A Werther ritka vendég Magyarországon: noha az operakedvelő közönség tud róla, számos lemezfelvétele vagy az azokon hallható énekes nagyságok miatt is az alaprepertoár részének tartja, személyesen mégsem sokszor találkozhatott vele. Jules Massenet művei közül többet is bemutattak a 19. század végén, illetve a 20. század elején az Operaházban (közülük a legnépszerűbb, a Manon, egészen a második világháború végéig tartotta magát a repertoáron), a szerző manapság operai magnum opusaként számon tartott Wertherre mégsem került sor: ez csak 1984-ben érkezett meg hozzánk (Mikó András nemesen konzervatív rendezésében a csúcson lévő Kelen Péter és a fiatal Bándi János alakította a címszerepet), majd 2015-ben egy francia évad keretében új produkcióban hozta színre az Operaház a művet. Nem mernék egyértelműen állást foglalni a tekintetben, hogy ez a két produkció és a körülbelül ötven előadás mit mond a Werther és a magyar operakultúra, illetve a magyar operaközönség kapcsolatáról – mert láttam már erősen foghíjas nézőteret operaházi előadáson, ugyanakkor zsúfoltan telt széksorokat is ugyanezen mű Metropolitan-vetítésén az Urániában. Az azonban biztos, hogy a Werther nem olyan intenzitással van jelen a hazai zenei életben, mint azt művészi színvonala: feszes dramaturgiája, gazdag hangszerelése, jól megírt szerepei és nem utolsósorban kifogyhatatlan dallambősége (no meg persze az alapjául szolgáló Goethe-regény) indokolnák. Csak helyeselhetjük tehát, hogy ha egyetlen estére is, de visszatért hozzánk.

Visszatért – de hogyan? Noha az eredeti változatot sem sokszor hallhattuk még, Vashegyi György és a Nemzeti Filharmonikusok koncertje ezúttal alternatívát kínált: a jól ismert tenor-Werther helyett bariton hangon hallhattuk a címszerepet. A baritonverzió nem utólagos, idegenkezű hamisítás eredménye (mint Erkel Bánk bánjának esetében a hasonló beavatkozás), hanem a szerzői kéz alkotta – igaz, olybá tűnik, hogy nem szándékozott vele felülírni az eredetit, csupán a kor neves olasz baritonja, Mattia Battistini számára szeretett volna parádés szerepet alkotni. Az operai hagyomány, ennek megfelelően, nem is kezelte, kezeli reális alternatívaként ezt a lehetőséget: az elmúlt évtizedekből csupán egyetlen igazán jelentős énekesről tudunk, aki felkarolta a bariton-Werther ügyét: Thomas Hampson a Metropolitanben is elénekelte, Európában felvételt is készített belőle, hosszú távon – személyes sikere ellenére – mégsem tudta elfogadtatni. Nem véletlenül: a szentimentalizmus és a romantika szenvedő férfialakjai hagyományosan tenor hangon szólalnak meg – szinte elképzelni sem tudjuk másként. Úgy tűnik, hogy a mostani előadás Werthere, Tasszisz Khrisztoiannisz (Tassis Christoyannis) sem tudja: példásan kulturált szólamformálását bizonyos fokig ellenpontozta, hogy a lehetőségek végső határáig világosította, karcsúsította (más budapesti fellépéseiből tudhatóan) gazdag baritonját, a magasságokat pedig – nyilván a szerep líraiságát hangsúlyozandó – szinte kivétel nélkül falzettben fogta meg. A magasságokat, amelyek persze így sem az eredeti tenormagasságok, s amelyek bizony nagyon hiányoztak – Massenet sajnos semmivel sem pótolta őket, az átírás meglehetősen mechanikus munkának tűnik, amelynek az eredménye negatív összehasonlítás: a baritonverzió bizony gyengébb, mint az eredeti. Tasszisz Khrisztoiannisz mintha ezt belátva próbálta volna minél tenorosabban alakítani a címszerepet – kérdéses azonban, hogy jó volt-e a döntése, és ha igen, akkor ehhez megfelelő eszközöket választott-e. De még így, ezen fenntartások ellenére sem vitatható el az alakítás színvonala: a hang olykor mégiscsak meg-megszólaló magvassága, a szólamismeret mélysége, a szerepformálás tudatossága és egyben átéltsége.

Véronique Gens pályafutásának első évtizedeiben a barokk és klasszikus repertoár nagyformátumú énekesnőjeként vált ismertté, az utóbbi időben azonban repertoárja fokozatosan terjeszkedik a 19–20. század zenéje felé is (idén például Poulenc két operájában, Az emberi hangban és A karmeliták párbeszédeiben is fellép). Charlotte mezzoszopránra fogalmazott szólamát szopránként is minden regiszterben kiegyenlítetten, magabiztosan tolmácsolta – vokális produkciójának technikai oldalánál azonban jóval fontosabbnak tartom az emberit: a szenvedésében naggyá váló, elveihez a végsőkig, boldogtalansága árán is ragaszkodó és ezzel szerelmének ártatlanul bár, de vesztét okozó nőt, akit pusztán hangjával elénk tudott állítani. Véronique Gens eminensen deklamálta szólamát, hangját szinte csak pillanatokra tüzesítette át szenvedély, akkor azonban szinte izzott – Wertherrel énekelt kettősei valódi nagy operai pillanatokként maradtak meg emlékezetünkben.

Sophie örökké életvidám, csicsergő alakját tiszta vokalitással, meggyőző szerepformálással állította elénk Hélène Carpentier. Albert alakját könnyű félreértelmezni: kifejezetten nívós előadásban is láttam már kulturálatlan és/vagy gonosz figuraként beállítva – pedig ő csak egyszerű polgár, akinek érzelmi amplitudója, meglehet, szűkebb Wertherénél, de szeretteivel bensőséges viszonyt ápol, és még Werthert is nagyvonalúan, együttérzően kezeli – amíg lehet. Thomas Dolié szerepformálása megfelel a papírformának, és ez már önmagában is pozitívum; másrészt az alakítás nem akarja túldimenzionálni a szerepet, nem akar Wertherrel egyenrangúként fellépni – ez pedig bölcs ökonómiára vall. Matthieu Lécroart, Artavazd Sargsyan és Laurent Deleuil meghívását elsősorban megszólalásuk autentikussága indokolhatta e három kis szerepben – és indokolta is. A Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola növendékei lefegyverző tisztasággal szólaltak meg a karácsonyi dalocskát előadva.

Lett légyen bármilyen kiváló és autentikus az előadás szereposztása, a koncert sokak szemében mégis valami teljesen másról szólt elsősorban: a Nemzeti Filharmonikusok és új zeneigazgatójuk, Vashegyi György együttműködéséről. Vashegyi évtizedek óta fáradozik azon, hogy közelebb hozza a magyar közönséghez a kissé elhanyagolt francia repertoárt; munkálkodásának eredménye eddig számos, nemzetközi szinten is figyelmet keltő újrafelfedezés, illetve ezek nyomán született lemezfelvétel. Az általa dirigált repertoár tekintélyes része azonban barokk vagy klasszikus mű, és saját operaprodukciót illetően csak az utóbbi időben kezdett el a romantika és a késő romantika műveivel is foglalkozni (operaházi vendégszerepléseikor már korábban is kalandozott a repertoár ezen irányába). Massenet Werthere tehát logikus folyománya az eddigi szisztematikus repertoár-feltáró munkának, az interpretáció pedig nemcsak levonja a korábbiakból hasznosítható tanulságokat, de egyben azok élményszerűségével is újra megajándékoz. Vashegyi pontosan tudja, hogy Massenet zenéjét nem kell túl líraian megfogalmazni, mert akkor hamisan érzelgősbe csap át: az előadói utasítások pontos betartása éppen elég érzelmi töltetet szolgáltat e muzsika átéltségéhez, drámaiságához – utóbbira legyen elég példa a harmadik és negyedik felvonás néhány villámcsapásszerű kitörése, melyeket Vashegyi meglehetős nyugalommal intett be a zenekarnak. A zenekar kitűnő formában játszott ezen az estén: a számukra szokatlan műfajban és hangzásvilágban való elmélyülés, valamint a gondos betanítói munka egyaránt inspirálóan hathatott az együttesre – produkciójukat mindenesetre összjátékbeli pontosság, kidolgozottság, az egyes hangszercsoportok és -szólók egyaránt karakteres megszólalása jellemezte. Aligha jelenthetjük ki máris, hogy Vashegyi György személyében teljes bizonyossággal megérkezett a Nemzeti Filharmonikusok élére a Kocsis Zoltán halála óta oly kétségbeesetten keresett jelentős vezető egyéniség; annyit azonban megkockáztathatunk, hogy a most hallottak alapján van esély a gyümölcsöző közös munkára.

(Képek forrása: MNF / Fotó: Csibi Szilvia)