Belépéskor az intenzív színekkel bíró képek és a kiállítás fekete-fehér tereinek (ha nem is szándékolt, de költséghatékony, a korábbi kiállításról áthagyományozott) kontrasztja rögtön szembetűnő. A pécsi iskola jellemző színközpontúsága, kolorizmusa mellett a kiállítás egységességét a kiállított képek terjedelme is szavatolja – a művek többnyire a 2x2 méteres mérethez közelítenek. Varga Tünde nyitóképei valamiféle szürke gomolygást rögzítenek a vásznon, mintha valamilyen illékony jelenséget konzerválnának, korlátozott eszközökkel érnek el a fennkölt nyugalom állapotába. Eközben Somody Péter (panel)építészeti párhuzamokat is felkínáló képei a vizuális réteghalmozás vidám tudományába avatnak be minket. Nyilas Márta expresszív figurái a közelben pedig, úgy tűnik, a felhabzó festékrengetegből való kitörés vágyát fogalmazzák meg.

A kiállítótér négy különböző részében mintha más és más szinergiák, együtthatások működnének: az első teremben az együttállás-különállás dichotómiájába illeszthető műtárgyakat láthatunk. Bóbics Diána korszerűen krikszkrakszos, modulszerűen összepattintott és firkált színtömbjei Nemes Csaba pasztózus képblokkjaival állnak párbeszédben, melyre Stefan Balázs optikailag megtört, színszalagokból összeállított képeivel felel.

Vető Orsolya Lia: Folyékony időszeletek (Hőhullámok) – 2022 – 190 × 220 cm, akril, vászon

Tragikus aktualitást kölcsönöz Ádám Zoltán fekete képeinek a mester 2022 novemberében bekövetkezett halála. Ez az esemény elkerülhetetlenül hatással van a szerző utolsó műveinek értelmezésére is. (Ádám Zoltán jelen kiállításon látható képeinek értő olvasata Gálosi Adrienne éppen a Jelenkoron megjelent A kép és a rajz című szövege.) Ádám Zoltán eleve egy „határszínt”, a feketét alkalmazza, a végletes színhasználatot pedig a véletlen vizsgálatával tetézi. A bársonyra ejtett, majd a maguk aleatorikus véletlenségében rögzített cérnaszálak mintha olyasmiről – egyfajta misztériumról – beszélnének, ami ugyan megragadhatatlan, ám a maga finomságában mégis kiszálazható volna. A festékbe ragadt kockák a pillanatnyi esetlegességek megkövült időállapotát mutatják, az előállítás művelete pedig a földi erők kérlelhetetlen játékát jeleníti meg. A gravitáció láthatatlan kényszerítőereje révén a képeknek megalkotásukkor a földön kellett lenniük, felemelésük, falra helyezésük már az átszellemítés folyamatának eredménye.

A következő, köztes térrészbe lépve két alkotó műveit látjuk egymás mellett a falakon: Horgas Karina anatómiai metszetei és a kolozsvári Mihai Gules izometrikus kubus-vetületei úgyszintén a rész-egész viszonyát boncolgatják. A következő terembe lépve mintha gömbölyded formák halmozásának színhelyére érkeztünk volna: Hegyi Csaba spirálisan boronált, turbulens, kaptárszerű képződménye és úgynevezett mankós keresztekkel felvértezett oválisai értelemszerűen kapcsolódnak Vető Orsolya Lia füstösen kavargó ecsetvonásaihoz is.

Bullás József körökből álló gömbjeihez és buborékhálózataihoz közelebb lépve a szándékoltan láthatóvá tett segédvonalak kijózanító módon hatnak, mintegy kizökkentik a nézőt a képek által elsőként felkínált gondtalan derűből. És ha már halmozásról beszélünk, Tayler Patrick Nicholas szeriális csokimaci-művéről is szólnunk kell. A szerző ugyanis a csokoládémedve mint kitüntetett egység ismétlődő alkalmazásával különleges, letaglózó térélménnyel ajándékoz meg bennünket.

Somody Péter: 4 napos csíkos – 2022 – 200 × 220 cm, akril, vászon

Losonczy István Szín-kukaca (sic!) valahol a véres komolyságú precizitás és keresetlenség között egyensúlyoz, miközben végül színátmenetekkel megképzett tömeget, egyfajta kromatikus oszloprendet alkot. Benyovszky-Szűcs Domonkos magasztos és álomszerű, tán emberpárokat rejtő képei a megjelenítés és a szövevényes, dorozmás zajosság határán mozognak; mellette Gnándt Ferenc vasszigorral egybekalapált és kékre festett, súlyos, de égbetörő – idézőjeles repülőgépszárnya zárja a termet.

A következő, boxokkal és álfalakkal teletűzdelt térrész zsúfoltságát különböző, természeti formákra utaló munkák oldják. Poroszlai Eszter elemi és sejtszerű, mikroszkopikus, berlini kékben úszó vízivilága jól rímel Paragi Éva (ahogy azt megfigyelhettem: ültében alkotott) laza szövésű, a tűz és víz elemeit szembeállító munkáira. Mindeközben Varga Rita gyermeki örömöt mutató, könyvlapokra kívánkozó dzsungeltobzódásából már csak egy leopárd hiányzik.

Ezzel szemben Ernszt András alaposan megdolgozott, rétegesen felfejtett, és szinte régészeti módszerekkel feltárt, hámos vagy héjas szerkezetű képei ugyancsak az erdő árnyait vagy a bányatavi mélyvíz sötétjét juttatják eszünkbe. A Fejős Miklós fotóhű koponyáját burkoló légpárnás fólia mintázata pedig mintha kísérteties módon éppen az általa lefedett motívumot ismételné: műanyagba csomagolt vanitas ez.

Az Újvidéki Művészeti Akadémia professzora, Ljubomir Vučinić munkái is megtekinthetők a kiállításon. Megkapó egyszerűségű absztrakcióit szemlélve tűnhet fel igazán a pécsi iskola (viszonylagos) esztétikai egységessége. A kiállítást végül Kováts Nikoletta üdítő színekkel megfestett egyszerű és hatásos ág-bogai zárják, majd Hegyvári Dávidnak talán a társas magány fogalomkörébe helyezhető képeire pillantunk, miközben egy sötét folyosón keresztül elhagyjuk a termet.

(Fotók: Horváth Gábor)

A Szerkesztő a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.