Bess Wohl nagyon kedvező kritikai fogadtatású (The New York Times, New York Magazine, Time Out New York – Critic’s Pick) 2015-ös drámáját vitte színre az ISU amerikai egyetemi színjátszó társulata Julie Dixon rendezésében. Az előadás egy önismereti tréningről szól, ahol a hat szereplő egy erdei kempingben tölt öt napot, hátha eljutnak a megvilágosodásig a Tanár segítségével. A spirituális tábor hívószava a csend: az erdei kivonulás alatt tilos a mobilhasználat és a beszélgetés. A természetbe való kivonulás hivatott teret adni a testi és szellemi megújulásra, esélyt arra, hogy a résztvevők megszabaduljanak a hétköznapi rutinoktól és rossz beidegződésektől.

A minimalista díszletbe, pár papírfa közé érkező színészek szereposztása és a jelmezek, attribútumok jól működnek, a karakterek egyből beazonosíthatók: a jóga-influenszer, az eminens és a neurotikus fiú, a labilis csaj és egy leszbikus pár érkezik meg a táborba. A nagyobb probléma az, hogy a legtöbb szereplőről nem derül ki több az egész előadás során, mint ami az első pár percben, a figurák vázlatszerűek és sematikusak maradnak, leírhatók fél mondatban. A szereplők közül egyedül a neurotikus fiú élettörténetét ismerhetjük meg egy monológban, de a vele történt katasztrófaáradat annyira túlzó, hogy inkább nevetséges, mint komolyan vehető. A többiek viszont címszavakkal leírhatók, a karaktereket árnyaló helyzetek nagyon hiányoznak a darabból. Hiába lenne papíron a csend az előadás főszereplője, a folyamatosan bejátszott, erőteljes erdő- és vízhangok és túljátszott gesztusokkal, Activity-szerűen mutogatva kommunikáló szereplők épp a csend lehetőségét és az általa keltett feszültséget semmisítik meg. A szövegkönyv mindig mankó a karakter megteremtésekor, itt azonban a színészek ilyen segítséget alig kapnak, a dialógusok hiányában pedig a nonverbális eszköztárukkal kellene felépíteni a figurákat és a köztük lévő viszonyrendszert. Ez a repertoár azonban sajnos szűkös, repetitív gesztusokra korlátozódik, így nem sikerül mélységet adni sem az egyébként alig kidolgozott karaktereknek, sem az egész előadásnak. A mikrotörténések így nem elég érdekesek, a játékidő pedig túl hosszú ahhoz, hogy a néző ne érezze vontatottnak az öt napig tartó erdei elvonulást, amely alatt valójában senkivel sem történik semmi, ahogy azt a Tanár megjósolta. Senki sem jut el sehová, sem magához, sem a másikhoz, élete problémáinak megoldásához nem kerül közelebb. A legerőteljesebb kapcsolódás egy csipszes zacskó, valamint egy joint körül valósul meg, egyébként a szereplők elszigeteltek maradnak attól függetlenül, hogy akár szexuális viszonyba is keverednek.

Érdekes lehetne a tréninget vezető Tanár sztorija: ő nem ölt fizikai alakot, istenként csak hangszóróból beszél. A mindenható hang röhigcsélve, ironikusan szajkózza az életvezető coachok üres frázisait, nagyon furcsa és ijesztő példázatokat hoz a tréningre érkezőknek, láthatóan szórakozik velük unalmában, miközben sokszor kiesik a szerepéből, és egyértelműen látszik, hogy ő is segítségre szorul. De végül ez a szál is a levegőben marad reflektálatlanul. Az álszent, látszólag a többiek fölött több szférával lebegő jóga-influenszer körül alakul ki a legtöbb komikus helyzet, de ez nagyon kevés ahhoz, hogy a ritmustalanságokat és a felszínességet ellensúlyozza. Az előadás olyan kérdésekről kíván beszélni, mint egy rákbeteggel való élet, egy gyermek elvesztése vagy egy súlyos baleset túlélése, de mivel közben folyamatosan kineveti és parodizálja magát a belső út keresését és az önismereti tréninget, mindent idézőjelbe tesz, miközben semmit sem mutat a szereplőiből, az egész tét nélkülivé válik. Ahogy a szereplők kényelmetlenül érzik magukat az erdőben, úgy várja a néző is a tréning végét. A gegek többször ülnek, de ettől az előadás összességében nem lesz szórakoztató, inkább hiányérzet marad utána: a személyes tragédiák átéléséhez és átadásához maga a dráma sem ad sok segítséget az egyetemi színjátszóknak, sem ők, sem a néző nem kerül igazán közel a szereplőkhöz az erdei összezártság során.