Köd volt. Medve ebben az órában egy kis völgy oldalában kapaszkodott fölfelé, idegen országban, s egy horpadt bádogdobozt rugdosott maga előtt, amely minduntalan visszagurult.

Egy normálisan üzemelő kulturális környezetben legalábbis hír lenne belőle, hogy egy fontos szakfolyóirat felhagy a nyomtatott megjelenéssel, és teljes egészében átköltözik az online térbe. Cikkek, interjúk születnének, az igényesebb szerkesztőségek kulturális rovatai levonnák a levonható tanulságokat. Jóllehet, egy normálisan üzemelő kulturális környezetben egy több mint fél évszázados, jelentős lap talán nem is kényszerülne rá erre a váltásra.

A határátlépés kockázatainak természetesen a Színház szerkesztői is a tudatában vannak. A történetnek nincs vége, de mostantól gyökeresen új korszak kezdődik: a még ez egyszer kézbe vehető, hatvannyolc oldalas lapszám (ez szépen rímel arra, hogy a folyóirat 1968 novemberében indult) ilyenformán nem csupán a búcsú gesztusa, hanem egyszerre előre- és hátratekintés. Érdemes hát szemügyre venni, hogy milyen képet – ha nem is összegző igényű portrét, de pillanatfelvételt – nyújt önmagáról a nagy ugrás előtt álló Színház.

*

A bevezető írás, Trencsényi Katalin Színház, kritika és elmélet – avagy a nézés formái című kritikatörténeti tanulmánya leginkább általános keretet kínál. Némileg elnagyoltan azt mondhatjuk, hogy egy történeti és egy szemléző részből áll; míg az előbbi a színikritika 18. században induló történetét tekinti át, utóbbi azokat a hatvanas évektől végbemenő változásokat és intézménytörténeti-társadalmi hangsúlyeltolódásokat állítja fókuszba, amelyek a kritika hagyományos szerepére is kihatottak: az online nyilvánosság és a blogoszféra megjelenését, az élményalapú beszámolók térnyerését, amelyek új kihívások elé állítják a szakmaként működő professzionális kritikát.

Mindez sokatmondó feszültségbe kerül a rá következő anyaggal. Innentől ugyanis az utolsó nyomtatott Színház a saját történetével foglalkozik, ennek a nyitánya pedig annak a Koltai Tamásnak az alakja köré szerveződik, akinek a nevével ez a történet elválaszthatatlanul egybeforrott, és aki megkerülhetetlen képviselője volt a professzionális kritikus klasszikus típusának. A kezdetektől a szerkesztőség tagja, később két évre otthagyja a lapot, majd 1990-től a haláláig főszerkesztőként jegyzi. Nem meglepő, hogy voltaképpen az egész lapszámnak ő a központi szereplője, pro és – olykor – kontra.

A laptörténeten végigtekintő összeállítás élén válogatást olvashatunk Koltai kézírásos előadásjegyzeteiből. Talán nem csak a szakmabeli olvasó számára tanulságos bepillantani a műhely hátsó traktusába, és megfigyelni, hogy korának egyik legjelentősebb színikritikusa mit és hogyan talál feljegyzésre érdemesnek egy-egy előadásból, hogyan rögzíti a futó kritikai észrevételeit, majd aztán hogyan szűri meg ismét ezt az anyagot – remek szerkesztői döntés, hogy az egyik elkészült kritikáját is el lehet olvasni a jegyzetek mellett, összevetve a nyersanyagot a végleges szöveggel.

Ezután két interjú következik: először Pályi András nyújt informatív képet a korai időszak szerkesztőségének működéséről és belső viszonyairól (kérdező: Herczog Noémi és Szabó István), majd Boros Kinga beszélget Nánay Istvánnal. Ez a beszélgetés kis híján három éve készült, a lap belső archívuma számára, és a terjedelme is meghaladja a többi visszatekintését. Nánay három nagy szakaszra osztja a Színház történetét: az első a rendszerváltásig tart, és az alapító-főszerkesztő Boldizsár Iván halálával, illetve körülbelül egyéves átmeneti időszakkal ér véget. Ezt követi a Koltai Tamás jegyezte időszak, 2015 nyaráig; neki Tompa Andrea lesz az utódja, hogy aztán a távozását követően a szerkesztőség főszerkesztő nélkül, közös felállásban vigye tovább a lapot. Nánay időnként fanyar önkritikával beszél olyan kérdésekről, mint az 1990 után induló színházi lapokhoz vagy az online tér jelentette kihíváshoz fűződő viszony, és az is nagyon izgalmas, amit az induló Színház vezetése, a Boldizsár Iván – Csabainé Török Mária tandem kapcsán megtudhatunk. Ők nem írnak cikkeket, hanem tartják a hátukat, és védik a lapot a Kádár-kor komoly helyismeretet követelő kultúrpolitikai terepén: „Ha Mari kérésére mégis elolvasott egy-egy kérdéses írást, piros ceruzával az első és az utolsó bekezdést olvasatlanul kihúzta. (…) azt tartotta, hogy az első bekezdés többnyire csak újságírói erőgyűjtés, az utolsó meg »vörös farkinca«. Még megnézte, hogy az alcímekben van-e valami gyanús, mert a többit úgyse olvassák el.” Az intézményfenntartó szerkesztőnek-főszerkesztőnek ez a típusa ismerős lehet a Jelenkor történetében jártas olvasó számára is Szederkényi Ervin alakja révén.

Bérczes László Két találkozás címmel két megkapó szemelvényt közöl a készülő memoárjából. E találkozások főszereplői Koltai Tamás és Nánay István, és leginkább azért megkapóak, mert rendkívül személyes a fókuszuk: olyan emberek közeledéséről szólnak, akik egyébként már hosszú ideje ismerik egymást. Bérczes mindemellett elegáns öniróniával meséli el saját szerzői debütálását is a Színház hasábjain. Ezt az írást Csáki Judit visszaemlékezése követi, mely a lap kilencvenes évekbeli átalakulására fókuszál, a legkevésbé sem nosztalgikusan, a fontos élmények számbavétele mellett nem söpörve szőnyeg alá a felmerülő konfliktusokat sem. Kutszegi Csaba, a táncrovat egykori szerkesztője a saját portálján éles hangon reagál is erre; a lapban közölt visszaemlékezésének a középpontjában pedig – nem meglepő módon – ismét csak Koltai Tamás személye, illetve szakmai jelentősége áll.

A 2015 utáni időszakot Tompa Andrea írása járja körül. Ívet húz a kilencvenes évek elejének, kétezres évek közepének – utólag boldog békeidőnek tűnő – időszakától egész mostanáig. Amikor Koltai váratlan halálát követően átveszi a főszerkesztői posztot, a helyzet már-már kilátástalan. Az NKA a következő évben drasztikusan megvágja a papíralapú Színház támogatását, a lap pedig meghozza ugyan a döntést, hogy az internetre költözik, végül aztán mégiscsak sikerül életben tartani a print folyóiratot. A fent említett Nánay-interjú idézi föl a korábbi, 1998-as válsághelyzetet, amikor a művelődési tárca helyettes államtitkára – aki nehezményezi a szolnoki színházzal foglalkozó cikkeket – pénzügyi vizsgálatot kezdeményez, és befagyasztják a lap számláját: színházak, rendezők, színészek fizetnek elő a Színházra, átsegítve a lapot a nehéz időszakon. „Ez ma teljességgel elképzelhetetlen” – fűzi hozzá Nánay, aki ezekkel a szavakkal fejezi be az interjút: „az egész társadalomból, így a színháziból is kiveszett a szolidaritás, az összetartozás érzése és kifejezési készsége. Ilyen körülmények között nemigen tudok arra válaszolni, hogy mi kéne a szakma megtartó figyelméhez.”

A Tompa Andrea vezette, illetve az ő távozását követően hierarchia nélküli stábként dolgozó szerkesztőség válasza a változó körülményekre az volt, hogy tematikus számokban kezdtek gondolkodni, a gyors reagálású kritikákat a lap weboldalára költöztetve. Tompa Andrea szavai ugyanakkor Nánay konklúziójára rezonálnak: „a színházi szakma számára eufemisztikusan szólva ez a lap nem létfontosságú. Az előfizetőink sorában hiába keresem a szakma képviselőit.” A színházi szcéna érdektelensége, az előfizetők hiánya természetesen beilleszthető egy tágasabb keretbe: a mai magyar közeg finoman szólva nem a kulturális expanzió terepe. A kultúrpolitikai kontextust persze nézhetjük legott komédiának is, méghozzá az abszurd fajtából: a Nemzeti Színház igazgatója nem engedélyezi a lap számára az előadásfotók felhasználását, a Nemzeti előadásairól szóló kritikákat pedig a Színház innentől fogva Forgách András grafikáinak a kíséretében közli – mi ez, ha nem egy Matei Vişniec tollára méltó színpadi alaphelyzet? Meggyőződésem ugyanakkor, hogy a magyar kulturális közegen a politikai erőszaktételnél maradandóbb nyomot hagy a közoktatás hosszú évtizedekre visszanyúló mostoha állapota, ám ennek a tárgyalása, ha nem is teljesen független, de messze vezetne a folyóirat utolsó nyomtatott lapszámától.

A volt főszerkesztő írását a jelenlegi szerkesztőség közös beszélgetése követi, Irány a felhő címmel. A beszélgetés világossá teszi, hogy az internetre költözés épp annyira kényszerhelyzet, mint a lehetőségek józan felméréséből következő belátás. A szerkesztőség tagjait érezhetően felemás érzésekkel tölti el, hogy nagy váltás előtt állnak, miközben a blogoszféra meghatározóvá válásával – ahogy arról a bevezető tanulmány is beszél – maga a (színi)kritika helyzete és szerepe is meglehetősen amorffá vált. A beszélgetés zárlata mindamellett a netes folyóirat kapcsán új arculatot, új szerkezetet, meglepetéseket ígér.

A laptörténeti kitekintés utolsó nagyobb közleménye két kommentárral kísért dokumentum: a Színházművészeti Szövetség 1973-as közgyűlésének a jegyzőkönyve, illetve a lap Boldizsár Iván és Csabai Tiborné által jegyzett szerkesztőségi válasza 1976-ból a Színházművészeti Főosztály tájékoztató feljegyzésére – mindkettő az érett Kádár-kor kultúrpolitikai bozótharcainak a kellős közepébe vezet bennünket. A Színház 2022/12. számát egy évszámokba rendezett, vázlatos laptörténet zárja.

*

Ez olvasható tehát az eddigi formátumtól búcsúzó Színház utolsó nyomtatott számában. Annak, aki szereti papírholmikkal körülbélelni a személyes környezetét, érdemes megőriznie ezt a lapszámot, annak pedig, aki nomád életmódot folytat, legalábbis megkönyvjelzőznie, mihelyst kikerül a netre: korrajz, egyszersmind kordokumentum.

Ami pedig a folytatást illeti: az online üzemmód nagy kérdőjele a lapszerkesztés mikéntje – az tehát, hogy miképpen válik a közölt cikkek összességénél többé egy anyag, ezek hogyan értelmezik egymást, illetve hogyan teremt köztük kapcsolatot a szerkesztő munkája. E téren nyilvánvalóan nagy előnyt jelent, hogy a szerkesztőség az utóbbi szűk évtizedben tematikus blokkokban gondolkodott. Az utolsó nyomtatott Színház írásain jól tapintható az a rossz közérzet, amely – ha már kordokumentum – jelenleg a teljes független magyar kulturális szcéna sajátja. Mégse ez legyen ennek a lapszemlének az utolsó szava. A műhely, a régi iskola adott, noha az építkezés jellege mostantól némileg megváltozik. A szellemi alapok mindenesetre, mint ahogy ez az összegző lapszám is mutatja, stabilak, van mire építeni.

Sok sikert, és főképp sok figyelmet.

(Bélyegkép: Színház folyóirat / Facebook; Fotó: szinhaz.net)