Aki ismeri a Hidegkút című, tavaly megjelent regényt, tisztában lehet vele, hogy ilyen művet csak az elbeszélés szakmájának alapos ismeretével lehetett létrehozni. Ugyanakkor a regényben nem ismerhetők fel olyan eszközök, stílusjegyek, amelyek közvetlen magyar irodalmi hatásokra utalnának – leszámítva természetesen a tiszta, hibátlan irodalmi nyelvet. Molnár T. Eszter, aki a Hidegkút előtt írt már verseket, gyerekkönyveket és novellákat is, minden bizonnyal olvasott klasszikus és kortárs magyar prózát, de úgy tűnik, regényíróként a kortárs világirodalom eszköztárával dolgozik.

A regényíró, ha érti a dolgát, az idő ura. Olvasója, amint rábízza magát, kilép saját idejéből, és átköltözik a regény idejébe. A kortárs világirodalomban gyakori a rövid fejezetes regény: az olvasó nem egész napokra vagy éjszakára költözik át a regénybe, hanem a metrón vagy akár elővárosi vonaton tett utazás tartamára, hogy aztán néhány óra múlva folytassa útját a térben és a regényidőben. Ehhez persze lehetőleg minden fejezetnek tartalmaznia kell valami fontosat, ami miatt az olvasó úgy érezheti, érdemes volt magával vinnie a regényt (úgy is, mint csomagjában helyet igénylő tárgyat, és úgy is, mint gondolatait, érzelmeit lekötő és felszabadító élményt), sőt, ott marad benne a késztetés, hogy adandó alkalommal folytassa az olvasást. Amikor azt mondom, hogy külön-külön minden egyes fejezetnek tartalmaznia kell valami fontosat, arra gondolok, hogy a cselekmény alakulása és a szereplők jelleme szempontjából fontos új információt plántál beléjük az író. Fejezetenként alakul, változik mindaz, amit a szereplők egymás közti viszonyairól tudni lehet.

Molnár T. Eszter azzal nehezíti meg saját dolgát, hogy egyetlen nap alatt pergeti le a cselekményt, és minden egyes fejezet a kezdő időpont megjelölésével indul. Persze a történetnek vannak előzményei, és ezek az előzmények – a múlt – fokozatosan adódnak hozzá a jelenbeli eseménysorhoz, amivel párhuzamosan fokról fokra változik a lehetséges jövő perspektívája is. Vagyis miközben egy-egy rövid időszakasz történéseit követjük végig, ahhoz csatolva több évvel korábbi események és folyamatok is kibontakoznak előttünk, és noha a jelenetek kronologikus sorban követik egymást, a felidézett „adalékok” a cselekmény logikája szerint következnek, látszólag összevissza, de valójában inkább koncentrikusan, egyetlen meghatározó pillanat köré rendeződve. Vagyis az elbeszélés látszólag lineáris, de valójában koncentrikus is ugyanakkor. Az egyszerű felszín alatt bonyolult és finom, de átlátható szerkezet rejlik.

Legalább annyira, amennyire nehezebb egyetlen napba sűríteni egy regény cselekményét, annyira fel is erősítheti az ilyen eljárás a mű hatását. Az olvasó fejezetről fejezetre erősebben érzékeli, hogy szűkül a kiszabott idő, a cselekmény könyörtelenül halad a kifejlet felé – és itt nem csak „a régiek”, az antik görög és a francia klasszikus tragédiák tekinthetők előzménynek: a közelmúltban tévésorozatokat építettek erre a vázra.

Ez is mutatja, hogy a cselekmény egy napba sűrítése mind a klasszikus, mind a kortárs művészetben előfordul, és ugyanúgy jellemző az elit-, mint a tömegkultúra termékeire. Az viszont már eltávolítja a Hidegkutat a mainstreamtől, hogy a könyv vége nem esik egybe a történet végével: a perspektíva enyészpontja kevéssel a horizonton túl van, és a regénybeli cselekményszálak pontosan előrevetítik, másrészt az olvasó megteheti, hogy másfelé nézzen, másféle jövőt vizionáljon. Ehhez hasonlóan a szereplők kapcsolatrendszerének értékelése is meglehetősen szabad, az olvasó saját lelki alkata, világlátása szerint olvashatja a regénybeli karaktereket. A narráció sem esik egybe egy nyilvánvaló szerzői narratívával, előre kijelölt értelmezéssel, nincsenek az azonosuláshoz egyértelműen felkínált érzelmek. Emiatt a Hidegkút egészen másképpen működik – másféle olvasók számára íródott –, mint a korunkban népszerű és nagy számban előállított trauma- és autofikciós irodalom darabjai. Egy másik népszerű zsánertől, a disztópiától ugyanolyan távol áll, mint a már jól ismert és otthonos múltat újrafelfedező irodalomtól: a Hidegkút nem kínál sem egérutat a szorongató jelenből, sem lehetőséget valamiféle nagy kollektívummal való azonosulásra, önfeledt összeolvadásra.

Egyénekről van szó, egyének törekvéseiről, és arról, hogyan hatnak egymásra ezek a törekvések, ezek az egyének. És mivel a regény szereplői képtelenek átlátni, megérteni a többiek törekvéseit, a történetüket, az olvasó tehetetlen, de együttérző szemlélőként követi katasztrófákon átvezető és újabb katasztrófába torkolló útjukat, de arról szó sincsen, hogy a szerző tálcán kínálná a mindentudást a lelkes befogadónak.

Vagyis, mindent összevéve, a Hidegkút felnőtt könyv. Figyelemre méltó, hogy olyan szerző tette le az asztalra, aki gyerekkönyveket is tud írni, és „igazi regény” olyasvalakitől, aki különben költő.