A nemzetközi nőnap alkalmából izgalmas ajándékkal készültek a pécsi galériák. Négy helyszínen különböző női alkotók kiállításait tekinthettük meg egy délutáni séta keretében, ahol egyes esetekben maguk a művészek tartottak tárlatvezetést, máskor beszélgetőtársakként voltak jelen, akiknek kérdéseket tehettünk fel, illetve megoszthattuk velük gondolatainkat műveikről. Ezen az eseményen is kibontakozott az a lokális együttműködési szellem, amelyet számos egyéb városi rendezvény, fesztivál alkalmával is tapasztalhatunk (Irodalmi Diszkó Fesztivál, Made in Pécs Fesztivál stb.). Példaértékű, hogy e programok megvalósulásához nemcsak nonprofit intézmények fognak össze, hanem szívesen részt vesznek benne kereskedelmi szervezetek is, ahogy ezúttal az Ancora Art Galéria is tette.

A rendezvény egyik kiemelt célja éppen a nőnap elcsépelt ünnepének megújítása, újragondolása volt, hiszen a séta alkalmával az egyes alkotások és tárlatkoncepciók elgondolkodtatták a befogadót a női nézőpontokról, élethelyzetekről. Elsősorban arról, hogy olyan hagyományos női szerepben, mint amilyen az anyaság és a vele járó kötelezettségek, miként lehetséges professzionális művészeti alkotómunkát végezni. Az alkotások témájukat tekintve termékeny párbeszédbe léptek egymással, hiszen jelentős részük a minket körülvevő épített vagy természetes környezetről, térről beszélt, annak belsővé tételéről vagy lebontásáról. Emellett olyan mintázatokról, eszközökről, amelyek a közelünkben vannak, és továbbformálásuk, -gondolásuk izgalmas művészeti projektben teljesedik ki. A közvetlen környezetből érkező impulzusok mint témaválasztások azonban az időhiányra is reflektálnak. Nincs idő kilépni ebből a szűkös térből.

Burkus Judit: Story of my life
Fotó: Tóth László

A séta első állomása a Martyn Ferenc Galéria volt a Művészetek és Irodalom Házában, ahol Burkus Judit és Vercz Szilvia Tabula rasa című kiállítását tekinthettük meg. Az alkotók a címmel a kreatív alkotás nyitott lehetőségeire és az üres laptól való félelemre is utaltak, valamint arra, hogy mindketten mostanában tértek vissza „tiszta lappal” a művészeti életbe. Emellett láthatóan az alkotásaik elsődleges hordozó médiuma is a papír. Burkus tárlatvezetéséből kiderült, hogy eredetileg kerámiával foglalkozott, a papírt csak tervezőeszközként használta, később az időhiány következményeként vált fő anyaggá, hiszen a kerámiák elkészülése rendkívül hosszadalmas folyamat. Kiállított munkái elsősorban absztrakt, lebegő installációk, melyek különböző hangulatokat, érzéseket jelenítenek meg. A LOKART 2021-díjban részesült alkotása (Story of my life) a Covid-időszak alatt tapasztalt mozdulatlanságot papírból készült lebegő excel-táblázatként érzékelteti. Távolabbról nézve az alkotást olyan, mintha ablakon tekintenénk ki, és az elénk táruló látvány panelrengeteget vagy irodaházat idézne fel, ezzel is reflektálva a bezártságra.

Vercz alkotásain elsősorban a mediális változások hangsúlyosak. Hajtogatott papírpiramisait bár keretbe helyezi, azok mégis mintha igyekeznének kilépni kétdimenziós állapotukból, majd ugyanez a forma tér vissza már lebegő elemként nagyalakú olajfestményén (Szálló forma). A gyűrődések, hajtogatások azonban nemcsak papíralapú alkotásain, hanem hímzésein is helyet kapnak. Vercz műhelytitkaiból megtudhattuk, ezek az alkotások úgy készültek, hogy ezúttal a textilt hajtogatta, majd erre kezdett el körzővel szerkeszteni, és az így kapott eredményt hímezte ki. Ezzel az alkotásmóddal arra volt kíváncsi, miként változik többszörösen a forma és ebből milyen alakzatok jönnek létre. A hímzésekről több festményt is készített, melyeken mintha közelebbi perspektívát mutatna be, már-már figuratív mintázatok is születnek, mint a Tengeri vihar című festményén.

Kanics Dorottya: Képlékeny képlélek 10.
Fotó: Ancora Art Galéria

A séta második helyszíne az Ancora Art Galéria volt, ahol a Nem alszom, de álmos vagyok című kiállítást járhattuk be. A három Pécshez kötődő alkotónak (Kanics Dorottya, Nagy Sarolta és Nemes Zsuzsa) bár az intézményi háttere közös, hiszen mindhárman a PTE Művészeti Karán tanultak, valamint több évtizedes barátság és hasonló élethelyzetek fűzik össze őket, mégis egészen különböző stílusokkal, technikákkal találkozhattunk közös tárlatuk során. Ez alkalommal az alkotók nem mutatták be műveiket, viszont készséggel válaszoltak a kiállításnézés közben felmerült kérdésekre, megjegyzésekre.

A galéria alsó szintjén Kanics Dorottya színes, absztrakt munkáit láthattuk, melyek – ahogy bemutatkozó szövegéből kiderült – gyermekei rajzaiból indultak ki, és ezeket a körszerű mintázatokat gondolták tovább. Egyes esetekben mintha a művész palettáit láthattuk volna a falra rögzítve (Képlékeny képlélek 8., 9., 10.), de a természet alkotta minták is fontos szerepet kaptak, mint ahogy az a kiállított félbevágott farönkön is látható volt (Képlékeny képlélek 5.).  A rönköt a benne rejlő vonalak mentén színezte ki az alkotó, amely így szinte ásványszerű kőzetté alakult. A gyermeki mintákat Kanics nemcsak továbbfestette, hanem szőnyegekké is alakította (Szőr álom 1., 2.). A gyorsabb eredményt garantáló eszközzel, a „tufting gun”-nal, vagyis szálbelövő pisztollyal készült alkotásai kreatívan vegyítik a rajzolást/festést és a hímzési technikákat.

Az emeleti teremben először Nagy Sarolta malomkő-mintázatai vártak ránk. Ezek is a közvetlen környezet művészi benyomásai, hiszen az alkotót az orfűi malmoknál dolgozva ihlették meg a több száz éves tárgyi emlékek. A művész frottázs-technikával vett mintát róluk, majd az így megszülető szürkés lenyomatokat gondolta tovább, akár néhány színnel kiegészítve, amelyek így kilépnek a mozdulatlanságból és újra forogni kezdenek, mint használatuk idején (Lehetséges középpontok, Jelenségek variációi I.). A Fényevő című képen a körkörös mintázatból már figuratív lószerű alak is kirajzolódik.

A következő teremben, Nemes Zsuzsa festményein házak, magánkertek állnak a középpontban, amelyek a sétáló, leskelődő szomszéd nézőpontját érzékeltetik. A helyszín itt nem Pécs, hanem – a művész bemutatkozása szerint az a város, ahol felnőtt – Hajdúszoboszló. A falusinak tűnő épületek udvarára a kerítéseken keresztül nyújt betekintést az alkotó (Gyöngydíszek tyúkoknak; Kiskert ősszel I., II.), a látványt számos giccsfigura: kerti törpe, színes szélforgó egészít ki, megidézve a Kádár-korszak vidékképét is. E témaválasztás és a gyakran feltűnő plakátábrázolások miatt (Kockaház kihagyhatatlan ajánlatokkal; Vihar előtt) úgy tűnik, hogy Nemes szociografikus és médiakritikus közelítéssel szemléli az elé táruló környezetet, a színes látványokon való elmerengés és a kerítések közelében megmutatkozó alsó perspektíva azonban gyermeki nézőpontot is sejtet.

Palatinus Dóra: [cím nélkül]
Fotó: Marsalkó Péter / Pécsi Galériák

A tárlat megtekintése után már estébe fordult az idő, ekkor haladtunk tovább a Pécsi Galériába, Palatinus Dóra Lehetséges jelen című kiállítására. Az alkotót eddig főként szobrászként ismerhettük meg, itt azonban a fotókollázsok domináltak. A tárlatvezetésen a művész pontosan felvázolta a kiállítás koncepcióját, és a felhasznált anyagok alapján az érdeklődési területeinek sokszínűségébe is betekintést nyertünk. Palatinus nyerte a 2021-es LOKART Fesztiválon a kritikusok díját, melynek köszönhetően ez a tárlat is létrejött. Művein a pécsi városi környezet kevésbé látványos oldalával találkozhatunk. Olyan „jellegzetes” épületek kerültek a középpontba, mint amilyen a lerombolt Boccaccio Disco lépcsője vagy a szintén bezárt és ledózerolt Minerva Könyvtár épülete, illetve videóinstalláción keresztül a huszonöt emeletest is viszontláthatjuk, amelyen egymás mellé kerül az egykori korszerű eszközökkel kivitelezett építkezés és hasonlóan modern műszerekkel történt rombolás. Palatinus értelmezésében ezzel azt a kérdést kívánta megfogalmazni, hogy valójában mit is jelent a fejlődés, ha az új technológiákat mindössze a korábbiak munkájának eltüntetésére használjuk. A fotók kollázsszerűségének köszönhetően mindig kétféle állapotot láthatunk, ami a város dinamikus változását érzékelteti. A képek mellett többféle installációszerű korlátrendszer is helyet kapott a tárlaton. E korlátok funkciója kettős, megvédik a nézőt attól, hogy közelebb léphessen az „építkezési területhez”, emellett kapaszkodót is jelenthetnek, mintha a befogadó buszon suhanna végig a városon, és így tárulna elé a látvány.

Varga RIta: Kertem
Fotó: Horváth Gábor

A séta utolsó állomásaként a Civil Közösségek Házának Gebauer Galériájában Varga Rita Kertem – Alany és oltás című tárlatát tekinthettük meg. Tárlatvezetés helyett itt egyfajta mottó hangzott el Byung-Chul Han filozófus A föld dicsérete című könyvéből, amely fontos értelmezési horizontot kínált a kiállított munkákhoz. A szöveg elsősorban a kertben tapasztalt időélmény változásához kapcsolódott. A szerző számára a kert olyan tér, amely kitágítja az időt, például az évszakok változását a kert meghosszabbítja, ezzel afféle mágikus időt hozva létre. Erre a szemléletmódra reflektálhat Varga absztrakt, organikus mintázatú festményein az a jelenség, hogy az egymás mellé állított képek mintha kitörnének a keretükből és a másik képbe csúsznának át, felülírva a térbeli korlátokat. Ehhez az élményhez természetesen a jól megválasztott kiállítótér is hozzájárul, hiszen számos növénymotívumot láthatunk a falakon, ami optikailag is azt az illúziót kelti, mintha az indák kilépnének a keretből. A festőművész korábbi alkotásainak jellegzetes alakjai a húszas évekbeli női bokszolók, akiket ezúttal a dzsungelszerű kertábrázolásokba is belehelyez. Ily módon utalhatnak a hagyományos női szerepekből/keretekből való kilépés lehetőségeire is.

A program címében jelzett párbeszéd nemcsak az egyes alkotók, hanem a közönség és különösen a műalkotások között jött létre. E dialógus csomópontjában az időhiány, a lokalitás, a közvetlen környezet és az anyagokkal, formákkal való kísérletezés állt. A nőnap alkalmából rendezett séta tehát igen sokszínű képzőművészeti programnak bizonyult, igazi élményszerű ajándékot és szemlélődő időt adva.