Először a feleségemtől hallottam róla. Őt nem érdekli az irodalmi élet, süket minden irodalmi divatra, senkiről nem tud semmilyen pletykát, viszont cserébe irdatlan mennyiségű könyvet fal fel. Ezért is érdekes számomra, mit gondol egy-egy műről. Gyakorlatilag vakteszteli az irodalmat.

Amikor pár éve hazahozta a Növényolimpiát a könyvtárból, nem tudta, hogy a szerző verseket ír. Nekem volt valami fogalmam róla (egy könyvét olvastam, a Kenyércédulákat, aminél nem találkoztam sűrűbb, nyomasztóbb, rosszkedvűbb, szépirodalmibb verseskötettel). Ehhez képest volt meglepő, hogy Ildi olvasás közben fel-felkacag.

A sok kacaj és lelkes ajánlás hatására aztán elkezdtem én is olvasni, de elálmosított a szöveg.

Évek teltek el.

Járunk egy könyvklubba, ahol csupa nem irodalmár, sőt nem is annyira könyvmoly, hónapról hónapra kiveséz egy-egy könyvet. Mivel a feleségem a Növényolimpiát dobta be (volt már Hawthorne, Huxley, Márquez, Gaiman, Tartt, Bulgakov, Munro stb.), gondoltam, újra nekifutok. Magamat is meglepve, ezúttal én is felröhögtem, többször is.

Tényleg ellenállhatatlan humora van ennek a könyvnek, ha az ember ráhangolódik. De mi olyan vicces? És miért dobott le először?

300 oldalhoz képest az, ami valójában történik, nem sok, mégis soknak tűnik, mert homályosak az eseményeket összekötő logikai láncok. A főhős, aki egyben elbeszélő is, pénzt kér egy furcsa, gyűjtögető, bolond nénitől (Aranka), azért, hogy eltemesse az ura csontjait. Aztán találkozik a temetőben valakivel – előkerül egy aktatáskányi pénz, egy beszélő nyúl, egy kormányfőtanácsos haver (akinek valami tuti tippet ad a főhős), a főhős csaja, a Tünde, akinek eltűnt a fia vagy a lánya (de talán nincs is neki egyik sem). A végén pedig valaki meghal (legalábbis az utolsó, Holttest a temetőben [sic!] című fejezet egy ismeretlen férfi holttestének megtalálásáról tudósít). Ilyen az egész regény: homályos, minden lebeg, minden és mindenki bizonytalan, ami nem is csoda, mert állandóan isznak, nem is kicsit, konkrétan folyton be vannak baszva.

Ez sok lehet elsőre. De Szijj csodálatosan jeleníti meg ezt a delírium-állapotot. Mint egy részeges karatemester, akiről már-már azt hinnénk, orra fog bukni, de mindig minden mondatról kiderül, hogy valójában csak eljátssza a részeget, és akkor jön egy váratlan poén, amit, ha felfogunk, nem kapunk levegőt a nevetéstől. Minden orra esés kiszámított koreográfiát követ. Tényleg, mint egy Jackie Chan-filmben.

Persze nyomasztó is a Növényolimpia, mert nyomorult embereket szerepeltet. Nem rémlik, hogy lenne egy ép, egészséges, vagy akár józan tudatú. Szinte maguk is növények. Nagyon csábító Tar Sándor nevét idehozni, de mégis tévedés, ahogy Hrabal emlegetése is tévút. A Növényolimpia nem annyira, vagy nem úgy depresszív, torokszorítóan szomorú, mint Tar írásai, Hrabal szereplői pedig valahogy kedvesebbek, kevésbé vadak. Sokkal inkább – ha már hasonlítunk – Kafkára hajaz sok helyen (a Németh és Horváth páros főleg, akik mintha maguk sem tudnák, melyikük melyik). Szijj figurái reménytelenek, de a helyzetek, amelyekbe keverednek, röhejesek. Még egy valaki ugrik be: Fehér Béla, mégpedig az Egyenes kecske című szövege, amit Alszik a doki Betlehemben néven újra kiadott, és ami szintén a rendszerváltás környéki, perifériára sodródott kisember fergeteges humorú, de sírnivalóan nyomasztó regénye.

„Gané, fogja össze a három vizespoharat a Németh, és lép el velük a söntés felé, amit én érthetek úgy is, hogy az itt jelen lévőkre mondja, azok közül is főleg rám, de gondolhatok teljesen másokra is, de a tisztázásra, ha egyáltalán majd visszajön, igazából nem tartanék igényt, hanem addig inkább elnyomom a csikket.”

Önmagában már az is izgalmassá teszi a szöveget, hogy a beszélő többnyire egy csúcsértelmiségi nyelvi eszköztárával, akkurátusan írja le a zűrzavaros, imbolygó és tökéletesen jelentéktelen cselekményt, aminek folytatásában sem derül ki, kire értette Németh, vagy akit annak gondol épp az elbeszélő, hogy gané, ugyanakkor hiába ez a nyelvi megformáltság, ha gondolatai összeesküvés-elméletekből, tévhitekből, paranoid téveszmékből és gyermeki vágyakból tevődnek össze. De Szijj nemcsak a cselekményt, hanem az apró mozdulatokat, érzéseket is képes elkapni, tömören, minimális szóval megjeleníteni. Néha tényleg egy-egy jól megválasztott szón röhög az ember percekig. (Nincs értelme idézni, ahhoz, hogy ezek üssenek, az egész szöveg kontextusa is kell.)

Csodálatos ez a kontrollált káosz, ez a rendezett értelmetlenség. Ahogy Szijj képes volt megragadni azt az undorító, sírnivaló, híg trágyalevet, ami az emberek agyában általában kavarog, és ami néha a felszínre tör, és képes festeni vele valami derűs poklot, röhejes rémálmot. A politikai lózungokat, a történelmet, a félreértett nemzettudatot, a pénz utáni csetlés-botlást, az ügyeskedő, menekülő, eltévedő kisembert, akinek a feje fölött mindig szerveződik valami gigantikus, mint a növényolimpia vagy sima olimpia, vadászkiállítás, bármi. Ami számára totálisan érthetetlen vagy értelmetlen. Ami maga az élet(e).