltó módon rikítóan színes film valójában egy kitalált színdarab adaptációja, amit egyrészt keletkezése közben mutat be az alkotó, másrészt magát a színfalak mögötti keletkezéstörténetet is felvázolja a címbeli kisvárosban kibontakozó sztorival párhuzamosan. Így vannak színészek, akik két szerepet is játszanak: egy fiktív színészét és egy fiktív karakterét. A fekete-fehérben megvalósított, direkt színpadias és színpadi próbákból álló történet Ingmar Bergman (Börtön, Rítus) és Wim Winders (A dolgok állása), de humorossága miatt még inkább Federico Fellini (Az édes élet, 8 és ½) önreflexív műveit és a klasszikus musicalt, az Ének az esőbent idézi. A színes film egy majdnem önálló, inkább klasszikus történetet mesél el: azért csak majdnem, mert a cselekmény egy pontján a fiktív színfalak mögötti és a tisztán fiktív világ keresztezik egymást.

A színes történetben egy Junior Stargazer (Ifjú Csillagvizsgáló) nevű, Asteroid Cityben megrendezett ifjúsági tudományos találkozó köré csoportosul a cselekmény, amelyen a feltörekvő tehetségek a saját találmányaikat mutatják be. Ide érkezik meg Augie és csonka családja Woodrow-val, a visszahúzódó okos fiúval az élen. Augie nem tudja, hogyan tudassa gyerekeivel, hogy nemrég meghalt az édesanyjuk, mivel maga is még a sokk és a gyász hatása alatt áll. Itt találkozik Midge-dzsel, a szintén búskomor színésznővel, aki Dinah-t, a lányát kísérte el a tudományos találkozóra. Míg kettejük és gyerekeik között szerelem szövődik, addig egy idegen lény „repülő csészealjon” látogatja meg a kisvárost, amit így a hadsereg körbezár. Ez idő alatt mindenki átgondolhatja az életét a jelenlevők közül.

Az Asteroid City abban a legerősebb, amiben a legkevésbé eredeti: az ötvenes évek korhangulatának stilizált, egyszerre nosztalgikus és ironikus megjelenítésében. Ismerős ez az ábrázolás, hiszen már a nyolcvanas években végigsöpört Hollywoodon egy ötvenes évek-filmhullám, ennek legismertebb alkotásai a Vissza a jövőbe és David Lynchtől a Kék bársony, amely nem magát a korszakot, hanem annak néhány jellegzetes (filmes) motívumát idézi meg a harsány színvilággal és a kertvárosi idillel (az 1998-as Pleasantville és Truman Show is hasonló példák). Sőt, a Marvel Studios 2021-es sorozata, a WandaVízió is említhető, amelyben Wanda varázserejével úgy próbálja feldolgozni Vízió halálát, hogy tiszta illúzióként „feltámasztja” őt, és egy egész kisvárost átváltoztat az ötvenes–hatvanas évek televíziós komédiáinak a mintájára. Az Asteroid City is ugyanezt a harsány színvilágú és cukormázas, irreálisan boldog „megvalósult fikciót” idézi fel, amelybe azért be-betörnek a problémák az idegen lény és a hidegháborúra utaló, közeli atomrobbantások formájában. Anderson ebben a miliőben érzi a legjobban magát, hiszen itt érvényesítheti leginkább a rá jellemző stílusjegyeket és karaktereket.

A tipikus andersoni stílus azért is működik kiváltképp jól az Asteroid City többszörösen keretezett történetében, mert a hamisságában és műviségében is látványos, egyébként részleteiben lepusztult kisvárosi közeg a maga idilljében is nyomasztó. Nyomasztó, mert – az itteni cselekményt folyton megszakító fekete-fehér színpadi, illetve színpad mögötti jelenetek hatására – végig érződik, hogy valami nincs rendben, van egy másik, valamivel reálisabb és melankolikusabb, sötét világ ezen túl. Az égbe törő gombafelhő és a csillagok közül zöld pontként előtűnő, díszletszerű, lehetetlenül nevetséges dizájnú UFO is ezt az érzetet erősíti. A színes ötvenes évek tehát idézőjelbe kerül Anderson művében, amelyben a rendező stílusa miatt tökéletesnek érződő idillt megzavaró jelek és motívumok (az atombombán és a groteszk UFO-n kívül egy rejtélyes üzenet) nemcsak kizökkentik a nézőt, hanem feszültséget is generálnak. Azaz a befogadó kíváncsiságát hivatottak növelni, ezek teszik izgalmassá az Asteroid Cityt tartalmi szinten.

A gond csak az, hogy – mint már a bevezetőben is szó volt róla – Wes Anderson filmje blöffnek hat, aminek az az oka, hogy a sok izgalmas motívumot és látszólagos rejtélyt hibásan értelmezzük megoldandó jelekként. A nyomok az Asteroid Cityben nem vezetnek sehová, nem is érdemes valamilyen megvilágító, leleplező fordulatra várni. Anderson inkább a fekete-fehér és a színes történet kontrasztjában, interakciójában, párhuzamos történéseiben rejtette el a titkokat és a jelentéseket. Jelentéseket, mert a filmnek sokféle értelmezése lehet, ami kétségtelenül a modernista szerzőkhöz közelíti a rendezőt. Ám Bergman, Fellini vagy Alain Robbe-Grillet (az ő önreflexív, a történetmesélés problémáival foglalkozó filmje a Transzeurópa expressz az általa forgatókönyvíróként jegyzett Tavaly Marienbadban mellett) – nevezzük most így – produktív többértelműségével szemben Andersoné üresnek hat. Azaz az Asteroid City annyira túlbonyolított, annyira titkolózik, annyira sokféle cselekményszál és karakter fut benne párhuzamosan, hogy tulajdonképpen bármit bele lehet magyarázni.

Egyrészt nyilvánvalóan értelmezhető az Asteroid City társadalomkritikus szatíraként, melyben a címbeli kisváros egy parabolikus modell, aminek szatirikus tanmeséjét az Egyesült Államok politikai hatalmi mechanizmusaira és aktuálpolitikai történéseire is vonatkoztathatjuk. A kisváros rutinját megzavaró földönkívüli idegen felfogható akár az amerikai határokat ostromló menekült metaforájaként is, akit a pánikkeltő politikai retorika – a jellemzően jogsértő hatalmi érdekérvényesítés céljából – ellenségnek állít be. A város karanténba zárása is ismerős a közelmúltból, hiszen a koronavírus-járvány alatt a társadalom hasonló bezártságot élt meg, a bezártság alatt pedig a családi és baráti kapcsolatok egyaránt átalakultak, miként azt a filmben is láthatjuk a gyerekek, valamint Augie és Midge viszonyában. Szintén Augie és családja perspektívájából az idegen lény értelmezhető a személyes krízis, a gyász szimbólumaként is: ahogy a földönkívüliek látogatása a kisváros, úgy az anya halála Augie-ék életét forgatja fel. A gyerekek, illetve tinédzserek szemszögéből az Asteroid City színes története a felnőtté válásról szól abban az értelemben, hogy például Augie gyermekei sajátos módon próbálják meg feldolgozni az édesanyjuk halálát, vagy hogy Woodrow félénk és különc tiniként megpróbál beilleszkedni a többi ifjú feltaláló közé a karantén alatt, megpróbálja kialakítani és megszilárdítani csoportidentitását.

Már a fő történetszálon is túl sok mindenről akar szólni (vagy szólhat) az Asteroid City, ami miatt túlzsúfolttá, ugyanakkor felületessé válik. Bele-belekap mindenféle sztoriba és drámába, de másfél óra alatt nem tudja érdemben kifejteni a felvázolt, több filmre elegendő történeteket és karakterkapcsolatokat. A színészgárdáról pedig nem is ejtettünk még szót: ismét világsztárokat nyert meg Anderson, ám a rengeteg híresség jelenléte is a túlzsúfoltság érzetét erősíti, és ebből következően a legtöbbjüket a rendező szabályosan elherdálja triviális, rövid jelenetekre. Steve Carrell és Tom Hanks is mellékszereplőket formálnak meg, a Breaking Bad című sorozat nagy neve, Bryan Cranston csak egy narrátor, a fekete-fehér történetszálon többek között Adrien Brody, Edward Norton és Willem Dafoe köszönnek vissza, és a fiatal tehetségek, mint Margot Robbie és Maya Hawke sem képesek megmutatni, mit tudnak. A főszerepekben Jason Schwartzman és Scarlett Johansson is inkább csak keresik a helyüket, őket is elnyomja a rendezői vízió és ego.

​

A fekete-fehér, színfalak mögött játszódó történetszálon lehetséges válaszokat kapunk arra, miért olyan túlzsúfolt és karakterdrámáit, jelentéseit tekintve széttartó, töredékes a színes film: a színfalak mögött zajló kreatív konfliktusok miatt. Az Augie-t alakító Schwartzman itteni figurája, a darabot ihlető, benne játszó Jones például szóvá teszi, hogy nem érti Augie motivációit, és mintegy didaktikus kiszólás, kulcsmondat a néző felé, amit a cselekmény végén kántálnak a színészek, hogy „nem tudsz felébredni, ha nem szenderülsz álomra”. Azaz nekünk, befogadóknak is meg kell tapasztalnunk a filmbeli fikció, Asteroid City problémáit, ellentmondásait, hogy lássuk a színfalak mögött felmerülő kreatív konfliktusok miértjét.

Csakhogy Wes Anderson ezzel a papíron kétségtelenül zseniális és agyat facsaró koncepciójával a saját csapdájába esett. Éppen a színfalak mögött zajló, szó szerint is szürke sztorinál sokkal érdekesebb színes történetszálat tette idézőjelbe és használta fel annak demonstrálására, hogy mik lehetnek egy színészek által eljátszott, komplex vizuális történet, egy színdarab vagy egy film buktatói. Míg az Asteroid Cityben játszódó epizódok karakterei a gyász és az ábrázolt vágyak miatt alkalmasak lennének az azonosulásra, addig a fekete-fehér részek elidegenítők, mert jellemzően egy nagy csoportként találkozik a néző a színészekkel, ritkák az egyéni karakterpillanatok. Az elidegenítő fekete-fehér történet pedig időről időre kizökkent a színes filmélményből, így képtelenség bárkivel is komolyan együttérezni a karakterek közül.

Bele lehet magyarázni még azt is az Asteroid Citybe, hogy végső soron a fekete-fehér történetet is idézőjelbe teszi maga a moziba került film, és gyakorlatilag Wes Anderson így késztet bennünket közös gondolkodásra arról, hogy összeállhatnak-e a széttartó és a képi világához hasonlóan őrülten színes emberi életek egységes történetté, de ez túl nagy engedmény lenne az alkotó irányába. Anderson szerint legalább kétszer kell megnézni az Asteroid Cityt, ha nem értjük. Kérdés viszont, hogy ha sokan értetlenül jönnek ki a moziból, akkor a nézőben van-e a hiba vagy inkább a rendezőben. Összességében persze érdemes megtekinteni az Asteroid Cityt, mert egy pillanatra sem hagy unatkozni, stílusjátékai és bájosan groteszk figurái szórakoztatóvá teszik, akár Jordan Peele hasonló témájú sci-fijét, a Nemet. De Peele filmjéhez hasonlóan Anderson műve is inkább látványos és túlbonyolított blöff, semmint rétegzett remekmű.