A Cat of Many Tails 1949-ben jelent meg, nálunk pedig a Rakéta Regényújság hozta folytatásokban 1981-ben Margittai Alice fordításában, az első rész az 1981/2., a befejezés az 1981/10. lapszámban látott napvilágot; önálló kötetként magyarul nem olvasható. Röviddel a második világháború befejezése után vagyunk, és New York-ban egy sorozatgyilkos garázdálkodik, a várost pánikhangulat keríti a hatalmába. Amikor pedig az ötödik gyilkosságot követően a feladattól húzódozó Queen felügyelő – Ellery Queen apja – megkapja az ügyet, a fia is beszáll a nyomozásba. (Szolgálati közlemény: az Ellery Queen név szerzői álnév, két unokatestvért takar, Frederic Dannay-t és Manfred Lee-t; mindamellett a regények főszereplőjét is így hívják, aki – még egy csavar – nemcsak detektív, hanem író is, mit több, saját regényeinek önmaga a hőse.)

Mindez eddig nem különösebben unikális: a szálak hamarosan a felső középosztály köreibe vezetnek, mondhatni, az Ellery Queen-regények megszokott környezetébe. Ugyanakkor a történet körítése figyelemre méltó. Mindaz, amit a regény atmoszférateremtésként elénk tár, nem más, mint ráhangolódás a hidegháború társadalmi méretű pszichózisára. Az első mondat mindjárt „kilencfelvonásos dráma”-ként vezeti be a történetet, hogy a második mondat lakonikusan rögzítse: „Az egész város megőrült.” A tömeghisztéria kiindulópontja pedig Manhattan, amelyet, folytatják a szerzőink, „egy ostoba lakóiról híres mesebeli angol faluról tréfásan »Gotham«-nek is neveztek”. Ez minden bizonnyal szándékos utalás a Batman-képregények sötét és apokaliptikus Gotham Cityjére. A fojtogató, a titokzatos Macska váratlanul bukkan föl, és látszólag bármiféle logikus rendszert mellőzve szedi az áldozatait. Az Extra című lapban megjelenő félelmetes karikatúra pedig egyre több farokkal ábrázolja a Macska figuráját: a farkak hurokban végződnek, és a rajzoló nem ír hozzájuk neveket, hanem csak megszámozza őket: „És igaza volt. A Macskának a mennyiség a lényeg. A számok egyenlővé tesznek mindenkit; az alapító Atyáktól és Abe Lincolntól kezdve kivétel nélkül mindenkit. A Macska az emberi egyenlőség híve. Nem véletlen, hogy a karmai sarló formájúak.”

A bevezető fejezet a gyilkosságsorozat társadalmi visszhangját járja körbe. Egyesek a sajtót és a rádiót – a korabeli tömegmédiát – is felelőssé teszik a pánikhangulat miatt, mások a tömegpszichózis mélyebb okait hangsúlyozzák: azáltal, hogy a Macska találomra választja ki áldozatait, „az emberi életet állativá alacsonyítja le, az ember megsemmisítésének nem tulajdonít nagyobb jelentőséget, mint ha véletlenül egy hangyát taposna el”. Innen már egy ugrással eljutunk a történetfilozófiai aspektushoz: „Egy nemzedék, amely végigélt két világháborút, összekaszaboltak, éhen haltak, megkínzottak és meggyilkoltak millióit temette el, hogy végül meglapuljon az atombomba megmagyarázhatatlan mérges gombája alatt; egy nemzedék, amely semmit sem ért, és nem is akar érteni. (…) Nem csoda, hangoztatták a filozófusok, hogy egy ilyen nemzedék sikoltozva riad fel az ismeretlen első jelentkezésére. Nem meglepő a hisztéria egy érzéketlenné tett, fenyegetett és fenyegető világban.”

Az első amerikai kiadás borítója

Az áldozatok a társadalom legkülönfélébb rétegeiből kerülnek ki, és amikor a Macska megöl egy fekete lányt, Queen felügyelő hangot ad a félelmének, hogy ha zavargások kezdődnek Harlemben, az „magasabbra röpítheti New Yorkot, mint Hiroshimát az atombomba”. Nagyjából így ágyaz meg a könyv magának a nyomozásnak, és minden bizonnyal ez a rendkívül nyomasztó atmoszféra lehet az oka, ha valaki – mint e sorok írója is – több mint három évtized távlatából megőrizte az emlékezetében ezt az olvasmányt. A kételyektől gyötört Ellery mindenesetre nekilát, hogy fölgöngyölítse a szálakat; azért gyötrik a kételyek, mert az előző ügye kudarccal végződött, akaratlanul is a halálát okozta valakinek, és akkor úgy döntött, hogy visszavonul a bűnügyi nyomozástól. A légkör feszült és fojtogató, a robbanásközeli állapotokra jól rímel a várost elárasztó szubtropikus hőhullám – miután pedig látszólag megoldódott az ügy, és a gyilkos lakat alá került, Ellery Queen egy váratlan felismeréstől indíttatva a dermesztően fagyos, háborúból ocsúdó Bécsbe repül (nagy nehézségek árán, kerülő utakon, mivel a szokványos utasszállítás még nem áll rendelkezésre), hogy személyesen beszéljen egy idős pszichoanalitikussal, amitől az ügy valódi megoldását reméli. A peronon a hordár, aki „pontosan úgy festett, mint Heinrich Himmler”, a régi szép időkről panaszkodik: „A gázkamrák, gondolta Ellery nem egészen indokolatlanul. Ezt Hitlernek meséld.”

A sokfarkú macska mintha két részből állna össze: a bűnügy megfejtése ellene tart a hisztériának, ha úgy tetszik, tompítja az atmoszférát, mivel racionális magyarázatot ad az őrületre. Ugyanakkor a regény mégis erre az abszurd világállapotra épít, ráadásul a mindenre kiterjedő krízis magában a hősben is megismétlődik: miután találkozik a fanyar humorú, sztoikus Seligmann professzorral („Mi, bécsiek a nosztalgia tengerében úszkálunk, amelynek nagy a sótartalma: ezért maradunk a felszínen”), rá kell döbbennie, hogy nem a valódi tettest kerítette kézre. Ellery Queen válsága mint a mindentudó, a minden nyomot fölfejtő és az emberi lélek mozgatórugóit átlátó detektív válsága. A sokfarkú macska társadalomkritikus és szkeptikus detektívregény: sok tekintetben mintha megelőlegezné a műfaj későbbi fejleményeit.

Ceterum censeo: Rakéta Regényújság, az érett Kádár-kor sajtótörténetének egyik különleges fejezete. Ideje volna már valakinek áttekintenie, katalógust készíteni és tanulmányt írni róla.