2014. április 3. és július 27. között tekinthettük meg a Magyar Nemzeti Galériában a Derkovits. A művész és kora című kiállítást. A tárlat mind a kiállított anyagok gazdagságának, mind Büki Barbara alapos filológiai munkájának, valamint a kurátorok, Bakos Katalin és Zwickl András eredeti koncepciójának köszönhetően nem kifogástalan, de kétségkívül izgalmas kísérletnek bizonyult arra, hogy a két világháború közötti korszak egyik legjelentősebb alakjának életművét árnyaltan és innovatívan mutassa be.

Az ígéretes, már-már túlzónak ható cím beteljesítette, sőt meg is haladta a látogató várakozását. A sokrétű életművet olyan gazdagságában láthattuk, amely szokatlan a magyarországi múzeumok körében. Ehhez az is hozzájárult, hogy a közel kétszáz műalkotás mellett a lappangó művek fényképei is helyet kaptak a tárlaton. A festő születésének 120., halálának 80. évfordulója jó alkalmat adott arra, hogy Derkovits Gyula művészetének panorámaszerű bemutatása mellett felszólítson annak újraértékelésére is.

Az újabb értelmezői útkeresés egyik eszköze a kontextusteremtés volt. A korabeli plakátok és fotók vázolták a húszas-harmincas évek politikai közegét, Derkovits személyes dokumentumainak és emléktárgyainak segítségével pedig megismerhettük életét, festői pályáját és átütő tehetségének korabeli recepcióját. Az első szinten a festőt ábrázoló emlékérmek, köztéri szobrok, a róla elnevezett utcák, terek, iskolák, kultúrházak fotói megmutatták a II. világháborútól az 1980-as évekig fennmaradt Derkovits-kultusz utóhatásait, és jelezték, hogy a kiállítás egyik fő célkitűzése, hogy immár kellő történelmi távlatból elszámoljon a kultusszal és árnyalja a köztudatban élő „kommunista proletárfestő”-képet. A Derkovits-művek mellett, valamint külön kiállítótérben Berény Róbert, Aba-Novák Vilmos, Kmetty János, Dési Huber István, Ámos Imre, Gyenes Gitta, Schönberger Armand, illetve Kӓthe Kollwitz, Otto Dix, George Grosz vagy Max Beckmann képei kaptak helyet, amelyek láttatták, hogy a festő mely képzőművészeti áramlatokhoz kapcsolódott.

Halas csendélet, 1929

Különösen azok a társítások bizonyultak termékenynek, amelyek a beágyazáson túl tematikus vagy festészetnyelvi analógiák mentén nyitottak újabb utat az értelmezésben. Nem véletlenül kezdődött a kiállítás a Halas csendélettel, az egyik legismertebb, az életműben különleges helyet elfoglaló Derkovits-képpel és a Munka-kör festőinek hasonló témájú műveivel. Pécsi József, Vajda Lajos, Trauner Sándor és Schubert Ernő képeivel együtt kirajzolódott a hal-motívum és a szegénységábrázolás hasonlósága, de egyben az is, hogy Derkovits kollázsa a füstarany és a sztaniolpapír alkalmazásával és a kubisták által kifejlesztett felülnézeti ábrázolással az európai avantgárd áramlatokba is bekapcsolódik. A kép központi elhelyezése kánonformáló gesztusként is értelmezhető. A kurátorok finom humorát jelzi az a mozzanat, hogy a Halas csendélet a tárlat másik pontján, a Derkovits Vikit ábrázoló Fekvő női akt mellett is felbukkan, amely a kiterített kockás takaró és a Halas csendélet csomagolópapírja, illetve a nő testtartása és a hal alakja közötti hasonlóságra hívta fel a figyelmet. Hasonlóképpen inspiratív párosítás volt Ámos Imre Festő és múzsája angyallal című képe Derkovits Mi ketten-sorozata mellett. Ámos Imre tusrajza, az azonos téma (önarckép a kedvessel) eltérő feldolgozása még hangsúlyosabban láttatta, hogy Derkovits Végzés, Szőlőevő vagy Mi ketten című képei a többnézőpontúsággal, a perspektivikus játékkal, de egyben az egységes narratív keret megteremtésével miért tekinthetők a montázs speciális változatának.

A Derkovits-kiállítás legnagyobb erénye mégis a vezérfonal ötletessége volt. A kurátorok a Derkovits-életművet az elégia, a dráma, a szatíra, az esszé-montázs és a himnusz hívószavak alapján csoportosították. Az öt fejezettel a képek hangnemét, tehát a festészet eszközeivel megjelenő, de a látvány leírásával már nem pontosan visszaadható jellegzetességeket ragadták meg. Derkovits művészetében ilyen elemek például a képekben rögzített és az általuk kiváltott érzelmek, a művek atmoszférája vagy a nézőt valamilyen viszonyulásra késztető etikai elemek. A koncepció alapja az a művészet- és esztétikatörténeti hagyomány, hogy egy adott művészeti ágat áttételesen más művészeti ág tudományából (jelen esetben az irodalomtudományból) kölcsönzött kategóriákkal is megközelíthetünk.

A társítás azért bizonyult különösen termékenynek a kiállításon, mert a képek csoportosításán és leírásán túl bizonyos darabokat új minőségben láttatott. Az Árkádia-képeken az idilli, bukolikus táj, a komor, kékes-zöldes színhasználat vagy az alakok testtartása hordozta boldogság vágy- és emlékképének megragadására érzékletes elnevezés az elégikus hangnem, tehát az analógia az elégia melankolikus, egyben beletörődő, higgadt tudomásulvételt tükröző műfaji jegyeivel.

Rokkant hős (Ismeretlen katona), 1930
 

Az úri osztály mohóságát, a demagóg törvénykezést, a kapitalista berendezkedést kritizáló Derkovits-képek csoportjához azért volt találó kapcsolódási pont a szatíra, mert a kiforgató, gúnyos felhang mellett azt is tükrözte, hogy a képek célpontja nem egyszeri jelenség, egyén vagy tulajdonság, hanem alapjuk olyan, egész társadalmat érintő téma, amely etikai állásfoglalásra készteti a nézőt.

A Szövőmunkások, a Téglahordó, a Hajókovács, a Rakodómunkások vagy a Hídépítő című festményeken a munka és a munkások iránti tisztelet, áhítat; az Alvó nő, Anya, Anyaság, Anya gyermekével című képeken a szülő–gyermek-kapcsolat bensőségessége a himnikus módusz elnevezésnek köszönhetően a szakrális szférával egészült ki. Ezáltal a Mária–Jézus-analógia is megidéződött, és még erőteljesebbé vált az az emelkedettség, amit a munkások erőfeszítésének szépsége önmagában is tükröz a festményeken.

Az öt fejezet közül azonban az esszé és a hozzá rendelt festmények közötti analógia alaposabb magyarázatot igényelt volna. A Mi ketten-képek összetettségükkel, a bonyolult térszerkezettel, a montázstechnikával folyamatos újraolvasásra, racionális végiggondolásra késztetik, sőt állandó választás elé állítják a kép nézőjét a tekintetben, hogy az egyes részleteken mely perspektíva és geometrikus forma, egyáltalán tükörkép vagy portré érvényesül-e. Az esszé hagyományának ismeretében és a katalógus kísérő tanulmányainak segítségével belátható, hogy miért vonható analógia e festészeti jegyek és az esszére jellemző dichotomikus és asszociatív építkezés, a racionális lényegmegragadás és az individuumhoz szólás között. Mindössze abból a kiírásból azonban, hogy a képek „a racionális okfejtést a meggyőződés hevületével egyesítő esszé irodalmi műfajához kapcsolhatók”, a párosítás megalapozatlannak és ötletszerűnek tűnt, hisz az esszé jegyei nem domborodnak ki olyan kézenfekvően a képeken, mint az elégia, a dráma, a himnusz vagy a szatíra jegyei.

Szőlőevő (Kettős arckép), 1927
 

Mivel a tárlat ötletének lényege az volt, hogy a móduszokat hívószóként értelmezzük, nem érdemes felróni kritikaként, ha néhány mű nem illeszkedik hajszálpontosan egy-egy kategóriába, hiszen számos kép eleve egyszerre több hangnem jellegzetességeit is hordozza. A kiállítás ezt több ponton frappánsan ki is használta: például a drámai és a szatirikus hangnemet bemutató termek határán kapott helyet a Rokkant hős és az Ágyútöltelék, amelyek egyszerre tükrözik és karikírozzák a háború borzalmait.

Néhány kép besorolása azonban – a metaforikus alapon működő társítás tudatában is – túlságosan távoli asszociációra épült, így erőltetettnek hatott. Érthetetlen például, hogy a szatíra és az esszé-montázs közötti (cím nélküli) teremben mit keresett a mélyszegénység, a hideg és a háború okozta kiszolgáltatottságot, fenyegetettséget tükröző Dinnyeevők, Fázó asszony, Téli ablak vagy Téli hajnal című kép. Hasonlóképpen indokolatlan az állatok szenvedéseit megjelenítő festmények elhelyezése ugyanebben a részlegben, holott a katalógus (érthető okokból) a himnikus hangvétel alatt tárgyalja őket.

A Nemzeti Galéria Derkovits-kiállítása a festő életművének és korának gazdag és újszerű újrarendezésével méltán kapott nagy figyelmet. A tárlat kisebb hibáit a katalógus a tanulmányokkal ellensúlyozta, így a kiállítás ötlete kiváló kiindulópontként szolgálhat a későbbiekben akár a Derkovits-kutatásban, akár olyan képelméleti kutatásokban, amelyek a műfajok és esztétikai minőségek különböző mediális megjelenítését vizsgálják.

A képek forrása: A kiállítás katalógusa: Derkovits. A művész és kora., A magyar Nemzeti Galéria Kiadványai 2014/2, Budapest. Szerk. Bakos Katalin, Zwickl András. Képek: Berényi Zsuzsa, Darabos György, Fehér Katalin, Füzi István, Józsa Dénes, Mester Tibor, Rosch Gábor, Tihanyi-Bakos Fotóstúdió.