Görbülő pillanatok – emlékpróba in memoriam Juhász László címmel hirdette meg estjét a Janus Egyetemi Színház, amelyre azokat várták, akik ismerték, szerették „Jucit”, ahogy régi barátai emlegették. Rá utalt a „görbülő” is, hisz saját neve mellé – mintha régi görög mintára tenné – ő maga illesztette ezt az epitheton ornanst, mintegy identitása részévé emelve az elháríthatatlan sorsot, az anankét.  Miközben próbálom felidézni, mikortól ismertem, a kilencvenes évek legelejére, az Anna utcai Kisszínházba vezetnek az emléknyomok, de már nem tudom vele megbeszélni.

Már az est plakátja magával ragadott, amin egyik szerepében ő látható cilinderben: arcának alsó részére, szakállára erős fény vetül, a felsőre mély árnyékot vet a kalap karimája. Tóth András Ernő, a JESZ igazgatója bevezető szavai szerint a műsor készítői a szívekre apelláltak ezen az estén, s annyit előre elárulhatok, nem sikertelenül. Aztán felkonferálja Bagossy László seniort – egyéb érdemei mellett a Pécsi Nyári Színház egykori igazgatóját –, „aki mindent tud róla”. Ezt el is hisszük Bagossynak, aki az elhunyt baráttal való közelségét úgy jeleníti meg, hogy második személyben beszél Juhászhoz, mintha most is dialógusban lennének. Elmondja, hogy végül is nem játszották el Beckett Az utolsó tekercsét, pedig Juhász „hozzágörbült” a szerephez. Majd később, ha mindketten odaát lesznek, megcsinálják. Ám – ellenpontozza az érzelmeket Bagossy – egy új protkó miatt, aminek tizenöt év a kihordási ideje, hogy megérje az árát, még egy kicsit várna ezzel a dologgal…

Ezután egy bejátszás következett a kivetítőn, egy régi, VHS-kazettáról másolt videó, amin Fagint, a tolvajbanda fejét játssza-énekli Juhász a Twist Olivérből viccesen, ironikusan és muzikálisan formálva szerepét a régi Kisszínház szűkös terében. Egy másik régi társ, a komlói Súgólyuk Színházból érkező Harka Jenő olvasta fel Petőfi Búcsú a színészettől című versét, hogy aztán egy újabb barát idézze meg az est hősének emlékét, ahogy Juhász emlegette: a „Köpcös”.

Twist Olivér
 

Stenczer Béla egészen ‘71–’72 környékére ment vissza az időben, hogy ott ráakadjon egy tizenhat éves „csávóra”, aki nagy egóval érkezett közéjük a Pécsi Amatőr Színpadra, merthogy már sztárszínészként viselkedett a Baranya Megyei Építőipari Vállalat amatőr színkörében nyújtott teljesítményére alapozva. Megnézvén őt erős „ripacsériát” tapasztalt, és azt, hogy tud táncolni. Továbbá léggitározásban is párját ritkította. Később kibontakozott „ami a szívemen, az a számon” habitusa, gyakorlatilag mindenkivel összeveszett, kommunikációs stílusa érdesnek volt mondható. Stenczer anekdotái az átkosban játszódó, csetlő-botló kabaréjeleneteket idéztek: az egyikben Juhász öt perc ismeretség után keresetlen szavak kíséretében veregette hátba egy hivatalos találkozón a művelődési osztály akkori, nem jelentéktelen hatalmú vezetőjét, Csorba Tivadart, a másikban Stenczer a rendezőiroda (inkluzíve Juhász) főnökeként felülről jövő nyomásra adott barátjának fegyelmit az egyik színházi produkció után el nem távolított, mert levakarhatatlan fólia miatt.

Stenczer felidézte még az 1982-től a Kisszínház kebelén belül az Anna utcában működő Egyetemi Színpad időszakát, majd derűs arccal kijelentette, „nem tudok rá szomorúan gondolni”. Végül a Pécsi Nemzeti Színházban is játszottak együtt tavaly (Juhásznak ez, az Otthol, édes otthol volt az utolsó szerepe, s egyben az egyetlen a PNSZ-ben). Utoljára ismét visszaugrott az időben, a Pécsi Nyári Színház egyik utolsó produkciójaként bemutatott Svejkre, amelyben Stenczer a címszereplőt, Juhász pedig az iszákos Katz tábori lelkészt alakította. Az ebből származó videóbejátszás meggyőzően bizonyította Juhász sajátosan groteszk színpadi humorát.

Svejk
 

Ezt követően Besenczi Árpád, a korábbi pécsi kolléga, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház igazgatója videóüzenetét láthatta a közönség. Emlékei szerint Juhász már befutott amatőr színésznek számított megismerkedésükkor (tíz év korkülönbség volt köztük a javára). Besenczi olyan közös, a pécsi színházi emlékezetben meghatározó előadásokat emlegetett fel, mint a Szent István napi búcsú vagy a Paraszthamlet. Kiemelte, hogy Juhász a betegségét is humorral tudta kezelni. Az anekdotákból itt is akadt, az egyik a színházból, amikor a Valódi Vadnyugat bemutatóján Juhász biztatására igazán megszorongatta a torkát egy telefonzsinórral, egy másik pedig „elveszett gyerekekről” szólt, ám szerencsére nem vesztek el Juhász kisgyerekei, csupán egy a szőlőhegyen lebonyolított, borivással kombinált szövegösszemondó próba mellékhatásaként alakult ki ez a tévképzete.

Paraszthamlet
 

Majd ismét Bagossy következett, az utóbb emlegetett Sam Shepard-darabból olvasott fel részletet, miközben a nézők képet is láttak az előadásból, ahogy Besenczi Juhász hátára térdelve az ominózus telefonzsinórral fojtogatja. Vidákovics Szláven, a Pécsi Horvát Színház igazgatója (akit a Twist Olivér-videórészletben gyerekszínészként láttunk) felolvasta Juhász egyik tárcáját – merthogy Laci írt is. A humoros szöveg a gyerekkorba, 1960 tájékára Csányoszróba vitte vissza a közönséget, amikor is a Mikulást ideológiakritikai revízió alá vonták, s a Télapó–Gyed Moróz transzformáció révén kellett volna az így létrejött bizonytalan körvonalú valaminek valamiképpen a Jézuska helyét elfoglalnia. A hazai szovjet kommunizmus megbicsaklása a józan gyermeki észen utólag, a jelen perspektívájából nézve vicces, így a szöveg megbocsátó és megkönnyebbült humorral ábrázolta a „végképp eltörölni” ostobaságát.

Valódi vadnyugat 
 

A következőkben a megidézett fia, a JESZ egykori oszlopos tagja, Juhász Mátyás olvasta fel apja újabb írását. Az előbbinél terjedelmesebb, az elbeszélés felé mozduló szöveg már szinte egész világot ábrázol, az ormánsági kisvilágot a hetvenes években, középpontjában a vajszlói állomásfőnökkel. „Főnökbácsi” (feleségével, „főnöknénivel” az oldalán) vitathatatlan tekintély ebben a kelet-európai időtlenségbe süllyedt fertályában a világnak, amelyet a szöveg egyszerre szociológiailag érzékenyen, részletezően, ugyanakkor a lényeget, a reménytelenséget is megragadva állít elénk. Az írás mégsem borús, az utazók, az állomáson mozdíthatatlanul lebzselők, az alkoholisták, illetve ezek különféle ötvözetei olyan megértő színnel vannak megfestve, amely az ábrázolás hrabali-menzeli vágányait idézi. Ebbe a történetbe pingálja bele önarcképként azt a közeli nagyvárosból érkezett torzonborz, hippiszandálos alakot, aki a nagy ember lányának kegyeit keresi. A helyi társadalom alapkérdése – ember ez? – végül pozitív irányba billen az állomásfőnök sugallatára. És van a „Főnökbácsinak” egy nagy mondása, amit első blikkre talán egyszerű bon mot-nak vélnénk, ám kis töprengéssel hamar kibontakozik belőle a Lajtán inneniség tapasztalatkörének filozofikus mélysége, óvatos optimizmusa: „Ami késik, az jön”. A pompás szöveget szerzője Juhász László Görbülőként jegyezte.

A pécsi vonatkozású személyi hálózathoz képest újdonság volt Egressy Zoltán író színpadra lépése. Kiderült, hogy közös átiratot terveztek Csehov Három nővéréből, s Egressy Juhász e-mailjeiből idézte fel a szövevényes cselekményű, anakronizmusokkal és botrányos poénokkal tűzdelt, virtigli módon dadaista változatot a közönség tetszése közepette.

Otthol, édes otthol
 

Az utolsó szerepet, a PNSZ-beli Otthol, édes otthol felvételének részletét konferálta fel Tóth András Ernő, amelyben Juhász egy öreg tanárt alakított egy öregotthonban. A Sárosi István művéből készült előadás jelenetének felvételén is átsugárzott Juhász színpadi ereje, a „Nem akarok meghalni” hiteles megformálása. Pár mondatra visszatért még Bagossy, hogy az este végén elköszönjön „Jucitól”, szóba hozva egyszersmind „Tónit” is, azaz Vidákovics Antalt, akivel nyilván közös égi truppot alkotnak. Befejezésül felhangzott az LGT Gondolj rám! című dala, s miközben Laci szuggesztív képét láttuk kivetítve, a titokzatos cilindereset, Presserék azt énekelték: „Gondolj rám, / ha csillag zuhan földi éjszakán, / ha megszakadnak mondatok”.