„Szánkon tarka hazugság”, zengik a múzsák Hésziodosznál a költészet első definícióját az Istenek születésében. Moskát Anitának A mesterhazugság című novellája, amely A hazugság tézisei című kötetet nyitja, egyes szám első személyben mindjárt és eleve azzal szembesít, hogy szereplői hazugságok által válnak városalapítóvá, majd folytonos hazugsággyakorlással teszik biztonságossá, otthonná a lakóhelyüket, vagy legalábbis késleltetik a felbomlást. Teremtőerővé az lesz, amit a szövegvalóságon kívüli életvalóságban negativitásként ismerünk normatíve. Aki nem némul jelelésbe, az feje tetejére fordítja a kimondott nyelv igazságát: hazudik. A hazugság pedig és tehát világteremtő erő. (De hazudik-e a narrátor az olvasónak?, kérdezhetnénk a krétai Epimenidésszel, aki szerint ugye minden krétai hazudik.)

Az Írásnak, a szövegnek, a szónak ezt a hasonlóképpen világteremtő erejét, az olvasóban kitermelt képzeletet szoktuk, azt hiszem, irodalomnak hívni, és Moskát Anita novelláskötetét ekként többször is megkísérti a teremtés, tehát az irodalom, tehát a hazugság hübrisze. Kezdetben volt az Ige, olvasom máshol, egy másik teremtéstörténetben. Teremtő az, „aki a káoszból rendet fogalmazott”, fogalmaz a kötet utolsó írásában Moskát, és a teremtők egyébként is fontos fenoménjai, gyakori szereplői korábbi Moskát-műveknek is (lásd, vedd és olvasd: Irha és bőr).

A teremtők néhol rideg vagy hazug istenek, néhol Istenanyák, néhol csak kultúrhéroszok. De akkor a kultúrhéroszokat mégsem kell feltétlenül nemeslelkűeknek elképzelnünk. A főhősök nem maguktól értetődően jó emberek. Sehol az érzékenyítő esztétikai aktivizmus. A Hattyú című történetben például szintén egyén, közösség és a város közti anyagcsere-folyamat játszódik le, sorsszerűnek hitt szimbiózis és business as usual, amely a szó szoros értelmében áldozatot követel. Egy antik alku keretszerződésébe a mai magyar kisvállalkozói önkizsákmányolás íródik bele: „Meg kellett fizetnünk, hogy Aranypart ragyog.”

De ebben a prózában ugyanígy nincs benne a valóság tévedhetetlen ismeretének, a kontinuus valóság organikus és egészelvű leírásának hübrisze sem. Mert másfajta az a szerződés, amely a valósággal – végül és mégiscsak – megköttetik itt (©György Péter). A könyvet záró kisregénynek, a Szerződési szabadságnak talán éppen a címe a gyenge pontja, amely viszont eközben A hazugság téziseinek, sőt, lényegében az egész moskáti prózaszemléletnek ars poeticus összefoglalásaként is olvasható. A valóság nem műtárgy, és nem a mű tárgya, nem a célja, hanem a mű anyaga, amelyből a mű saját valósága megszületik.

Ahogy a századvég egyénközpontú liberalizmusa és a lélektani regény kibontakozása között szorosnak mutatkozik a kapcsolat, úgy joggal merülhet fel a kérdés, hogy mit jelent például a disztópia műfajának kitüntetettsége abban a posztfasizmusként (TGM) jellemzett, vagy permakrízisként címkézett korszakban, amelyben mi élünk. Olga Tokarczuk azt írja a Jakub könyveiről szóló esszéjében, hogy történelmi regény tulajdonképpen nem létezik, mert az mindig a szerző jelen idejében gyökerezik. És noha talán mégsem függeszthető fel minden fikciós műfaji kategória, annyi azért mégis állítható, hogy az alkotói leleményt és nyelvet, ötletet és eszköztárat igenis érintik azok a történeti-társadalmi meghatározottságok és adottságok, amelyek egyénileg és rendszerszinten körülveszik a szerzőt és az íróasztalát a munkaórák idején és máskor.

A Moskát-féle spekulatív fikció pedig véletlenül sem fedezéket nyújt a Fantázia Birodalmában. Ahogy nem is osztályvak életmód-próza ez, és nem is a közvetlenség és szolidaritás látszatát mímelő szocio-igyekezet szervezi. Nem elemel a mindennapoktól, hanem éppen ellenkezőleg: kiélesíti azokat. De nem leutánozza, hanem felforgatja. Moskát Anita prózája egyként rokona az örkényi tótágasnak (annak, hogy mi a groteszk) és az Upside Downnak a Stranger Thingsből.

Hiszen az irodalom: fordítás.

[Appendix: 2008. június 5-én, csütörtökön volt a szóbeli magyar érettségim. Rejtő Jenőt húztam. A bizottsági elnök megkérdezte, hogy akkor most ponyva vagy nem ponyva. Egy pillanatra megijedtem, mert nem értettem a kérdést. Nem értettem a kérdést, mert értelmetlennek találtam.]