A fiú szemszögéből megírt háromrészes családtörténet helyszíne és szereplői ismerősek lehetnek a szerző korábbi művéből, A bogyósgyümölcskertész fia című novellafüzérből. Az elbeszélő gyermeki hangja megmaradt, kontrasztot teremtve a könyv komolyabb problémafelvetéseivel.

Az első, súlyponti rész az Apák című fejezet, amely tekinthető egyfajta összefoglalónak is, vagy inkább előremutatásnak, hiszen itt kapunk ízelítőt a regény hangulatából, történetéből, és ismertetőt a legfontosabb kapcsolati szálról, az apa-fia viszonyról. A kezdőoldal pozitív apa-képet ad az általánosságban elvárt legfőbb apai tulajdonságok bemutatása által (erre utal a fejezetcím többes száma is): „Apa megszerel, megemel, arrébbrak, átalakítja, amit át kell alakítani, felújítja, amit fel kell újtani”. Majd az elbeszélés egyre személyesebbé válik, és egyetlen történetre, konkrét kapcsolatra és személyre korlátozódik, míg végül az elbeszélő egyes szám harmadik személyről egyes szám elsőre vált, elhagyva - az amúgy a könyv egészére jellemző - gyermeki hangot. Ennél a váltásnál ismerjük meg apa és fiú konfliktusát, amely feltehetőleg írásra késztette a fiút: „Túl fiatal voltam, amikor meghalt az apám. Úgy ment el, hogy rajtam maradtak az elvárásai, az elégedetlensége”. Majd a gyermekből apa lesz, megismeri ugyanazokat a problémákat, és észrevétlenül megismétli ugyanazokat a hibákat. A felismerés, hogy mégis olyan apa lett, amilyen nem akart lenni, hogy a távolság közte és a fia között éppúgy megvan, mint egykor közte és apja közt, okoz újabb feszültségforrást a műben - „s néztem, amint a felnövekvő fiú küzdelmet folytat ezzel az ügyetlen türannosszal”. Tehát nemcsak a gyerek szemszögét ismerjük meg, hanem az apáét is, aki a gyerekből lett, és már érti az apaság feladatait, nehézségeit. Az első rész utolsó szavai megismétlik a könyv címét, amely a gyermek felnőtté válására utal, ahogyan a szülő árnyékából végül kiér a napra.

A második rész, „Az apa fia”, harminchat, címmel ellátott kis történetből áll, ezért is tekinthető a regény mellett novellafüzérnek a mű. Az összetartó kapocs a család és a helyszín, a fejezetekben előrehaladva érzékelhetjük az idő múlását a kapcsolatok alakulásán. A gyermek születésétől az általános iskola végéig tart ez a szakasz, végül az apa halálával zárul. Mindegyik rész egy témát vagy személyt mutat be, amely a gyerek szempontjából éppen fontos vagy előtérbe kerül az adott életszakaszban: óvoda, iskola, rokonok, foci, népszokások. Az elbeszélő gyermeki hangon szólal meg, egyszerű megfogalmazásokat használ, de épp a naivitással és rácsodálkozással tud sokat mondani. A rövid fejezetekben gyakran találunk szentenciaszerű összegzéseket, meglátásokat, amelyeket egy gyermek még könnyedén meg mer fogalmazni: „[…] milyen kár, hogy nem azt látja az ember különlegesnek, ami mindig van”, „[…] akik ketten vannak, azoknak csak könnyebb, mindent jobb többen csinálni, még rossznak lenni is jobb.”

A regény helyszíne egy kis palóc falu, ahol egyre inkább megjelenik az elmaradottság, és érzékelhetővé válik a falvak marginalizálódása, különösen a városok ’60-as évekbeli modernizációjával összevetve. S ez a különbség lesz az oka később az emberek eltávolodásának és a kapcsolatok megromlásának is. Derültséget okoz például, amikor az apa porszívót vásárol a deszkapadlós házba, vagy amikor a faluban nekik lesz először tévéjük, amit mindenki hülyeségnek gondol, mert „mennyire rossz már, hogy örökösen ott kuksolnak a szobában a szomszédok, s hogy ők aztán ilyen hülyeséget soha nem tennének”. Majd a gyerek is elkerül messze, a fővárosba, ahogyan az apja akarta, és egyre ritkábban látják egymást, mert más élete van már a fiúnak, amit az öregek nem érthetnek, és „nem otthon neki már az, ahol korábban otthon volt”.

Az utolsó, harmadik rész a Családállítás, ahol az elbeszélő a család tagjainak szerepébe helyezkedve meséli el röviden élettörténetüket. A családállítás módszerével próbálja megismerni apja sorsát, sorsközösséget vállal vele, célja feloldani az apa korai halála miatt keletkezett hiányérzetet. Az apja nevében itt kimondja azokat a dolgokat, amiket hallani szeretett volna tőle, de már nem érhették meg: „Szerettem volna látni, hogy mi lesz belőle, jó lett volna azt mondani neki, hogy de jó, hogy ez lett belőled”. Ezzel a belehelyezkedéssel tudja az elbeszélő (és az olvasó is) jobban megismerni a családtagok sorsait, szándékait, tetteit és az egymáshoz fűződő viszonyokat. Ezáltal érthetjük meg a második világháború és a kommunizmus hatásait a családokra, valamint jobban beleláthatunk, ki hogyan élte meg ugyanazokat az életszakaszokat: a téeszbe való belépést, a gyerek felnövekedését, az apa halálát és a fiú elköltözését. A legnagyobb ellentétet a téesz okozza közöttük, és az ahhoz való viszony. Háy műveiben különböző formában, de sokszor megjelent már a téesz világa, A Senák című istendrámájából ismert jelenet például itt is fölbukkan (a második rész első fejezetében), amikor az apát erőszakkal beléptetik a téeszbe. A családban a központi szerep a fiúnak jut, mégis érezhetjük úgy, hogy a gyerek mellett az apa megosztó jelenléte volt az, ami - paradox módon - mégis összekötötte a családot. Az apa halála után a gyerek elköltözik, és felbomlik az összességében mégis harmonikusnak és szeretetteljesnek mondható családi kötelék.

Háy János visszatér az önéletrajzi elemekkel dolgozó gyermeki elbeszéléséhez. Egyszerű, elgondolkodtató történetein a gyermeki szemnek köszönhetően néha elmosolyodunk, általánosságban mégis a fanyar és „józan paraszti” igazságokon való elmélázás jellemző a könyvre. A gyerekkori emlékeket felelevenítve békül a sorssal az író, a szülői élethelyzetet megtapasztalva és szülei életének megismerésével szemléli újra döntéseiket. A könyv tagolása és a gyermeki nyelvezet által válik gyorsan és könnyen olvashatóvá a mű, a szülő-gyerek nézőpont kettős ismerete elősegíti, hogy az ember megláthassa szülei esendőségét és megérthesse, „hogy minden az apai szeretetből fakadt, még az is, ami nem volt jó, hogy fakadt”.