Bartóknak van brácsaversenye. A Pannon Filharmonikusok szombati koncertje erről győzhette meg pécsi közönségét. Sokan nem hisznek ugyanis a Bartók-brácsaverseny létezésében, mivel a művet a szerző nemhogy nem fejezte be (vagy ha befejezte, nem írta le), de második és harmadik tétele még vázlatosnak is csak jóindulattal nevezhető. „Belekezdett” egy brácsaverseny megírásába – mondják. Egy borítékban fennmaradt tizennégy oldal skicc, ezekről is néhány sornyit utóbb kihúzott a szerző, de még az se biztos, hogy törölni akarta, és nem csak áthelyezni.

Az 1949-es bemutató óta mégis szerepel a műsorokon Bartók Béla neve alatt a Brácsaverseny, aminek az az oka, hogy immár négy rekonstrukciója/befejezése/kiegészítése van a posztumusz műnek. Persze már ez is tünetértékű: minden újabb „rekonstrukció” azzal az igénnyel – és a célból – készült el, hogy leváltsa az előzőket, kijavítsa azok hibáit, a helyes útra terelje a Bartók-híveket. Tehát akkor most van Bartóknak brácsaversenye, vagy nincs?

Igen, mindenképpen van, ezt tisztán hallhattuk szombaton a pécsi Kodály Központban. Ott, akkor egy igazi Bartók-koncertet hallhattunk Antoine Tamestit és a Varga Gilbert vezetésével játszó Pannon Filharmonikusok előadásában. Ráadásul olyan erőteljes előadásban lehetett részünk, amely kétséget sem hagy afelől, hogy nem csak afféle múzeumi érdekességről, filológiai kuriózumról van szó, amelyet a nagy életműnek kijáró tiszteletünk miatt tapsolunk meg. Az előadók komoly, összetett, fajsúlyos művet állítottak színpadra, amelynek van mondanivalója Bartók életművéről, a brácsáról, a versenymű műfajáról, a zenéről, a háborúról, az elmúlt századról, de talán még a máról is.

Van tehát egy Bartók neve alatt futó Brácsaverseny a világban, amelyet Bartók zenéje, Bartók szellemisége és Bartók vázlatai inspiráltak, és amely azóta is foglalkoztatja a Bartók-filológusokat, zeneszerzőket, előadóművészeket, a közönséget. Nemigen lehet kikerülni, nemigen lehet nem előadni, nem meghallgatni újra és újra, most épp kiváló interpretációban, nemigen lehet kikerülni a kérdést, hogy ha nincs Bartóknak befejezett brácsaversenye, akkor mi az, ami van.

A Bartók-tanítvány Serly Tibor befejezte, vagyis inkább megírta a művet. Ezt a változatot mutatta be Doráti Antal vezényletével Minneapolisban William Primrose, aki az eredeti felkérést adta Bartóknak. Ez a pillanat kétségkívül azért volt jelentős, mert ekkortól létezik a Bartók-brácsaverseny ideája. Ekkortól legfeljebb kifogásokat lehet bejelenteni, de a közönségnek igénye lett arra, hogy hallgassa a művet. Erdélyi Csaba változata, valamint a Bartók Péter–Paul Neubauer–Nelson Dellamaggiore által jegyzett kiadás már azzal a céllal jelent meg, hogy a szerző eredeti szándéka szerint „rekonstruálják” a művet. Vagyis mintha már nem az lenne a kérdésfeltevés, hogy van-e, hanem hogy az, ami van, autentikus-e, megfelel-e az eredetinek, ami ugyebár nincs, de még is az az etalon. Ugyanerre hivatkozik a legújabb, Rakos Miklós-féle rekonstrukció, melynek zenekari hangszerelését Kecskés D. Balázs végezte, és amelyet 2019. április 11-én a Kodály Központban a Pannon Filharmonikusok is bemutatott Szűcs Máté és Hámori Máté közreműködésével. A Brácsaverseny létezik, létezett Bartók fejében, részint a jegyzeteiben, vagyis lehet mihez viszonyítani a rekonstrukciók autentikusságát, bizonyos esetekben inautentikusságát.

Csak épp a szerzői szándék rekonstruálása még akkor is problematikus, ha a szerző életében megjelenő műről van szó, nemhogy akkor, amikor a mű struktúrájára vonatkozó elképzelések talán csak a szerző fejében léteztek, és ennek írásban legfeljebb csak nyomai maradtak. Mert hát a fennmaradt vázlatok saját életre kelnek, saját léttel bírnak, sajátos összefüggéseket hoznak létre, sajátos módon referálnak az őket létrehozó szerzői szándékokról. Vagyis minden, amit a lejegyzett szöveg (esetünkben zenei írás) előttinek gondolunk, az valójában még mindig a szöveg létmódjához tartozik. Ugye találkoztunk már irodalmi szövegek azon sajátosságával, hogy a nyelvtanilag meghatározható értelmen túl még valami mást is jelentenek a mondatok, hogy egy szöveg kapcsán tudunk beszélni olyan dolgokról, amelyek nem szerepelnek szövegszerűen az adott műben? A szövegek azt a furcsa játékot űzik velünk, hogy a bennük felfedezhető összefüggéseket szándékoltnak, egy előre adott, tőlük független értelemösszefüggés lenyomatának mutatják. Pedig a lenyomat maga a mű. És miközben ezer módon referál az őt létrehozó szándékokról, őt megelőző művekről, hagyományokról és műfajokról, saját tárgyi létmódjából adódóan ki van téve más törvényszerűségeknek. Titokzatosnak és áthatolhatatlannak tűnik föl, hol tökéletesnek, hol töredékesnek láttatja magát, és már a lejegyzés első pillanatától véletlenek és esetlegességek sorozatai alakítják. A Brácsaversenyt az a kétségkívül fatális és tragikus, igen nagy horderejű, de a mű szempontjából mégiscsak véletlen körülmény alakította, hogy szerzője időközben meghalt.

Ez a töredékesség azonban, úgy tűnik, nem vált a darab kárára. Kikényszeríti a műről való gondolkodást, az újabb értelmezések és lehetséges kiegészítések létrejöttét, foglalkoznak vele, játsszák, bemutatják, újra bemutatják, mi pedig hallgatjuk, ilyen meg olyan formában, és azt érezzük, hogy ez a töredékesség mintha maga is lényeges eleme lenne a műnek. A sokszor végtelennek ható dallamok mintha nem indulnának sehol, és nem tartanának sehova, Tamestit mégis hihetetlen koncentrációval kísérte végig őket, mégis tudott értelmet, történetet vinni beléjük. Bartók korábbi műveiből vett töredékekkel, reminiszcenciákkal találkozhatunk, felidéződik az életmű számos eleme, számos problémája, de mégsem válik a darab érzelgős nosztalgiává vagy szigorú számvetéssé. A Brácsaverseny rendkívül vitális mű, legalábbis a mostani előadás meggyőzően érvelt emellett. Tamestit dinamikusan játszott, a magas regiszterekben is vérbő hangszínnel szólaltatta meg hangszerét, mély hangjai hol alvilágiak voltak, hol végtelenül emberiek és bensőségesek (ez a sokoldalúság olyan hangszerek közé emeli a brácsát, mint a klarinét vagy a vadászkürt). Határozott elképzeléseit megvalósította, miközben Varga Gilbert megbízhatóan illesztette hozzá a zenekart. Időnként a sűrű zenei szövet egészen letisztulttá vált, megszólaltatva az idill és a remény hangjait.

Nagy invencióval végigvitt, erőteljes interpretációt hallhattunk, olyan előadóktól, akik biztos kézzel nyúltak a darabhoz, és éppen ettől válhatott világossá, hogy a töredékesség és befejezetlenség lényegi eleme Bartók Brácsaversenyének. Nem arról van szó, hogy már nem tudta papírra vetni a teljes művet, hanem valahogy épp a befejezhetetlenségről akart valamit mondani. 1945-ben mégis milyen lezárása lehetett volna egy ilyen darabnak? Mégis mi megnyugtatót lehetett volna mondani a magyar, a Kárpát-medencei, az európai vagy akár az egyetemes kultúráról? Ez a mű ha nem is tükre saját korának, de megjelenít démoni erőket, pusztítást és mindenféle rút dolgot, miközben beszél összetartozásról, szépről és emberségről, anélkül, hogy ezeket kibékítené egymással, vagy rendet formálna ott, ahol harc és konfliktus van. Legalábbis erről árulkodik a mű széttagoltsága, töredékessége és befejezetlensége.

Az előzőkről Muszorgszkij operái, azok nyers zenéje juthatna eszünkbe (Muszorgszkijra hajazó akkordok éppenséggel szóltak is Bartók zenéjében), aki már csak azért is központi figurája a szombati koncertnek, mert Stravinsky szintén széttöredezett, kollázs- és montázsszerű technikával megírt Tavaszi áldozata (korábban: Tavaszszentelő) ugyancsak merít a nagy orosz mester hátborzongató zenéjéből. Ezt a művet nem kell bemutatni, főleg a pécsi közönségnek nem. Ami a mostani előadás előnye volt, hogy Varga a zenekart nem tömbként kezelte, hanem egymás mellett – gyakran egymástól függetlenül – futó dallamok együtteseként. Ehhez pedig nemcsak áttetsző hangszín kell, hanem időnként vissza kell fogni a tempót, mert bizonyos dallamoknak egyszerűen teret kell adni, különösen a tömörebb hangzásoknak van olyan tehetetlensége, amellyel nem lehet gyorsan haladni, mert az a hangzás rovására megy. Varga éppen ezeknek az egyedi dallamoknak, illetve a hangszínekkel való játéknak akart nagyobb jelentőséget adni, ami maradéktalanul sikerült is neki. Hangzásában végig egységes volt az együttes, eltekintve egy-két esettől, ahol az egyéni hangszeres teljesítményben lehetett hiányérzetünk.

Ennek a döntésnek azért van veszélye is, mivel kialakult a Tavaszi áldozat olyan típusú előadása, ahol épp az elképesztő (a kottában megadottnál gyorsabb) tempók viszik előre a zenét, csak hát persze küzdjön meg a zenekar a komplex és széttöredezett ritmussal. Ha ez sikerül, akkor biztos a siker. A mostani előadás bizonyos szempontból izgalmasabban játszott a szólamokkal és a hangszínekkel, és egészen máshogy közelített a ritmushoz is. Talán a Bartók-darab hatása, de mintha nem előre akarta volna vinni Varga a darabot, végig fokozva a lüktető ritmusban rejlő feszültséget, hanem a vajúdást magát akarta bemutatni. Fájdalmasan széteső, kényszeredett mozgásokat, szétbombázott periódusokat, csonka ütemeket. Olyan zenét, amely annak ellenére, hogy a zenekar pontosan, fegyelmezetten játszik, nem tart sehova, nem visz előre, nincs célja, nincs vége, nincs eredménye, nincs jövője. Lehet, hogy nem volt olyan sikere ennek az előadásnak, de a darabban mindenesetre benne van ez a lehetőség, és következetesen vitte végig a pécsi előadás.

Varga Gilbert vezénylésének ellenállhatatlansága éppen a letisztultságában, precizitásában és szigorúságában rejlik. Kevés, de annál egyértelműbb mozdulatával hangzások és dinamika széles tárházát képes megjeleníteni, választott tempóit pedig kérlelhetetlenül számon kéri a zenekaron. Ezt remekül leszűrhettük azon a korai Haydn-szimfónián, amely a szombati koncert nyitószáma volt, és amely így egy két évvel ezelőtti koncertet idézhetett elénk. 2021 júniusában Bartók 1. hegedűversenye társaságában szólalt meg Haydn tizedik, szintén D-dúr szimfóniája, melyet feltehetőleg ugyancsak a Morzin grófnál töltött szolgálata során írt. Varga akkor is, most is azt emelte ki Haydnból, ami a koncert többi darabjához kapcsolta: a hihetetlen energiát és formateremtő erőt. Csak ami nála még egy új formakultúra megteremtésének korai, izgalmasan játékos műhelye, az Stravinsky balettzenéjében és a befejezetlen Bartóknál leépülés vagy szándékos leépítés.

Mielőtt Antoine Tamestit ráadásként eljátszotta volna Varga-Deák Márta koncertmesterrel Bartók egyik hegedűduóját, annyit mondott: „More Bartók!” A szombati koncert után talán nem kell senkit győzködni, hogy nagyon is bartókos Bartók Brácsaversenye, persze több is van belőle, talán lesz is még, ami csak a darab vitalitását, létét bizonyítja. Igaza van Tamestitnek, more Bartók, more brácsa, more Pannon Filharmonikusok!

(Fotó: Dékány Zsolt/Pannon Filharmonikusok. A képek a zenekar március 24-i, Müpában tartott koncertjén készültek.)