Milyen padláson nevet, mosolyog magában a Buddha? Egy számára idegen, amerikai ház padlásán, miután a tulajdonosát kitelepítették a Pearl Harbor utáni időszakból. A huszadik század elején rengeteg nő érkezett Japánból az Egyesült Államokba. Postán rendelték őket, hogy az ott dolgozó vendégmunkások feleségei legyenek. Leendő férjüket sokszor csak képről ismerték, a családjuk által megkötött alku következtében, vagy egy jobb élet reményében érkeztek. Sokan ott döbbentek rá, hogy nehéz fizikai munkát fognak végezni a földeken vagy amerikai mosodákban fognak dolgozni, amerikai házakat fognak takarítani, amerikai gyerekekről fognak gondoskodni egy életen át. Ez a regény kiindulópontja, amely egyetlen főszereplő kiválasztása helyett sok, különböző nőt szólaltat meg egy-egy villanásnyi ideig.

Julie Otsuka regényében a tárgyak, a faágak, a foltok a ruhán mintha élnének. Apró rezdülések, levelek, pillanatok, sorok életeket sűrítenek össze magukban és a tárgyak – megírt levelek, botok, amikkel gyerekek játszanak, evőpálcikák – tanúként állnak a történetben, végignéznek mindent, ami az Amerikába érkező japán nőkkel történik. Az erősen versszerű, rövid és hatásos ráfókuszálások miatt a rengeteg apró pillanatból kibomlik egy kollektív hang, amely rendhagyó módon többes szám első személyben szólal meg, mégsem érzünk benne reprezentációs kényszert vagy a tapasztalatok kisajátítását, az életutak különbözősége – talán épp ez által a rengeteg, apró részletből felépülő pillanatkép által – megmarad. Vicces, megrázó és hétköznapi tapasztalatok sorakoznak egymás mellett, melyek nincsenek súlyozva vagy sorba rendezve.

Milyen bevándorló nőnek lenni egy idegen országban? Milyen világra hozni a gyerekeidet, úgy, hogy tudod, kiskoruktól fogva munkába kell állniuk, dolgozni fognak, amíg össze nem esnek? Összekötheti-e az érkező és a többségi társadalomba tartozó nőket a közös tapasztalat? Vannak-e olyan tapasztalatok, amelyek akkor is összekötnek minket, ha nem akarjuk? Nem tudunk nem kapcsolódni a történethez a jelenlegi helyzetben, amikor menekült nők özönlenek Magyarországra, a férjeik nélkül – nekik hol a kollektív „mi”-jük, megjelenhet-e valahol? Az Otsuka által megírt életek hálószerűen kapcsolódnak, és egy, a többségi társadalmon kívül létező közösség univerzumának mondatait, perspektíváját tükrözik.

A japánok társadalmi megítélése Pearl Harbor után megváltozik, rendszeresen támadásoknak, zaklatásnak, vallatásnak vannak kitéve egy olyan háború miatt, amelynek történései totálisan a kontrolljukon kívül esik. A regényben apró lépésekkel jutunk el a japán kisebbséget sújtó pletykáktól és megszégyenítéstől az egyre mélyrehatóbb, rombolóbb és explicitebb erőszakig, egészen a kitelepítésekig. A könyv mégsem a japán nők szenvedéstörténetét írja le – a végén mégis a kitartás marad velünk. A történetben megjelenő, egy-egy mondat erejéig megszólaló nők nem áldozatok, hanem tanúk – rögzítenek minden kizsákmányolást és elnyomást. Akárcsak a Buddha a padláson, egyszerűen jelzik: itt voltunk.