Kedves Közönség, a Ferenczy Múzeumi Centrumban Szentendrén tavaly láthatták az érdeklődők az Árnyékok és jelek című kiállítást, mely retrospektíve mutatta be Anna Mark, születési nevén Márkus Anna munkásságát. Az itt, Pécsett látható anyag nem azonos azzal, több is, kevesebb is. Mint bizonyára önök közül is sokan, akik nem szakmabeliek, én is tudtam valamit róla, leginkább a Pilinszky Jánossal való kapcsolata miatt. E mostani kiváló alkalom a hiányok mérséklésére, hogy a bátran világhírűnek mondható magyar származású képzőművészről többet megtudjunk.

Mielőtt röviden a művészről magáról és a művekről szó esnék, engedjék meg, hogy egy-két percre elidőzzek az életrajzi kontextusnál, mert rendkívül érdekes, és igen sok irodalmi vonatkozással is bír. A nagyapja Vészi József író, újságíró volt, aki a Pester Lloydba írt sokáig németül, aztán a Pesti Napló főszerkesztője lett, ahonnan munkatársaival kilépve megalapította és évekig vezette a Budapesti Hírlapot. Ez utóbbinál „fedezte fel” Molnár Ferencet, aki a veje is lett aztán, de Ady Endre írásainak java része is itt látott napvilágot egészen a Nyugat megindulásáig. Vészi országgyűlési képviselő lett, miniszteri tanácsos, a miniszterelnöki sajtóiroda vezetője, aki a kis Anna kétéves korában, 1930-ban a Horthy Miklós által újonnan alapított Corvin-koszorút vehette át olyanok társaságában, mint Kodály Zoltán, Fejér Lipót vagy Bajor Gizi, igaz, olyanok mellett is, mint Szabolcska Mihály vagy Tormay Cécile (Bartók Béla is megkapta, de nem vett részt az átadón). E nagy formátumú nagypapa Szentendre melletti, izbégi birtokán töltötte a nyarakat, s nyilván nem véletlenül abban a városban jött létre először ez a kiállítás, hiszen ahogy Anna Mark vallja, számára Szentendre a gyerekkort jelenti. (Érdekes ellentmondás, hogy az itt időrendben elsőként látható, 1960 körüli, neutrális címet viselő képen felismerhetők a városka motívumai, ugyanakkor a Szentendre című kép, mely szintén jelen van, semmiféle narratív elemet nem tartalmaz, redukált, mentálisan és vizuálisan letisztított tusrajz, amiről inkább egy jungiánus őskép juthat eszünkbe.)

H_37, 1975
olaj, vászon
75x116 cm

Márkus Anna unokatestvére a Molnár Ferenc író és Vészi Margit festő, író, újságíró házasságából született Sárközi Márta volt, a második világháború utáni néhány szabad évben megjelenő Válasz folyóirat kiadója, szerkesztője, mindenese. A Válaszba húszévesen Márkus Anna is írt: Vajda Lajos, Barcsay Jenő és Nagy István kiállításairól. A Képzőművészeti Főiskolán elvileg Berény Róbert volt a mestere, de mint egy helyütt vallotta, valójában nem sokat foglalkozott vele, mindössze heti egy-két alkalommal belekorrigált a munkáiba. Meglehet, művészi szemléletére nagyobb hatást tettek a költő, művészettörténész Mándy Stefánia privát előadásai, aki Bálint Endre, Anna Margit és Korniss Dezső műtermébe is bevezette, velük aztán szemléletformáló kapcsolata alakult ki. De főként a Schaár Erzsébet, Vilt Tibor házaspárt emeli ki, mint akiktől sokat tanult, és akik egyben pótszüleiként viselkedtek. Az Európai Iskola több tagjával jóban volt, de a csoportnak már a kora miatt sem volt a tagja.

A főiskola után az Állami Bábszínházhoz került. Itt olyanok dolgoztak ekkoriban, gyakran más lehetőségek híján, mint Országh Lili vagy a Vajda Lajos özvegyével, Vajda Júlia festőművésszel összeházasodó Jakovits József képzőművészek, illetve dramaturgként Mészöly Miklós. Bródy Verával, a Mazsola figuráját is megalkotó bábtervező művésszel is innen datálódott annak élete végéig, Párizsban 2021-ben bekövetkező haláláig tartó barátsága. A bábszínházban öt éven át dolgozott viszonylagos szabadságban, majd ‘56-ban elhagyta az országot, s két németországi évet követően 1959-től máig Párizsban él. (Az objektív életrajzi adatok mögött azonban ott rejlik a határátlépés többszöri, életveszélyes kísérlete, a menekültként megélt trauma, amit a németországi rajzainak kietlenségében maga is azonosított.)

G_422, 2017
szitanyomott alap, gouache, ceruza
39,5x39 cm

De lépjünk még vissza az időben 1953 tájékára. „Ez a füzet két kész, és egy induló kötetemből válogatott verseket tartalmaz. Egyetlen példányban, Márkus Anna számára írtam le őket, elemistakorombeli díjnyertes betűkkel. / Pilinszky János”. Így szól a dedikációja a költő tizennégy versét magába foglaló kézírásos füzetnek, amelyet ekkoriban ajándékozott Márkus Annának. A füzet – mely 2001-ben nyomtatásban megjelent – a Pilinszky-filológia szempontjából fontos kérdéseit itt most mellőzöm. Szerelmükből házasság lett, de ‘56 elején elváltak. Azt azonban nem tudom elhallgatni, hogy a huszadik századi irodalmunk egyik legnagyobb verse, az Apokrif „M. A.-nak” dedikációval látott napvilágot ‘56 nyarán, vagy hogy válásuk idején írta Pilinszky a Négysorost. „Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet.”

Ami különösen érdekes számomra mindezek után, hogy Anna Mark szinte teljesen negligálja művei azonosításánál az irodalmiasnak mondható fantáziacímeket. A használt technika kezdőbetűjét jelölő, számokkal azonosítható cím mintha minden érzelmi vonatkozást (vagy inkább befolyásolást?) el akarna kerülni. Ez a fajta modern művészet mindig azzal a kockázattal dolgozik, hogy a néző esetleg nem képes visszafejteni a sűrítésnek, redukciónak, absztrakciónak azt a műveletét, ami a mű létrehozásában működött. Őt azonban ez nemigen foglalkoztatja. Nem véletlen, hogy nem ír, hanem fest, s nehéz magát verbálisan kifejeznie, állítja magáról Anna Mark. Máshol pedig ezt mondja: „Nem szeretek arról gondolkodni, hogy mi a lelki alapja egy képnek. Az nem érdekes. Vagy lát az ember valamit benne, vagy nem. Ez pedig a nézőtől és a műtől függ. És a kettő egymáshoz való viszonyától.”

G_252, 1990
szitanyomott alap, gouache, kréta
65x50 cm

Itt-ott azért találkozunk felismerhető motívumokkal, ilyen a kulcs, az ablak, az ajtó vagy például a szuszék, a népi láda, mert a népművészetnek nagy rajongója. De nem ő választja a motívumot, hanem a motívum választja a szerzőt, mondja Anna Mark.

Pályája elején figuratív, szürreális műveket festett, a budapesti időszakából származó képek azonban elkallódtak. Itt a kiállítás elején láthatók a hatvanas-hetvenes évek olajképei, melyek még a szürrealizmus hatását mutatják. Már e korai képeken megjelennek a művészre jellemző sajátos belekapirgálások a festett felületbe, amelyek később a reliefek anyagában is visszaköszönnek majd. Kacérkodott a konstruktivizmussal, de sosem lett konstruktivista, vallja, s ennek nyomait is láthatjuk a műveken bőségesen, akár a gouache-okra, akár a reliefekre tekintünk.

Reliefjei csupán néhány milliméteres mélységgel rendelkeznek. Nem tudom, ez a használt anyag természetéből következik-e, de így is képesek némi árnyékot vetni, s ez volt az alkotó célja, óhajtása: az árnyék. Mándy Stefánia „alig domborított relief”-ként említi, és egyfajta szintézisként értékeli őket. Láthatunk itt néhány minimalista fehéret, néhány számomra rendkívül szuggesztív feketét és néhány fekete-fehéret is. A textúrának bevallottan nagy jelentősége van számára. Mindegyik mű sekély, csak néhány milliméteres tektonikával rendelkezik, a geometrikus formákhoz pedig – hogy egy oximoron-szerűséggel szóljak – „naturalizált” felületek társulnak (lásd kapirgálás, szurkálás, rusztikusan felvitt anyag). Egyébként háromórányi ideje van, hogy késével alakítson a korábban vásárolt, utóbb saját maga által kikísérletezett anyagon, az utána olyanná válik, mint a kő.

Láthatók itt gouache-ok a nyolcvanas-kilencvenes évekből, jórészt fekete geometrikus formák, amelyek gyakran ceruza vonalakkal egészülnek ki. Az alkotó a ceruzázásról azt mondja, hogy az számára a vonalnak és a formának a keveréke. Én úgy érzékelem, hogy ezek a belerajzolások valamiféle spontaneitás, tudatos be nem fejezettség felé mozdítják el a képet. Egy lehetséges, alternatív megoldást jeleznének? Akárhogyan is: valahogy könnyeddé, játékossá teszik a képeket, mintha szelíd humort, iróniát érzékelnék bennük.

G_18a, 2020
papír, gouache, ceruza
24x31 cm

Látjuk a kiállításon a szerző jellemző színeit, az okkert, a vöröset, a fehéret, a feketét. Aztán találunk itt néhány képet a COVID-időszakból, 2019/20-ból, amelyeken a kék domináns lesz. A képalkotó maga újdonságként fogta ezt föl, egész addig, amíg a kiállítás kurátora, Kígyós Fruzsina ki nem húzott egy fiókot a párizsi műteremben. Abban ugyanis 1990-ből származó gouache-ok lappangtak, amelyeken már megjelent a kék szín. Ha most népmesében mondanánk el ezt a szerencsés fordulatot, akkor azt mondhatnánk, hogy „hát, uramfia, volt nagy öröm, mi minden elő nem került abból a kincsesládából” (vagy némi néprajzos pontosítással: kincses szuszékból). A szerző is megörült az „új” opusoknak, és most mi is láthatjuk őket.

Végezetül hadd ugorjak vissza a rendszerváltás idejére, 1990-be, amikor ez az emigráns magyar művész az óbudai Vasarely Múzeumban állíthatott ki, s a megnyitóbeszédet régi irodalmár ismerőse, barátja mondta, Domokos Mátyás. (Aki egyébként Csernus Tibor híres, az ötvenes évek közepén festett Három lektor című képének egyik hőse.) Domokos felidézi, hogy Anna Mark Hölderlin egy sorát szokta emlegetni saját törekvéseinek megvilágítására: „a helyhez siet az idő”. Miután elmorfondírozott a hölderlini enigmán, elmondja, hogy ő maga e letisztult, s gyönyörű szóval „fényéhesnek” nevezett képeket nem tudja úgy nézni, hogy ne látná mögöttük a kelet-európai történelem kataklizmáit, a KZ-lágereket és az ötvenes évek „fekete labirintusát”. Aztán Pilinszky Apokrifját idézi, mint tudjuk, a vers dedikációja tulajdonosának. Miközben elgondolkodhatunk azon, vajon létező, érvényes olvasat-e Domokosé, én a vers egy másik, az árnyék fogalmát kiemelő részletével köszönöm meg a jelenlévők figyelmét: „Így indulok Szemközt a pusztulással / egy ember lépked hangtalan. / Nincs semmije, árnyéka van. / Meg botja van. Meg rabruhája van.”

A kiállítást megnyitom.

(Műtárgyfotók és bélyegkép: Sarkantyu Illés. A megnyitón Tóth László fényképezett.)