A 2022-ben megnyílt Magyar Zene Háza új időszaki kiállítással indította útjára az idei évet. A címében a Locomotiv GT híres slágerét parafrazeáló kiállítás a Kádár-korszak populáris zenéjének feltérképezését ígéri a látogatónak, kiemelve, hogy nem csupán a hazai „könnyű műfaj” kiemelt jelentőségű időszakát kívánja bemutatni, hanem annak társadalmi hátterét és máig ható kisugárzásait is érzékelteti.

Az intézmény új tárlatáról írni nem magától értetődő és problémamentes; több szempontból is kontextualizálásra, kritikai reflexióra szorul. A kiállítás, amely a rendszerváltást megelőző 30–40 év populáris zenéjét – mivel a tárlaton nem reprezentálódik a korszak népzenei, rétegzenei élete, operettvilága stb. –, helyesebben pop-rock zenéjét igyekszik bemutatni, nem választható el attól a metapolitikai környezettől, amelybe beleérkezett. (Itt utalhatunk az intézmény s vele együtt a Liget-projekt kalandos történetére vagy a Petőfi Zenei Tanács felállításának aktualitására.) Emellett a kiállítás muzeológiai kérdéseket is jócskán fölvet, jelesül: miképp komponálható múzeumi térbe és illeszthető történeti perspektívába egy olyan társadalomtörténeti periódus zenei élete, amely még jócskán a kommunikatív emlékezet része; mi a helyi értéke a korszak értékelésében annak az ifjúsági kultúrának, amely nagyban igazodott a szocialista gazdaság kvázi-piaci logikáihoz? Ez az írás nem kívánja átfogó értelmezését, kritikáját adni az intézmény és a tárlat aktuál- és emlékezetpolitikai terheltségének, önmagán túlmutató jelentéseinek, de az említett aspektusokat is számításba véve – a Kádár-kor pop-rock zenéjét a magyar kultúra integráns részének, s kiemelkedő produktumaiban értékes szeletének tartván – annak tartalmára fókuszál. E perspektíva amiatt is fontos, mert a Nekünk írták a dalt! című tárlat izgalmas fénytörésbe helyezi az intézmény állandó kiállítását (Hangdimenziók – Zenei utazások térben és időben), melyről a megnyitást követően szinte egyáltalán nem születtek kritikai írások – az értelmezők nagy többsége hallgatásával vagy a liget fáinak sorsa miatti aggódással reagált az intézmény elindulására.

Az épület gyomrában, a mínusz második emeleten található tárlat első terméhez vezető sötét beugróban óriási vörös csillag fogadja a látogatót, bal sarkában a korszak pop-rock zenei életére oly gyakran alkalmazott, érzésem szerint túlhasznált metaforával: egy szeleppel, mely szabályos időközönként vörös (vetített) gőzt ereszt ki magából, a gőzből pedig egy rövid betűsor olvasható ki: „Rock’N’Roll”. Innen – a korabeli társadalmi-gazdasági viszonyokat illusztrálandó – egy utcafrontra nyílik út, ahol egy Erzsike Presszó nevű lokál homlokzata, valamint a Röltex és a Keravill árukínálata tekinthető meg, néhány korfestő plakát társaságában. A nosztalgikus szemlélődés persze nem felhőtlen: a kirakatok fölötti ablakok egyikében III/III-as ügynök húzza el a függönyt, figyel, fotóz s jegyzetel.

Az Illés-együttes 1966-s slágeréről (Az utcán) elnevezett kültéri miliő után egy sokszög alakú térbe jutunk, amely afféle körképet kíván adni a kiállítás tárgyául választott korszak zenei tendenciáiról. A falakon a korszak reprezentatív zenészeinek sajátos módon egymás mellé montázsolt csoportképei láthatók, minden csoportozat előtt érintőképernyős, fejhallgatóval ellátott pulpitusokon lehet tájékozódni az egyes előadókról (mindenkinek egy-egy track jár), a plafonról pedig nevek és évszámmal ellátott slágerek lógnak alá. Sajnos ez a terem a kiállítás egyik leggyengébb pontja. Persze tudvalévő, kutya nehéz dolog bármilyen időtávon releváns periodizációt alkotni, s az efféle korszakolások legtöbbje elnagyolt, leegyszerűsítő és esendő. A kiállítás által vázolt körkép ezer sebből vérzik, melynek okát elsősorban abban látom, hogy egyszerre kíván irányzatokat és azokhoz csak részben illeszkedő korszakokat elkülöníteni. Ennek megfelelően az egymást követő korszakjelölő címkék és az alájuk sorolt előadók, zenekarok sűrűjében eltérő, nem egy szinten elhelyezkedő fogalmi kategóriák és kontextusok keverednek, illetve ütköznek egymással.

A „hagyományos tánczene” kategóriájával induló nagyelbeszélés – melyet aztán a „beat”, a „klasszik pop / folk”, a „klasszik rock / jazz rock”, a „hard rock / blues”, a „80s pop”, végül az „underground” követ – azt tükrözi, hogy a kiállítási koncepció megalkotói nem kívánták felülvizsgálni, újragondolni a magyar pop-rock zenének azt az önszemléletét, amelyben a rock and roll, majd a hatvanas évek beatzenéje jelenti a paradigmatikus fordulatot, s amely történeti konstrukció már a nyolcvanas években rögzült (leginkább Sebők János könyvei nyomán, máig ható módon). Annak ellenére, hogy e hosszú, részleteiben igen sokszínű korszak műfaji, stiláris tájékozódását, az egyes irányzatok párhuzamosságait és töréseit az utóbbi évtizedek populáris zenei kutatásai jócskán árnyalták. Csak néhány példa a sajátos megoldásokra: még a megválasztott kategóriák érvényét elfogadva is kissé meglepőnek találtam, hogy a Fonográf a „klasszik rock / jazz rock” alatti csoportozatban foglalt helyet (és nem a „klasszik pop /folk” résznél), ahogy az egész megtépázott karrierje során a rockzene élvonalába törekvő Radics Béla is jobban megtalálta volna a helyét a „hard rock / blues” képviselői között, mint az „underground” jelzővel illetett Balaton és a Bizottság szomszédságában. Mégis, a legvadabb párosításnak a Cseh Tamás és a Neoton Família közös szerepeltetése tűnt, akik a „klasszikus pop / folk” égisze alatt néztek vissza ránk, eszményi köztársaságban. (Az applikációk segítségével itt többek között a Budapest című Cseh Tamás-dalt és a Santa Mariát lehetett meghallgatni.)

A következő nagyobb terembe, amely a korszak klubéletét volt hivatott megjeleníteni, alig megvilágított folyosókon keresztülhaladva lehet eljutni. Ezekben az átjárókban többnyire elidegenítő rácsokon, rozsdamarta falak résein bekukucskálva követhető nyomon a nemzetközi pop-rock zene alakulástörténete – utalva arra, hogy a korszak hazai zenészei csak a vasfüggöny mögül élvezhették ezeket az új, friss hangokat, a legendás Woodstock-fesztivált vagy épp az 1985-ös Live Aid-koncert műsorszámait. Ez megint csak túlzás: a Kádár-korszak jól ismert szűkösségeit tekintetbe véve is nehezen tartható az az állítás, hogy a rendszerváltás előtt lehetetlen volt hozzájutni a külföldi (főképp nyugati) zenékhez, mindezt a hetvenes-nyolcvanas évek magyar pop-rock alakulástörténete vagy a kortanúkkal készített interjúk csak részben igazolják vissza.

Ugyanígy leegyszerűsítő értelmezését adja a tárlat a több teremben is megemlített 3T (tiltott – tűrt – támogatott) rendszerének, amely, minden jel szerint, központi helyet foglal el a kiállítás koncepciójában. Az egyik interaktív „félteremben” például kreatív módon három stúdiófülkében van lehetőség beleszólni a mikrofonba: az elsőben (támogatott) a látogató tisztán hallja saját hangját, s rövidesen taps és üdvrivalgás hangzik fel a fejhallgatóban, középütt (tűrt) már zajosabb a felvétel, s a taps is elmarad, mígnem az utolsó fülkében (tiltott) csak egy parányi mikrofonba lehet beszélni, a felvétel alig hallható, s a megszólalást követően nem sokkal hangos sípolás egyértelműsíti, hogy a produkció nem ment át a rostán. Amennyire az elmúlt évek-évtizedek társadalomtörténeti és populáris zenei kutatásaiból megítélhető, ha valami, a Kádár-rendszer műsorpolitikája nem így működött. A kor szereplőinek épp az okozott problémát, hogy a kulturális színtér viszonyai – ki tűrt, ki támogatott, ki számíthat betiltásra? – nem voltak átláthatók; az amatőr vagy professzionális művészként, előadóként való létezést nem a határok pontos kijelölése, sokkal inkább a permanens bizonytalanság nehezítette. (Ez a részletekre nem ügyelő, leegyszerűsítő szemlélet tükröződik a tárlat egyik legpihentebb interaktív leleményén: azon a flippergépen, amely a külföldön is számottevő sikert elért magyar zenekarok – Illés, Omega, LGT – nemzetközi érvényesülési lehetőségeit kívánja érzékeltetni. A képlet amilyen egyszerű, olyan determinisztikus: a látogató akárhogy kalimpál a gombok segítségével, a zenekarokat szimbolizáló flippergolyó úgyis visszapattan és lehull a mélybe. Bár az is igaz, nem kevés koncentrációt igényel úgy flipperezni, hogy egy gothic horrorfigurává stilizált Kóbor Jánossal nézünk farkasszemet, a gép fölött pedig a bűnszövetkezetként szcenírozott Bors–Erdős–Rajnák trió tekint le ránk.)

Persze a kiállításnak bőven akadnak jól sikerült, szakmailag korrekt részei. Ezek közé tartozik a fővárosi és vidéki klubéletet bemutató topográfia, az Illés, az Omega és az LGT zenekarokat a múló időben megelevenítő széles színpadkép (ahogy a 19. században mondanák: „ködfátyolkép-mágia”), a korszak izgalmas vizuális kultúráját tükröző impozáns hanglemezfal, a technikatörténeti blokk, ahol nemcsak az életre galvanizált rádiómagnó- és tévémodellekről kapunk bőséges tájékoztatást, hanem a vitrinben kiállított hangszerkuriózumok (Babos Gyula jazzgitárja, Somló Tamás szaxofonja, Balázs Fecó Hammondja, Kovács Gyula dobverői stb.) hangja is megidéződik a kihelyezett fejhallgatók segítségével. (Megjegyzem, ide is csúszott egy érthetetlen megoldás: az állítólagosan a „beatkorszak hőskorában” elterjedt, fa vécéülőkéből eszkábált gitárt, az úgynevezett „szarokasztert” tartalmazó vitrin melletti fejhallgatóban Ritchie Blackmore gitárszólója hallható a Child in Time-ból.) Hasonlóképp érdeklődéssel tanulmányoztam a nyolcvanas évekbeli underground képzőművészet kapcsolódásait tárgyazó blokkot, valamint azt is rendkívül befogadóbarátnak találtam, hogy a kiállítás tervezői berendeztek egy kisebb hangszigetelt stúdiót a látogatók számára, ahol lehetőség van megszólaltatni néhány stratégiai jelentőségű hangszert, úgymint dob, basszus, zongora, gitár. Végül, azon a megoldáson is jólesőn mosolyogtam, hogy a kiállítás utolsó szobája – mely a rajongói közösségek és a személyes emlékgyűjtés szerepét hangsúlyozta a pop-rock zene történetében – egyenesen a múzeumi szuvenírsarokba vezet.

A megvalósítás apróbb, megbocsátható technikai malőrjeit (hangtorlódás, fix hangerőre kalibrált fejhallgatók stb.) nem ecsetelve, a Nekünk írták a dalt! című tárlat a kiállított tárgyi anyag, a felvonultatott témák és a hozzáférhetőség szempontjából érdekes, izgalmas, részegységeiben kifejezetten élményszerű múzeumi produktum. Ugyanakkor a kiállítás koncepciója több mint sikerületlennek minősíthető. Míg a Magyar Zene Háza rendkívül adatgazdag, interaktív, mégis felhasználóbarát állandó kiállítása az egyetemes zenetörténet részeként (nem abból kimetszve) láttatja a magyar populáris zene alakulását, az idei új tárlat inkább provincializmusával tüntet. Előterében a szocialista politikai berendezkedés vulgarizált kritikájával, a „magya-rock” (nemzetközi fejleményektől elzárt) nagy narratíváinak fárasztó újramondásával, a műfaji és korszakhatárok egyértelműnek tételezésével, az itthon maradt „világsztárok” legendásításával és a „kortalan” rendszerellenesség vonzó illúziójával. A kiállítás, fogalmazzunk így, „tendenciózussága” persze nem meglepő: mint a projekt résztvevőinek névsorából kiderül, a populáris zene hazai tudományos kutatói közül (akik egyébként kényelmesen elférnek egy kávéházi asztalnál) senki nem vett részt a koncepció kialakításában operatív munkatársként vagy szakértőként, csupán régivágású szakírók – az persze már nehezen kideríthető, hogy tudatosan maradtak távol, vagy nem is keresték őket. Mindazonáltal egyértelmű, hogy a tárlat nem törekszik a „Kádár-korszak könnyűzenéje” szintagmával illetett jelenségcsoport népszerű, elterjedt közhelyeinek, sztereotípiáinak lebontására, kritikai igényű vizsgálatára, sokkal inkább egy olyan aranykor képzetének fenntartásában érdekelt, amelyben egyre nehezebb megtalálni a saját múltunkat, s amely lehet, hogy sohasem létezett.

(Fotók: Radnai Dániel Szabolcs és Szirák Sára)