Hogyan lett belőled művész?

Ahogy minden gyereknek – vagy legalábbis sok gyereknek közöttünk, akik művészeti pályára tévedtünk – nekem is volt egy korszakom, amikor szerettem rajzolni. Sokan ezt kiskamasz korban elhagyják, de addig természetes, hogy rajzol a gyerek. Nekem fontos volt, hogy mindennap rajzoljak valamit. Benne volt ebben az is, hogy introvertált vagyok, és egyedül tudtam kibontakoztatni a kreatív énemet. Persze csak mesefigurákat meg ilyesmiket rajzoltam, semmi olyat, aminek klasszikus művészeti műfajokhoz lett volna köze. Nem volt művész a felmenőim között vagy az ismeretségi körömben, ahonnan ezt megismerhettem volna. Később művészeti gimnáziumba kerültem Debrecenbe, ahol egyébként most tanítok.  A képzőművészet tagozat elején azt gondoltam, hogy ez a művészeti pálya biztosan nem nekem való.

 

Miért gondoltad ezt?

A középiskola amúgy is nehéz a személyiségfejlődés szempontjából, de olyan emberek mellett, akik már kamaszként fejlett művész-öntudattal bírnak, könnyű azt érezni, hogy benned nincs meg az a magabiztosság, ami ehhez a pályához kell. Sokáig éreztem azt, ha kimondom, hogy művész vagyok, az nagyképűség. Jó kérdés, miért ilyen nehézkes az embernek a saját művész identitásához való viszonya itthon. Erről érdekesen beszél Fillér Máté Művészkedsz még? című filmje.

 

Muszáj rangsorolni magunkban ezeket a szerepeket, hogy művész vagyok-e inkább, vagy tanár?

Amikor nem szakmabeliekkel beszélgetek, akkor szokott ez gondot okozni, akkor szoktam elválasztani. Illetve, személyes szinten az időmenedzsment a kérdés, hogy mire szánok több időt.  Ráadásul nekem így, hogy művész és tanár vagyok, egyik munkaterületem sem túl jövedelmező…

​

 

Térjünk vissza kicsit még a történetedhez.

Középiskolában egy ideig biológus akartam lenni, de végül érettséginél a rajzot választottam. Úgy gondoltam, hogy ha nem is a képzőművészet, de valami ahhoz közel álló dolog jó lesz nekem. Érettségi után alkalmazott fotográfiát tanultam, majd elvégeztem egy tervezőgrafikai képzést is. Középiskolában szinte csak klasszikus tanulmányrajzokkal foglalkoztunk, és a fotóban szembesültem azzal, hogy másféle médiumok is vannak, adott esetben olyanok, amikkel az alkotási folyamat kicsit felgyorsítható.

Utána megpróbáltam bekerülni a MOME animáció szakára, de végül a tervezőgrafika alapszakon kötöttem ki. Harmadév végére viszont már autonómabb területtel akartam foglalkozni. Nagyon érdekelt a tipográfia, de nem tetszett az a jövőkép, hogy mostantól csak én és a számítógép… A tervezőgrafika szak utolsó évében elkezdtem mozgóképpel, videóművészettel foglalkozni. Mesterszaknak a média designt választottam, mert ott éreztem azt, hogy szintézisbe kerül az a sok terület és médium, amit addigra megismertem. Szabadabbnak éreztem magam, a tanáraim és a szaktársaim inspiráló, támogató közeget jelentettek. Egyébként érdekes, hogy azóta animáció és grafika szakos képzésben is tanítok, de fotósokkal is volt már órám. Szóval végül szépen összeér a történet.

 

Hogy találtad meg ezt az elsőre statikusnak látszó mozgóképes a formát, ami mostanra jellemző lett a munkáidra?

A téma gerjesztette ezt a kifejezésformát. Vidékről származom, de akkor már volt többéves budapesti tapasztalatom is, és éreztem, hogy mennyire eltérő a főváros és a vidék ritmusa. A saját életemben is megvolt ez a kettősség: egész héten budapesti ritmus, aztán hétvégén, vidéken teljesen más volt. Az volt a célom, hogy mozgóképen éreztessem, nem történik semmi. Miközben ezek készültek, sok olyan dologban el tudtam merülni, amiket addig nem vettem tudatosan észre.

 

A művészeti életben is látsz különbségeket a főváros és, mondjuk, Debrecen között?

Nehéz kérdés, van-e külön vidéki és budapesti művészeti élet, mert velem együtt sokan tanultak, szocializálódtak Budapesten. Ha meg kell fogalmazni különbségeket: általában vidéken sokkal szűkebb a művészeti szcéna, mindenki ismer mindenkit (bár ez pozitív értelmű összetartozást is jelenthet), mindenesetre több a megszokás és lassabbak a változások. Persze ezeket az aktuális társadalmi, gazdasági és politikai helyzetek is erősen befolyásolják.

Ha konkrétan Debrecenről beszélünk, akkor például nagy hiány az, hogy évekkel ezelőtt megszűntek a kisebb non-profit és kereskedelmi galériák, nincsenek műteremházak és nincsenek egyetemi szintű művészeti képzések sem. Így a város javarészt elveszíti azokat a fiatalokat, akik a vérfrissítést jelentenék. Ez ellen az utóbbi években a MODEM igyekszik tenni. De összességében nagyon hiányzik a lendület, a pezsgés és a tét nélküli spontaneitás, az esetleges, kísérleti művészeti akciók, időleges kollektívák. Enélkül nem sok progresszivitásra lehet számítani. Ehhez szerintem egy olyan fizikai közösségi tér hiányzik, ami alkalmas lenne rendszeres beszélgetésekre, közös gondolkodásra, szórakozásra.

 

A formai hasonlóságok ellenére sokféle munkát látunk a portfóliódban. Van, ami inkább szociológia, van, ami költőibb, filozofikusabb. Mesélsz a zsibogósról? Mik ezek a kompozíciók és milyen hangot társítottál hozzájuk?

Ez egy háromcsatornás videómű, amihez egy fotósorozat is készült. Felkért a MODEM, hogy vegyek részt a Debreceni Nemzetközi Művésztelepen, én pedig régóta szerettem volna foglalkozni a debreceni piaccal, a zsibivel. Kultikus hely. Ez tényleg szociokulturális terepmunka volt: kimentem, és elkezdtem hangokat felvenni a piaci környezetből. Interjúztam is árusokkal, hogy hogyan telik egy napjuk, felvettem elkapott beszélgetéseket, például a kínai büfé előtt, sorban állás közben. A képekhez a piacon beszerzett tárgyakat pakoltam össze csendéletbe, amiknek egy-egy mozgó eleme jelzi, hogy mégis videóról van szó, például ahogy forog a lemezjátszó.

A hangulatot, az egésznek az atmoszféráját próbáltam megragadni, ezért a beszélgetéseket is alig vágtam meg. Persze, a beszélgetésben felmerülnek olyan témák, mint hogy a különböző plázák árnyékában mennyire maradt meg a piacozás közvetlenebb, emberközelibb szokása, vagy hogy kevés a pénz, nincs nagy bevétel, de legalább jó a társaság, és valamit kezdenek magukkal.

​

 

Több konceptuális mű között a Madárnaplót magyarázat nélkül találjuk a portfóliódban. Itt találtam meg az egyik kedvenc videómat is, a két verekedő vagy játszó varjúról.

Ezek inkább lírikus munkák, vizuális költészet. Nekem Oravecz Imre verseit idézik, aki sokat ír a vidéki környezetről, és vannak konkrétan madarakról szóló versciklusai is. Egy ilyen sorozatot kezdtem el én is. Jó dolognak gondolom, hogy változatos témákkal és médiumokkal kísérletezem, viszont a műtárgy-kereskedelmi szférában szerintem ez inkább hátrány. Azt látom, hogy azok a koncepciók érvényesülnek jobban, amik egy bizonyos ötletnek a végtelenre gyártott variációit hozzák létre.

​

 

Keresed a galériákkal való szerződés lehetőségét?

Tavaly nyáron volt egy ilyen beszélgetésem. Jó lenne, ha azt érezhetném, hogy anyagilag is el van ismerve a munkám, de úgy érzem, hogy ez veszélyes terep, teljesen más, amikor valaki egy kereskedelmi galéria művésze, más szabályoknak kell megfelelni, mint ha az ember csak a saját szenvedélye után megy. Eleve nehéz a fotó meg a videós és installációs munkák helyzete, ezeknek rossz az eladhatósága, főleg Magyarországon.

 

Sokaknak biztos az sem világos, mi is a műtárgy a folyamat végén. Neked egyébként megadja a befejezett munka érzését egy videófájl exportálása? Mikor van kész valami?

Hát van egy ilyen profán dolog, hogy határidő. A MOME-nak ebből a szempontból is sokat köszönhetek: a gyakorlati feladatokkal nagyon fontos volt időben kész lenni, nem szétfolyni. Most, a munka mellett is be kell osztani az időmet, nem telhet el végtelen idő azzal, hogy valamit létrehozzak. Az idő hetven százalékában körüljárom a témát, gondolkodom rajta, és a harmincszázaléknyi intenzívebb szakasz az, amikor maga az alkotás zajlik.

Jó kérdés, mikor fejeződik be egy munka. Sok olyan témám van, amit még sokáig tudnék folytatni. Szeretem, hogy van egy-egy munka, ami nagyobb időt átfog. Talán leginkább az szokta megadni a teljes munka érzését, ha egy térben több különböző médiumot össze tudok rendezni.

 

A debreceni, Piti Marcell-lel közös kiállításon is éltél ezzel a lehetőséggel. Miért került egy egész fóliasátor a MODEM-be?

A fóliasátorban természetes és mesterséges terek koncentrálódnak. Növények nőnek benne, de műanyag védi őket… Ráadásul a vidék emblematikus látványa, egy megragadóan egyszerű forma, ami különböző méretekben ismétlődik. Egy ilyenbe belépni különleges térélmény, amit máshogy nem nagyon tudtam volna megidézni. A sátorban megnézhető videókon túl még egy idősíkot vitt a kiállításba, hogy a kiállítás elején a sátor alja nedves talajjal volt feltöltve, ami egy hónap alatt viszont teljesen kiszáradt, repedezett lett.

Fotók: Piti Marcell

Most megint más módszerrel és más célmédiumra dolgozom: egy korábbi munkám folytatásaként időjárás-figyelő állomások kameráinak felvételeivel foglalkozom, és a képekből egy könyvet szeretnék szerkeszteni. Éjszakai kameraképekből rögzítettem olyan kockákat, ahol a fényviszonyok miatt értelmét veszti a felvétel, inkább tűnik absztrakt képnek, amit látunk. Nem látjuk, esik-e az eső, de látszanak magának a médiumnak a technikai hibái, a pixelesség, adáshiba. Néha csak nézegetem ezeket az élő közvetítéseket, olyan szépek.