A Színház a másodikon ötven interjúja eredetileg a fennállása ötvenedik évfordulóját ünneplő Szkéné honlapján jelent meg, most pedig ez az anyag lett kötetté szerkesztve. Maga a könyv ugyanakkor jóval több, mint beszélgetések egymásutánja: a szövegek párbeszédbe lépnek egymással, és egy mozaikos, pontosabban inkább hálózatos történet rajzolódik ki belőlük, egy olyan független intézmény története, amely máig a kreatív energiák gyűjtőhelyeként és katalizátoraként tud működni. Bő kétszáz oldalnyi színház- és kultúrtörténet, amely ráadásul nyitott anyag – nem csupán a múlttal vet számot, hanem a jelen időről is szól.

Ezt a könyvet, noha lapozgatásra és böngészésre csábít, elsősorban mégiscsak lineárisan érdemes olvasni, éppen a rendkívül gondossággal felépített szerkezete miatt. Ha gyorsan belelapozunk, azt láthatjuk, hogy Jászay Tamás a kezdeteknél kezdi, a BME Irodalmi Színpadából a hatvanas-hetvenes évek fordulóján kinövő Szkéné Együttestől, illetve az abból induló kezdeményezésektől. Ezeket követi a tánctörténész Fuchs Líviával készített beszélgetés, majd azok az interjúk, amelyek a pantomimból kiinduló, majd onnan új utakra térő törekvéseket térképezik föl a Szkéné történetében – ha a Színház a másodikonnak nincs is szigorú tagolása, minden hálózatosságon túl a finom blokkos szerkesztés igenis tetten érhető benne.

A hálózatnak természetesen vannak sűrűsödési pontjai. Nyilvánvalóan ilyen a Szkéné hőskorszakát irányító, az intézményt a nemzetközi előadó-művészeti vérkeringésbe bekapcsoló Regős Jánossal készített, az átlagosnál terjedelmesebb beszélgetés, ilyen Nánay István áttekintése, vagy éppen ilyenek az Arvisuráról, a Szkéné első nagy rezidens társulatáról szóló visszatekintések. Az Arvisura amellett, hogy számos szereplő számára máig meghatározó élmény, alighanem ennek az átfogó történetnek a legfontosabb vonatkoztatási pontja, de legalábbis első az egyenlők között. A történet pedig innen sokfelé ágazik, s szép sorban megszólalnak a kötetben a Szkéné működését meghatározó további fontos alkotók, Pintér Béla, Horváth Csaba vagy Schilling Árpád is. Érdemes megemlíteni még az Ascher Tamással készült interjút, amely más szempontból izgalmas: amikor a kőszínházi és a független szcéna viszonyáról ejtünk szót, ezt a viszonyt rendszerint intézményi szempontból szokás tárgyalni, itt azonban két terület szellemi kapcsolata kerül fókuszba. Komoly erénye ugyanakkor a könyvnek, hogy nem csupán azok kerülnek, úgymond, reflektorfénybe, akik egyébként is reflektorfényben állnak: interjúk készültek az intézmény mindennapi működtetőivel, az úgynevezett háttérszemélyzet tagjaival is, akik ennek a fél évszázados történetnek a teljes jogú részesei.

A könyvet Jászay Tamás informatív bevezetője indítja, amely nemcsak kontextusba helyező áttekintés, hanem megadja a fő segédvonalakat is. Ahogy írja, a Szkéné „születésétől fogva tiltakozik minden vegytiszta besorolás ellen”, a határsértések, a produkciók és pozíciók közti átjárások ugyanis az intézmény életének megszokott részét képezték: „Nem kronologikus, monografikus színháztörténeti munkára vállalkoztam, ráadásul ennek a színháznak a létmódja egy ilyen kísérletnek alighanem eleve ellenállna”. A hálózatos szerkezet nyilvánvalóan másfajta kihívásokkal szembesítette a szerzőt. Gabnai Katalin hívja fel rá a figyelmet,[1] hogy minden bizonnyal a munka jelentős részét képezhette „a vélhetően egymást sokszor fedő tartalmakkal való gazdálkodás, a fölös ismétlődések elkerülése”. A kézenfekvő módon több helyen is felbukkanó információk valóban nem ismétlik, hanem kiegészítik, pontosítják vagy éppen új fénytörésbe állítják egymást. Ehhez persze komoly felkészültségre van szükség, történeti tájékozottságra és helyzetismeretre egyaránt. Jászay rendelkezik ezzel a felkészültséggel, de nem tolja előtérbe, hanem ennek révén elegáns határozottsággal állítja irányba a beszélgetést – jó példa erre az Arvisura-alapító Somogyi Istvánnal készített beszélgetés indítása: „Szándékosan ilyen csupasz a kérdés: mi a viszonyod a tanításhoz?”

A bevezető élén egy mottó áll, amely a Nánay Istvánnal készített interjúból származik: „A Szkéné története szépen leírja azokat a változásokat, amik az elmúlt fél évszázadban társadalmunkban, a művészetben, a színházban történtek, és éppen ezért nem lehet kárhoztatni amiatt, hogy ma ilyen, nem pedig olyan”. Való igaz, hogy a beszélgetésekből helyenként jól hallhatóan kicseng a hősidők iránti nosztalgia. A kötet ugyanis nemcsak az intézményről szól, hanem a közegről is, arról az alkotóművészeti környezetről, amelynek a legfőbb erénye a bukás lehetőségének a luxusa volt: a Regős János vezette Szkéné, ahogy azt többen is említik, az üzemszerű működéssel szemben lehetőséget teremtett a kísérletezésre, a kockázat keresésére. Az underground létnek persze az az előnye, ami a hátránya is. Ahogy Scherer Péter fogalmaz, „a marginális lét mindig a teljes szabadságot biztosítja”, ugyanakkor ezek a produkciók nem jutottak el a közönség tágabb köréhez. Mindez azonban aligha a Szkéné számlájára írható, hanem – ha lehet így mondani – a magyar kulturális tér szerkezeti hibája. „Szomorú – mondja Schilling Árpád – , hogy mindez az erőfeszítés és kreatív potenciál alternatív minősítést kapott, miközben pár száz kilométerre nyugatra mindez befért volna a kőszínházakba is.”

Innen nézve a kötet különösképp izgalmas részét adják azok az interjúk, amelyek az „eltűnt” alkotóközösségekről szólnak. Deák Tamás a Művészeti Produkciós Műhellyel kapcsolatban beszél arról, hogy esetükben a hierarchia folytonos átalakulása, a kontúrok állandó változása a recepció hiányában ütött vissza. Ugyanakkor ott az érem másik oldala is: „A művészet nekem sosem arról szólt, hogy muszáj nyomot hagyni, inkább a jelenlétről és életvitelről. Akik láttak minket, azok számára emlékezetesek maradunk, ahogy annak a legalább száz embernek is, aki a működésünk két és fél évtizede alatt részt vett a produkciókban”. Hasonló tapasztalatról számol be Felhőfi-Kiss László, az Utolsó Vonal Színházi Érdektömörülés egyik alapítója: „Nem dokumentáltuk az előadásokat, nem érdekelt, hogy jönnek-e kritikusok, vagy sem. Nem akartunk sikeresek lenni, csak elmondtuk a véleményünket a világról. […] Annak, hogy az UV ismeretlen legenda lett, ma érezzük a hátrányát: nincsenek dokumentumok, csak személyes emlékek”. Szavait megerősíti, hogy az Utolsó Vonal a kötet egy „titkos főszerelője”: az előadások és akciók emléke rendre fel-felbukkan a beszélgetések során.

Mindez ugyanakkor, ha távolabbról nézzük, továbbvezet ahhoz az általános kérdéshez, hogy miképpen is hagy nyomot a színház – mi az egyszeri élmény és a dokumentáció viszonya, és hogyan működhet egy alkotóközösségeket integráló intézmény emlékezetközösségként? A Színház a másodikon azon túl, hogy pazar kordokumentum, illetve azon túl, hogy könyvtárgyként is nagyszerű – a könyvterv a Szkéné plakátjait tervező Korolovszky Anna munkája, az interjúkhoz a portréfotókat Éder Vera készítette –, ezekhez a kérdésekhez is gazdag adalékot nyújt. Így némi túlzással azt mondhatnánk, hogy azok számára is tanulságos olvasmány lehet, akiket elsősorban nem a Szkéné története, sőt még csak nem is a színháztörténet érdekel, hanem a kultúra és az emlékezet kölcsönhatása, ennek a viszonyrendszernek a működési módja.