Az volt a terv, hogy majd kipróbálunk sok gyerekprogramot. Kisördögtánc, arcfestés, kézműves foglalkozások. Délutánonként majd a szabadkai színészek napközijében hagyjuk a kicsiket (ők már várták őket, tavalyról emlékeztek rájuk), addig mi, felnőttek megnézzük a délutáni darabokat. A terv részben megvalósult, sőt, jól sikerült. Festettünk Kisharsányban, legóztunk és kazoo-t készítettünk Nagyharsányban, gombszemű zoknihalacskákat varrtunk a palkonyai Cifra Udvarban, kipróbáltuk a Vylyan-terasz kézműves-sátrát, ahol stílszerűen parafadugóval dolgoztak a gyerekek.

Hosszasan taglalhatnám, mennyi kedves és segítőkész ember fogadott minket a különféle családi programokon. Mégis – a fesztivál szellemének megfelelően – a váratlan helyzetek lettek a maradandóbb élmények. A gyerekek értették és élvezték, hogy a fesztivál elkülönül a mindennapok világától, hogy sátorban lakunk, hogy ér koszosnak lenni, hogy mosolygós idegenek vesznek fel a kocsijukba. Hálás voltam nekik, hogy lelkesen jöttek velünk a felnőtt programokra is, és tetszett, hogy milyen önálló, saját kis értelmezést nyújtanak a látottakról. A szülői dicsekvés persze mindig büdös, de egészen meglepett, amikor a teljesen kaotikus, „freestyle” darabokat rendes koncert-hangerőn játszó Grencsó-kvintettről szinte képtelen voltam elrángatni őket. Azzal vittem oda őket, hogy ez nekik hangos lesz, menekülni akarnak majd, én meg milyen önző vagyok, és azt kértem tőlük, csak öt percre hallgassunk bele „apa kedvéért”. Kiderült, hogy Grencsóék zenéje nagyobb élmény volt számukra, mint a gyerekfülnek szánt matiné-előadások. Hazafelé a koncertről végig a szájukba vett szívószálon, azaz – ahogy kisfiam elnevezte – „szafszokonon” muzsikáltak a kisharsányi tócsák béka- és gilisztalakosságának.

Hasonló tapasztalat volt, amikor a lengyel Walny Teatr Hamlet-bábelőadását néztük meg a gyerekekkel. A kisharsányi templomkertben a vándorfényképész és a lángosos mellett felütött cirkuszi sátrat látva vásári látványosságra számíthattunk. Meglepő már a színpadkép is: nagy, fejmagasságban felfüggesztett akváriumokban lebegnek a bábok (csak épp a halak meg a főszereplő királyfi nincsenek a vízben).

A víz segít a bábosnak a gravitáció ellen dolgozni. Utólag olvasom ezt az Adam Walny színházát bemutató albumban. Sugallatos például, hogy a marionettfigurák megállnak a saját lábukon is, amikor a bábos elengedi a szálakat. Lassabban mozdulnak a testek, puhábban billennek a megvasalt fafejek, a bábok mindig kicsit suta mozgása ebben a közegben szeszélyesebb, álomszerűbb. Mint amikor filmen lassításban adnak egy jelenetet, ami ettől jelképes értelművé válik. És jelezhet nézőpontot is a technika: olyannak a szemével látjuk az eseményeket, akihez nehezebben jut el a világ, sűrűbb közegen át nézi, esetleg módosult tudatállapotban. Lehet ez az anyjától, az udvartól egy csapásra elidegenedett Hamlet nézőpontja. Az akváriumban lágyabban buggyan a vér, erős színű tinták jelzik fodros útját, a bábok száján pedig buborékok tódulnak ki beszéd közben, mintha azt sugallná a technika, hogy mondhattok akármit, úgyis hazugság minden elszálló szavatok.

Mindezt lengyelül. Mégis az a benyomásom, hogy a nem-értés legalább annyit hozzátett az előadáshoz, mint amennyit elvett belőle. Az idegen nyelv éppúgy távolítja-tompítja a jelentéseket, mint ahogy a víz lassítja a mozgást. Ölemben elsős lányommal arra gondolok, hogy olyasmi lehet ez, mint amikor gyerekként nem értett az ember sok mindent egy felnőtt előadásból, így aztán abból dolgozott, amit értett. Igaz, emlékszik az ember a Hamletre és így sok mindent felismer a szövegből: „Być albo nie być, oto jest pytanie.” – kezdi „Hamlecse” a monológját. Fordítom-fordítgatom a gyerekek fülébe sutyorogva a szöveget, amit persze nem értek, a lányom meg azt nem érti, hogyan csinálom ezt. Kisfiamnak a kardozós részek tetszenek, az eltúlzott, valóban vásári gesztusok, meg a repülő halak. Persze delfinizált változatot közlök velük, azt a részt cenzúrázom, hogy a gonosz királynő igazából a királyfi anyukája. Gyerekeim első találkozása Shakespeare-rel vízben lebegő, lengyelül bugyborékoló bábfigurákhoz kötődik majd, ami nagyon rendjén való. A műélvezet útjai kifürkészhetetlenek.

Hraballal pedig Scherer Péter interpretációjában találkoztak először. A nagyharsányi iskola mellett, a friss Wahorn-freskó kacskaringóit nézegettük épp, amikor hirtelen éktelen óbégatás töltötte be a faluközpontot. Scherer Péter kiabált Grisnik Petra társaságában a hatalmas gyárkémény tetejéről, furcsa müezzinként vagy flúgos Pepin sógorként újrajátszva a Sörgyári capriccio ismert jelenetét. Nagyon szerethető formában illusztrálta a Katlan jelszavát, („nem vagyunk normálisak”), amit egyébként nem csak ekkor véltem leolvasni a falubeliek arckifejezéséről az öt nap során. A „Pepin sógor-akció” (más Hrabal-programok mellett) méltó, ötletes, kultuszmentes megemlékezés volt a száz éve született Hrabalra, és alkalmat adott, hogy hazajőve a nagyobbik gyerekemmel újranézzem a Menzel-filmet.

Az is nagy kaland volt, hogy a gyerekek először stoppoltak. Ezúttal Palkonyáról mentünk épp hazafelé Kisharsányba. Idő után feltűnt, hogy a két hölgy az első ülésen (tanárnak sejtettem őket), elmélyülten hallgatja, ahogy megbeszélem a lányommal a Szókratész védőbeszédét, épp erről jöttünk ugyanis. Haumann Péter adta elő a Mokos-pincészet színháztermében (mert hogy ilyen is van), és ami a felnőtt nézőknek talán fölösleges volt, Haumann kultúrtörténeti elő- és utószava, az nekünk most épp nagyon jól jött. Amikor aztán a már iskolás, de termete alapján óvodásnak kinéző lányom azt mondja az autóban nagy komolyan, hogy „nagyon szép volt a Szókratész is, de a Hamlet kicsit azért jobban tetszett”, akkor már nem bírják tovább nevetés nélkül a hölgyek. Magyarázkodni kezdek, hogy normális körülmények között én sem vagyok ekkora sznob, de most így jött ki a lépés, hogy ezt a két előadást egymás után láttuk.

Másnap, az esős napok után élvezve a napsütést, hagytam, hogy egész délelőtt sarat dagasszanak a kempingben és a szomszéd udvar kopasznyakú csirkéit hajkurásszák, ellensúlyozva a kultúrsokkot.

(A képek forrása: Adam Walny: Walny-teatr, Ruthenus, é. n. – a képeket Patrycja Kosela készítette.)