„Micsoda szemtelenség azt hinni, hogy leírhatunk városokat. Hiszen megannyi arcuk van, ezer irányuk, színes céljaik, borús titkaik, derűs titkaik; sok mindent takargatnak, és sok mindent megmutatnak; mindegyik város egység és sokaság egyszerre” – írja Joseph Roth, a dunai monarchia nagy elbeszélője, aki újra és újra sikerre vitte a merész próbálkozást. Pontosan tudta, hogy a való élet akkor lélegzik csak fel igazán, ha az ember nem feltörni próbálja a világ titkait, hanem óvatosan táncba hívja őket, és a kezdeti tisztelettudó szemérmesség idővel kéjjé ring, ha pedig sikeres a találkozás, a bódulat és az eksztázis csúcspontja is felsejlik. Ilyenkor a saját és az idegen átlépi a számára gondosan kijelölt határokat, néhány kivételes pillanatra egybefonódik a közelségben, és a lét addig lehetetlennek tűnő intimitásában, a szabadság hegyeit és völgyeit bejárva mer élni.

Török András új könyvével immár hatodszor merészkedik szeretett városa és életének középpontja, Budapest közelébe. A borító az 1938-as, sötétbe hajló, zöldesfehér fényképpel, rajta a régi Erzsébet híddal és a kikötött hajók sokaságával a Duna-part kellemes nyugalmát idézi, és egyúttal korokon és tereken átívelő utazásra hív; de leolvashatjuk róla azt is, hogy a szerző korábbi műveinek – teljesen átdolgozott – összegyúrását tartjuk a kezünkben, méghozzá a sorban a hatodikat, ami alighanem túlzott szerénység, hovatovább (ön)ámítás. Hiszen az 1989-ben angol és német nyelvű, turisztikai kedvcsinálóként induló vállalkozás 1998-tól a hazai közönségnek szánt alternatív Budapest-könyvvé, majd több mint ötszáz oldalas fővárosi enciklopédiává nőtte ki magát, amely – legyen szó a város napos vagy éppen árnyasabb oldalairól – apró betűs, ám annál találóbb megfigyelések és megjegyzések, ajánlások és figyelmeztetések segítségével igyekszik az itt élők budapesti gyökereit megerősíteni, a várost távolabbról csodálókból pedig közeli barátokat és lelki társakat faragni. Török András óvatos és udvarias; a hatalmas tudásába és csillapíthatatlan kíváncsiságába bepillantani készülő olvasókat már a borítón „modern lokálpatriótáknak” nevezi.

Kétségkívül szokatlan könyvvel van dolgunk, amelyet olvasni sem a megszokott módon érdemes. Nem csoda tehát, hogy az első száz oldalt a szórakoztatva tanítás és a – nagy közönséget érdemlő – városi titkokba történő beavatás teszi ki. A könyv ideális olvasója talán már nem a legfiatalabb, jó, ha rendelkezik némi élettapasztalattal, és fogékony a történelemre; nem árt, ha magyar, és ismeri Budapestet, legalábbis van valamennyi fogalma a városról, hogy az átfogó tudásanyagból szilárd alapokra építkezhessen. Az esetleges jövőbeli, idegen nyelvű kiadásoknál pedig mindenképpen szükség lenne egy hetedik teljes átdolgozásra, a külföldi olvasók igényeit és ismereteit szem előtt tartva.

Aki belevetné magát az új Budapest-kalauz sűrűjébe, jobban teszi, ha szűkebben méri az adagokat, és tíz oldalnál nem fogyaszt el többet naponta, különben torkán akadhat a rengeteg ínyencség. De Török könyvét – és a városokat általában – érdemes nemcsak szemmel, hanem lábbal is olvasni, türelemmel és befogadásra készen, szimatolva, nyitott füllel. Érzékenységre van tehát szükség, ahogyan Franz Hesselt és Walter Benjamint is érzékenysége kovácsolta össze és tette nagyszerű és érzékletes városmegfigyelővé, „kószálóművésszé”. A kószálás művészete pedig nem más, mint céltalan, különösebb szándék nélküli mozgás, amely során épp a valószerűtlen, a mellékes kerül középpontba. Török a városi útján legfeljebb annyit engedélyez a kószálóinak, hogy néha biciklire pattanjanak, de időnként kénytelenek leszállni a nyeregből, hogy magával sodorhassa őket az utcai forgatag, hogy elvegyüljenek a járókelők tengerében, figyeljék a gyerekek játékát és a napszakok váltakozását, ahogyan nyüzsgés és csend felelget egymásnak.

Török András helyieknek szóló útikalauzt írt, ami mégsem olyan elrugaszkodott elképzelés, mint amilyennek elsőre hangzik: az idegen, a kívülálló mindig kíváncsi, néz és tanulmányoz, felfedez és kérdez, rácsodálkozik és értelmez, a helyiek viszont köztudomásúan vakok, berögzült szokásaik szűk folyosóit róják, azt is szemellenzővel, lesütött szemmel vagy teljesen befelé fordulva. Melyik helybéli néz fel az égre és pásztázza Budapest több mint százéves, nagyszerű történeteket mesélő, pompásabbnál pompásabb épületeinek homlokzatát? A látogatók ódákat zengenek ezekről a csodákról, a budapestiek viszont észre sem veszik őket; érzékszerveik használaton kívül helyezésével igyekeznek végigsietni a dolgos hétköznapokon. Míg a turisták a Duna alatt közlekedő metró felé menet a szembeforgalmat, a helyiek arcát és testbeszédét fürkészik, az itt lakók közül sokan előzni próbálnak: sosem elég gyors nekik a mozgólépcső. Hidegen hagyják őket a többiek, egyre csak loholnak a saját életük után – pedig utolérni így egészen biztosan nem fogják.

Török András nagyon helyesen táplálni igyekszik a lelkesedés lángját a budapestiekben a városuk iránt, azon munkálkodik, hogy sajátjuknak érezzék. A Budapest Könyv pedig ékes példája, hogy egy jó városkalauz kitör az információdömping és a tutujgatás pedagógiai kényszeréből, szakít a szigorúan vett irányítgatás hagyományával, és inkább a szabadságot szem előtt tartva csalogatja az utazót – márpedig a csalogatás művészete ezerszer vonzóbb az irányításénál.

És ezzel körbe is értünk: Török András ugyanis szemérem és szemtelenség heves dialektikájában hánykolódva, a felvilágosodás értelmében vett legnagyobb bizalommal dolgozik. Célja a megfontolt igazmondás, ezért tartja a távolságot, nehogy magával ragadja egy-egy önkényes szeszély vagy ösztön. Ennek ellenére végtelenül közel kerül megfigyelésének tárgyához. Ha létezik ebben a városban igazi Budapest-megszállott, minden bizonnyal Török Andrásnak hívják. Nem csoda tehát, hogy a könyv legszebb részei mégiscsak érzelmi kitörések, mint például a mostani Nemzeti Színházat élvezetes kendőzetlenséggel becsmérlő és a Deák téren, az egykori Gödör helyén soha meg nem épült Nemzetit elgyászoló sorok, amelyek mintha csak a szerző idő előtt távozó barátjáról szólnának, gödör helyett pedig az idők végezetéig tátongó sírról.

A könyv hetedik kiadására örvendetes volna, ha Török még bátrabban elhatárolódna a távolságtartástól és továbbvinné a – korábbi kiadásokban elbeszélőként funkcionáló – Simplicissimus levetkőzésével megkezdett jó szokását. Hiszen láthattuk, hogy a helyenként betoldott Az én Budapestem-szövegek mennyit segítenek az olvasóknak az őket Budapesthez fűző saját, személyes-intim viszonyuk kialakításában.

Budapest nem hagyja, hogy a titkait csak úgy előcsalogassák – a könyv azonban épp erre tesz kísérletet elképesztő tudásanyagával, amely alapján joggal gondolhatjuk, hogy Török András nem szakbarbár, sokkal inkább kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkező reneszánsz ember, aki a város legeldugottabb szegleteivel kapcsolatos legapróbb információkat is betéve tudja. Megrögzött felvilágosultként úgy hiszi, az igazsághoz végtelenül közel férkőzhet, ám Budapest varázsa épp ekkor lendül működésbe: a talált igazságokról hamar kiderül, hogy újabb titkok, amelyek egyszerre kápráztatják el és rejtegetnek addig nem sejtett bosszúságokat. Minden részlet az egészből adódik, és annak tükre; az állandó mozgásból fakadóan a részlet és az egész is gyorsan gyarapszik. A részlet az egész, az egész a részlet.

Ugyan a könyvek is tudnak gyarapodni, a városok még gyorsabban, és ez Budapestre hatványozottan igaz. Török András úgy érzi, a főváros rohamos változása miatt egyre többet kell írnia, de ne tévesszük szem elől – és ez talán még lényegesebb –, hogy ő maga is hatalmas átalakuláson megy keresztül: az első kísérletezéseinél, több mint harminc évvel ezelőtt, még jobban haladt az új idők árjával, bár persze ma is rendkívül aktív – nem utolsósorban a Fortepan fotóarchívumnál, amelyből igazi kincsek kerültek be a könyvbe. A régi fekete-fehér felvételek nyomatékos szubjektivitásukkal dicsérnek és ócsárolnak, a letűnt koroknak egyszerre szemtanúi és alakítói, arról nem is beszélve, hogy mindegyikük kérdőjel a jelennel folytatott párbeszédben, és figyelmeztetésként kitett felkiáltójel a jövőnek. A színes képeknek nincs ilyen erejük – az idő óhatatlanul növeli az elszenvedett veszteségek számát: minden előrelépés hátralépés is egyben.

Nagy erénye a könyvnek, hogy nem lengi be nosztalgia – jobban belegondolva az legtöbbször nem is más, mint vágyakozás egy olyan múlt után, amely az adott formában egészen biztosan nem létezett. Török András a tények híveként kerüli az édeskés ködösítést; egyszerűen szereti Budapestet, a történelmét és az ellentmondásait – úgy ma, mint holnap. Budapest pedig többek között ezért is hálás lehet neki.

Veress Kata fordítása

(Bélyegkép: Török András. Forrás: Park)