Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Minden akkor és úgy történt, hogy ma már talán azt mondanánk, nem volt semmi értelme. Egy testvérpárról beszélek. Mindkettőjük érett, gondolkodó férfi volt.

Az egyik azonban szembeszállt a Teremtő rendjével. Hiúsága, becsvágya, önteltsége, vagy ki tudja milyen lelki aberrációja arra késztette, hogy az első ember elleni bűnt elkövesse, testvére vérét kioltsa.

Minden akkor és úgy történt, hogy tudjuk, máig érthetetlen. A felvilágosodott ember, a technika vívmányait használó, a lírát ismerő ember ismét szembefordult a teremtés rendjével, és testvérét jogaitól megfosztotta, munkaszolgálatra, gázkamrába, krematóriumba küldte. El akarta venni a másik emberségét, és ezáltal vált saját emberségének ellenségévé. Mára talán tudjuk: nem egy olyan eszme volt, mely úrrá akart lenni és gyilkossá vált. Istenné akart lenni és hitványul embertelenné vált. Igazságot akart hirdetni és az igazságtalanság jelképe lett.

„Hol volt Isten Auschwitzban?” – tesszük fel sokszor a kérdést. Mintha magunkat megkerülve vagy tisztára mosva Őt akarnánk hibáztatni az elkövetett bűnökért. A kérdés számomra sokkal inkább az, hogy hol volt az ember, az ember embersége Auschwitzban, és ebből következően, saját generációmra és a jövő nemzedékre is nézve, hol van most? Azaz úgy, ahogy a Genezis könyvében a gyilkosságnál nem Isten hely- és időmeghatározása derül ki és válik fontossá Kain és Ábel történetéből, hanem az ember bűnös döntése szabad akaratából és annak következménye, ugyanúgy a Soá és a jelen vonatkozásában is hasonló perspektívával kell számolnunk. Vagyis nem lelkiismeretünket megnyugtatva máshová terelni szükséges a történteket, hanem megkeresni a ránk vonatkozó kérdést, adott esetben a Kainnak (múltunknak? jelenünknek?) szegezett őszinte sóhajt: „Hol van a te testvéred?”

Talán ehhez hasonló gondolatokból is következik a Tadeusz Borowski Kővilág című művében felmerülő két kérdés: „Büntethető-e a síkban elkövetett bűn a térben?”  – és ugyancsak tőle máshol: – „Megbűnhődik-e az ember bűneiért? De emberi mértékkel?” Avagy Bogdan Wojdowski félelmetes kérdése, mely az éhezés lelki és fizikai valóját, a kiüresedést fogalmazza meg: „Mikortól nem ember az ember? Hát ez az.”

És hogy hogyan kapcsolódik ez a jelenhez? Ehhez engedjék meg, hogy egy magyar írót, az irodalmi Nobel-díjjal is megbecsült Kertész Imrét idézzem: „Ha Auschwitzról írunk, tudnunk kell, hogy Auschwitz – egy bizonyos értelemben legalábbis – felfüggesztette az irodalmat. Auschwitzról csak fekete regényt lehet írni, tisztesség ne essék szólván: folytatásos ponyvaregényt, amely Auschwitzban kezdődik, és mind a mai napig tart. Amivel azt akarom mondani, hogy Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni.”

Ezek alapján talán ismét felidézhetjük kezdő kérdésünket („Hol van a te testvéred?”), melyre tudjuk, hogy Kain az alábbi választ adta: „Talán őrizője vagyok testvéremnek?” A kérdés tehát nem más, mint hogy mi, első, második, harmadik vagy negyedik generáció; zsidó, keresztyén, nem vallásos; lengyel, magyar, vagy más országból származó tudjuk-e – és ha igen, hogyan – Auschwitz utáni embernek tekinteni magunkat. Olyanoknak, akiknek nemcsak meg kell válaszolnunk a kérdést, hanem rájövünk, hogy maga a kérdés identitásunk része. Avagy mi is – Kainnal – megpróbáljuk a múltat megkerülni vagy elhessegetni, magunkat tisztára mosni, más bűnöst keresni, azaz torz, gyökértelen emberré válni. Roppant nehéz felelősség Auschwitz után élni.

Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy a varsói Emanuel Ringelblum Zsidó Történeti Intézet együttműködésével valósíthattuk meg kiállításunkat. Azt az emlékezetet, mely a magyar Soá fájdalmas valóságával találkoztatja önnön lelkiismeretét és mindezt úgy teszi, hogy más, hasonlóan nehéz múltú országban vállalja saját múltja sötét oldalát.

A kiállítás azonban bármennyire őszinte is, a magyar társadalom sokkal megosztottabb annál – mondhatni a feldolgozás gyermekcipőjében jár –, mintsem hogy azt mondhatnánk, a mostani tárlat szuggesztiója a társadalmunk Soához való viszonyát tükrözné. Ki kell mondanunk és vállalnunk kell, hogy ma is vannak antiszemita megnyilvánulások, ma is él – ugyanúgy, mint Európa más országaiban, hazánkban is – a megkülönböztetés, az intolerancia és a szomszédunkkal szembeni ellenségeskedés.

Kortárs művészeink azonban bár alkotásaik által mély fájdalommal, de mégsem erről beszélnek. Pontosabban közvetlenül nem. A mától itt megszólaló, olvasható és látható alkotások ugyanis sokkal inkább a megkülönböztetés helyett a másik megbecsüléséről, az antiszemitizmus helyett a Soá alázattal való vállalásáról és ezáltal a jó értelemben használt protestálásról, így a remény megfogalmazásáról tesznek bizonyságot. Úgy, ahogy Ámos Imre a háború, a munkaszolgálat, a kvalitás kibontakoztatása helyetti megtört élethelyzetében – apokaliptikusnak tekinthető műveiben – bár fájdalmat fogalmaz meg, mégis azt a leghátborzongatóbb valóságban is líraian teszi, ugyanúgy a kiállításhoz csatlakozó művészek is hasonlóan cselekszenek.

Ámos Imre, a magyar és lengyel zsidóság elszenvedője volt egy embertelen kornak. Ma, ennek a kornak az utódaiként meg kell fogalmaznunk, hogy nem a történelmi kor a hasonló, hanem a kérdés ugyanaz: „hol van a te testvéred?”

A kiállításon szereplő művészek a zene, a film, az irodalom, a képzőművészet és a szobrászat eszközeivel más-más háttérből, de őszinte alkotással fogalmazták meg, hogy nem bűnösöket keresnek, nem másokat, tőlünk távoliakat hibáztatnak. Önmaguknak és ezáltal saját és a leendő generációknak tesznek fel etikai, lelkiismereti kérdéseket, melyekre kinek-kinek meg kell vagy meg kellene találnia a válaszokat.

Az evangélikus és a katolikus liturgiában egyaránt meghatározó helyen szerepel a héber köszöntés, az idegen, a szomszéd és a szeretett társ fogadására egyaránt használt Shalom, azaz a „békesség néked” köszönési formulája. Mára tudjuk, hogy volt idő, amikor ez a szó nemcsak demagóggá vált, hanem úgy tűnt, értelmét veszti. Meggyőződésem azonban, hogy mégsem vált értelmetlenné. A kiállítás kiáltványa egyértelműen megfogalmazza, hogy az ember önmagában, teremtettségéből adódóan olyan érték, melyből az következik – azaz az tesz minket, így önöket és engem is emberré –, hogy nemcsak magunkért, hanem másokért is felelősséget merünk és akarunk vállalni. Mondhatjuk talán úgy is, hogy az Auschwitz utáni ember akkor válik emberségessé, ha tudja: a másik ember megbecsülése saját emberségének kezdete. Azaz a megkülönböztetéssel nemcsak szembemegyünk, hanem a szó igaz és tiszta értelmében békességre törünk. Ennek egyik első lépcsőfoka, hogy a múltat nem elfelejteni akarjuk, hanem – bármilyen fájdalmas és fáradságos is – identitásunkká kívánjuk tenni.

Az elszáradófélben lévő európai eszme talán egyetlen sarjadási esélye éppen az, hogy vállalja, feldolgozza és szembemegy múltja sötét oldalával. Hogy történelmét nem fényesíteni, hanem vállalni akarja, hogy abból tanuljon, és a másik megbecsüléséért egyre inkább kiállni képes legyen. Ezért fontos, hogy megmutathatjuk önöknek, vannak művészek, egyházi gondolkodók, van társadalmunknak egy nagyon sokszínű, de összefogni képes része, mely múltját vállalva bízik a szembenézésben, és ezt nemcsak megéli, hanem ezért kiállni is kész.

Hiszünk abban, hogy szembe kell néznünk kérdéseinkkel, és az ebből következő tükörképünk nemcsak nekünk lehet fontos, hanem másoknak, önöknek is. Kérem, fogadják alázattal emlékezetünket, mely egy, a holokausztban életét vesztett művész és kortárs nagyjaink gondolatiságára épül magunkért, önökért, a feldolgozás lehetőségéért és a békés jövőért.

Egy kis harang szívritmusszerűen szól a megrázó, az embertelenségben is némi reményt kifejező zene mellett a kiállításon. Társai vagy nem szólaltak meg, vagy nem tudtak, vagy lehetőséget sem kaptak rá, hogy egyáltalán megszólalhassanak. Valahogy így van ez múltunkkal is. „Arra emlékezz, amit felejtenél” – áll kiállításunk be- és kijáratánál a felirat, melyet hordoznunk, megélnünk lehetőség.

Elhangzott a „Hol van a te testvéred?” – Ámos Imre és a 20. század kortárs összművészeti kiállítás megnyitóján 2014. június 23-án Varsóban, az Emanuel Ringelblum Zsidó Történeti Intézetben Dés László, a „Szól a kakas már” kezdősorú magyar-zsidó népdal alapján tartott megrázó előadását követően. A kiállítás augusztus 31-ig látogatható. A kiállítást korábban Szentendrén, Dunaszerdahelyen, Pécsett, Berlinben és Budapesten mutatták be. A varsói bemutatót követően ez év végén Wrocławban lesz megtekinthető.
A kiállítás belső teréről galériánkban a szerző képeit közöljük. Galambos Ádám fotóját Kondella Mihály készítette.