„A magánélet dübörög az erekben”, meg „összeegyeztethetetlen dolgok virágoznak bennem”, az elejétől diktálja a tempót valaki, indián, tuareg, lány, képzelgő vonatsiklató, gyermekkori kertjét vesztő álmodozó a panelban, jó elveszni ebben a zsongásban, reménykedni, hogy a kék gyík megszólal és elárul valamit a szomszéd pincében áttelelő kirgiz teknősöknek. Talán, hogy mitől „romlott meg minden” már a második oldalon, és hogyan lehet így felnőni. Ez engem is végtelenül érdekel egy ideje.

Márton Evelin kolozsvári író (eddig két novelláskötete, négy regénye jelent meg), a Helikon szerkesztője, és azt rebesgetik róla, hogy egyszerre több életet él ugyanolyan intenzitással, az Adria partjainál ámbrásceten száguldva, hóna alatt a Révai Nagylexikonnal, amit ráadásul gyakran használ, például legutóbbi, Farkashab című könyvében is. Mintha ez az indián-tuareg kamuflázs az ártatlanság és a villódzó farkasbunda időcsapdájába csalogatná az olvasót, hol emlékfoszlányoknak tűnő, vágykeltő szavakkal, hol az önfeledtséget kizökkentő szócikkekkel (lásd a hundssfut, ejtsd huncut szó etimológiáját). Egyébként is úgy szédülünk a három szüzsének nevezett szerkezeten át az időbe, lapról lapra, szófogadóan elhíve, hogy naplótöredékek terelnek tovább a nyolcvanastól a kétezres évek közepéig, hogy ezt az időzavart csak gyakori visszalapozással lehet enyhíteni. Mert a fájdalmat, ami a múlással jár, enyhíteni kell.

Persze, hogy benne van ez a semmirekellő tapasztalat. Az indián legfőbb ellensége a bolha és az iskola, a tuareg pedig tudja, hogy a sivatagban felismerhetjük a lelkünket. Ül ez a „romlásnak indult” gyerek-kamasz a kerítésen, Graubvogel vagy Kacsa bácsinál, nyalogatja Paradise, anyja egyik szeretőjének saját gyártású, dimenzióugrást és határátlépést ajándékozó bélyegeit, szerelemről, fájdalomról, pálinkáról és reménytelenségekről dumál, mégis az angyalok nyelvén, amiben szeretet van és megbocsátás. Nem tudom másképp olvasni.

Karácsony Benő és Bálint Tibor felfoghatatlan derűje és Bodor Ádám fanyar humora lengedez e határtalan tájban, ahol a történelem s az identitások riadalmas vasoszlopait tökéletesen kaotikus és ámulatra méltóan elfogadó repkény öleli át, ahogyan Graubvogel úr is feltámad könyvekkel kitapétázott lakásában, honnét szarvasnak álcázva szökött át a zöldhatáron az előző lakó.

„Az emlékeim összekeveredtek a fantáziámmal, lehetetlen szétválasztani már, mi igaz és mi nem, vagy mi volt a múltban.” Ilyen ravasz mondatok tekeregnek csalfa Ariadné-fonálként az olvasó előtt. Igen, a szöveg figyeli önmagát, elébe megy a kérdéseknek, a fejezetcímek labirintusba visznek, a motívumok vándorolnak. Álmitológiai történetdarabkák, lábjegyzetek zökkentik ki időről időre (figyelmeztetik) az olvasót, hogy itt mégiscsak egy Egészről van szó. Az idő egyszerre régmúlt és jelen, az egész történet is azért ilyen zegzugos, lyukacsos, mert a narrátor egyszerre minden – az emlékezés/írás során átdereng ez a minden, nincs kitüntetett pozíció, helyette a vágy létezik, hogy legyen még együtt, a hajdani legyen most, most van, egyben, örökre.

Közben otthon vagyunk, a Kétvízközben, Kolozsváron, az apa falujában, Kafarban, Székelyföld rohanó felhőinek foszlányai lógnak a fenyőfák csúcsán, mert Harmattant, a nyugat-afrikai passzátszelet belegelve kételyek gyötörték. Miközben Kafar héberül falut jelent és egy lengyelországi település is, a részeg passzátszél pedig valójában Papa Voj sajtómágnás, alias Harmattan úr, domnu Paradis, Paradi Domingo meg okos és érzékeny, mint Kurbet, a csavargó rozmár, aki Márton Evelin előző regényében Solea Minor szigetén lakik, és tizenöt évesen Belgrádból sodródik Ausztráliába…

„Az emlékek kéklő kerengőbogarak a víz felszínén, szörnyeteg vagyok, a keringőbogár is az a maga világában, egy csodálatra méltó képességekkel megáldott szörny”, összerántva egy mondatba ilyesmiket ír a szerző, ez is az otthon, ez a Farkashab, a német wolfrám, a nyelvújításban seleny, az átmeneti fém, aminek felhabzást okozó hatása van, s így a kimondatlanban nekem ott van az is, hogy innen, ebből lehet olvasni, újjászületni, hiszen „ha újjászületek, ismét indián leszek, tuareg, Kafar, kétvízközi, esendő, gyarló, akárcsak most”.

Sajnálom, hogy mi nem voltunk együtt indiánok.