Manapság igen népszerűek a zenés életrajzi filmek, amelyek főleg a könnyűzene világának legendáit helyezik a középpontba. Ilyen a Freddie Mercury-film, a Bohém rapszódia, a Rocketman Elton Johnról, az Elvis a rock ’n’ roll Királyáról, az I Wanna Dance With Somebody Whitney Houstonról, valamint készül a Michael Jackson-, az Amy Winehouse- és a Madonna-film is. Ezek nagy buktatója lehet persze, hogy valójában csak zenés alkotások születnek, az életrajzi dráma a háttérbe szorul, avagy nem illik a még élő hozzátartozók vagy a filmeket támogató örökösök miatt bizonyos ellentmondásos vagy negatív dolgokat taglalni bennük. Az Elvis vagy a 2022–2023-as magyar sorozat, a Zámbó Jimmyről készült A Király nem hallgatják el ezeket, a híresség, a popzeneipar által megkreált maszk mögött megmutatják az embert, aki nagyon hasonló hozzánk, csak tehetsége miatt magasabbra jutott, ahol viszont sokszor magányos és (ön)destruktív. Todd Field (Apró titkok) legújabb, több kategóriában is Oscar-díjra jelölt filmje, a Tár is ilyen alkotás, amely a legjobb zenés, illetve inkább zenész életrajzi filmek közé tartozna, ha címszereplője valós személy lenne.

Lydia Tár látszólag egy ideál. A film cselekményvilágában ő a Berlini Filharmonikusok vezető karmestere, tehát igen neves művész, aki Gustav Mahler Ötödik szimfóniáját vezényli, rajongói vannak, aki Tár on Tár címmel már saját életrajzi könyvet jelentet meg. Élete rohanás, ahogy ő fogalmaz, nincs otthona, a „bőröndjében él”, mivel Amerika és Európa között ingázik. Fontos ember tehát, akinek küldetéstudata is van amellett, hogy a zeneművészetet műveli és ápolja: minél több tehetséges nőt szeretne bejuttatni a 21. században is még mindig inkább férfiak által uralt szakmába. Tár korunk ideális „erős nőkarakterének” megtestesítője, mintapéldája, ám Todd Field művében ez csak maszk, felszín. Lydiának is vannak személyes vágyai és emberi kapcsolatai: feleségével, a zenekarban hegedülő Sharonnal van egy közös kislányuk, és nemcsak azért gyűjt maga köré nőket, mert a feminizmus élharcosa, hanem azért is, mert nem az a hűséges típus. Legújabb kiszemeltje Olga, egy fiatal orosz csellista, aki elhomályosítja a józan ítélőképességét. Persze nem kizárólag ez indítja el lefelé a lejtőn, a nyakába varrnak egy botrányt egy másik fiatal nő öngyilkossága miatt, amiből a kitörés azért tűnik lehetetlennek, mert viselkedésével sokakat magára haragított.

A Tár bár rendkívül hasonlít az életrajzi filmekre, nem tipikus felemelkedés- és bukástörténet, sokkal inkább Bob Fosse Mindhalálig zene és Michael Haneke A zongoratanárnő című filmjeinek a párdarabja. Sőt, olyan, mintha Todd Field egyenesen Roy Scheider és Isabelle Huppert karaktereiből, az említett klasszikusok hőseiből gyúrta volna össze a címszereplőt. Lydia közel sem olyan introvertált és hűvös ember, mint Huppert Erikája, ő inkább az a nagyvilági, simulékony, a külvilág számára kedélyes, laza, inspiráló figura, mint Joe Gideon, akit Scheider alakított Fosse remekművében. Ugyanakkor Lydia éppen olyan kifinomult módszerekkel manipulál, mint Huppert antihőse, aki (szexuális) frusztrációit apró fizikai agressziókban és szofisztikált lelki terrorban vezeti le. Tár ezért is rendkívül ellentmondásos egyéniség, akivel teljes mértékben lehet azonosulni, sőt fel is lehet rá nézni, mert az első benyomás róla az, hogy géniusz, aki a legpozitívabb érzelmeket és cselekedeteket váltja ki az emberből. Ugyanakkor – és ez Field bravúrja – ha közelebbről megismerjük, ha látjuk, hogyan bánik azokkal, akikre valami miatt féltékeny vagy akiket nem tart elég nívósnak, akkor nem nehéz elhidegülnünk tőle. Az alkotónak és az Oscar-díjas színészikonnak, Cate Blanchettnek a zsenialitása abban rejlik, hogy ennek ellenére sem feltétlenül távolodik el a karaktertől a néző.

Lydia nem válik taszító jelenséggé a cselekményben előre haladva. A zongoratanárnőben Haneke is keltett némi empátiát Erika iránt, de arra a filmre jellemző egyfajta ironikus távolságtartás a hősnőtől, aki inkább szánalmassá, semmint azonosulásra érdemessé válik a történet végére. Ellenben míg Lydia tökéletesen azonosulásra alkalmas a cselekmény elején, addig nem lesz belőle szánalmas figura. Field Tárról ugyanúgy lehántja a sztárság és a profi dirigens imázsát, mint azt Baz Luhrmann tette az Elvisben Presley-vel, vagy ahogy Zomborácz Virág demitizálta Zámbó Jimmyt A Királyban. A Tár végén nem egy karikatúra vagy egy teljes kudarc áll előttünk, hanem egy hozzánk hasonló ember, aki az elefántcsonttoronyból kihullott az utcára, szembesülve azzal, hogy az élet nem kotta, az emberek pedig nem hangjegyek és hangszerek, akiket pálcájával irányíthat. Míg az Elvisben vagy A Királyban végigkövetjük, hogyan lett az egyszerű emberből világsztár, majd a hírnév hatására önmagától is eltávolodott, kiégett személy, addig a Tár azt mutatja be, hogyan eszmél rá a birodalma lassú szétforgácsolódása után az istent játszó ember arra, hogy ő sem mindenható.

Field részéről tehát tökéletes választás volt ez a művészeti ág annak a kifejtéséhez, más, újszerű módon való bemutatásához, hogy milyen konfliktusok feszítik szét a csúcsra jutott művész emberségét és kapcsolatait. A Tár eredetiségét a komolyzenei közeg adja, mivel az utóbbi években a zenés (életrajzi) filmek általában a könnyűzenei szférával foglalkoztak, beleértve a szintén remek Whiplasht Damien Chazelle-től. A Whiplash határeset, hiszen a dzsessz, amellyel foglalkozik, az évtizedek során jelentősen benyomult az elitkultúrába, ahol a komolyzene is helyet foglal. Ott éppen a kívülálló, feltörekvő fiatal főhős szemszögéből láthattuk, hogy mennyire destruktív is lehet ez a közeg, ha a J. K. Simmons által briliánsan megformált antagonistához hasonló zsarnok-zsenik dönthetnek a fiatal tehetségek sorsáról. A komolyzenei kultúra még inkább elitista és zárt a Tárban, az olykor saját magával szemben is kritikus címszereplő még a legjobbakban is talál kivetnivalót, ha valami miatt azok nem szimpatikusak a számára. A Tárban a komolyzene világa a civilizáció egyik legmagasabb szférája, ahová bekerülni kiváltság, a zenekarban működő tehetségek nap mint nap újra és újra vizsgáznak, illetve vizsgáztatja, oktatja, kijavítja, a legjobbnál is jobb teljesítményre sarkallja őket a karmester. Ő nem olyan agresszív és nyíltan kegyetlen, mint a Whiplash Fletchere, nem is kell annak lennie, mivel ebben a zárt elitkultúrában elég egy fejcsóválás vagy egy udvarias célzás, amiből az ember tudja, hogy az ő pályafutásának itt a vége (lásd Sebastiannak, Tár asszisztensének kedélyes, mégis aljas eltávolítását).

Field műve érzékletesen bemutatja, hogy miért veszélyesek az ilyen zárt kultúrák, és ezzel némileg az utóbbi évek Me Too-mozgalmára és hollywoodi (és azon túli) szexuális zaklatási botrányaira is reflektál, bár a progresszív politikai áramlatok kritikáját is megfogalmazza Lydia Tár ellentmondásos karakterén keresztül. A nagyra becsült és a fiatal tehetségek által példaképnek tekintett, a hírnév és a pozíciója miatt talán félt „maestrók” olyan helyzetben vannak, hogy emberek életéről dönthetnek. Lydia is nagy hatalommal bír, ugyanakkor ez a hatalom nagy felelősséggel jár, ám a Tár éppen azt mutatja be, hogy bár ezek a magasra jutott vezéralakok és döntéshozók sokszor istent játszanak, nagyon is gyarló emberek, akiket emberi érzelmek befolyásolnak, amelyek kikezdik a szakmaiságot. A szexuális zaklatási botrányok főszereplői is jellemzően olyan producerek, rendezők vagy magasra jutott színészek, akik karizmájukkal vagy hatalmuk révén, a karriercsinálásban reménykedő színészek és színésznők vágyait kihasználva erőszakoskodtak, a tehetség helyett vagy mellett a tetszés és a szexuális örömszerzés motiválta őket. Tár is ezért sétál bele egy csapdába, ami elkezdi szétrombolni mindazt, amit elért, beleértve nemcsak a szakmai hatalmat és presztízst, hanem a családját is. Fieldet pedig bár érheti az a vád, hogy a szimpatikus Táron keresztül mintegy megpróbálja felmenteni vagy legalábbis árnyalni a szexuális ragadozókat, holott egy Harvey Weinstein aljasságára nincs mentség, azonban érdemes emlékezni arra, hogy nem csak férfiakról derültek ki kompromittáló dolgok a közelmúltban. A Me Too-mozgalom egyik élharcosa, Asia Argento keveredett hasonló ügybe pár évvel ezelőtt, és bár vádlója történetében több ellentmondás volt, a színésznő és a mozgalom jó hírneve jelentősen csorbult a publikum előtt, valamint Argento elesett lehetőségektől (például az olasz X-Faktor elhatárolódott tőle).

​

Field műve nem kíván senkit sem felmenteni vagy megítélni, a Me Too utáni korszak problémáit igyekszik feltérképezni a Tárban, amelyben a hősnő ugyan elkövetett hibákat, de a vádak, amelyek alapján kirobban a botránya a film második felében, koholtak. A Johnny Depp- és Amber Heard-féle ügyet juttathatja eszünkbe Lydia esete, bár a volt sztárpár virginiai perében már a film elkészülte után született ítélet, amely kimondta, hogy Heard valótlanságokat állított 2018-as cikkében, ami jelentősen ártott Depp karrierjének. Lydia a filmben a Juilliardon, a népszerű elit zeneiskolában tartott órát, és egy fiatal, Max nevű tehetséget próbált jobb belátásra bírni a klasszikus zeneszerzőkkel kapcsolatban, akiket Max csak azért utasított el, mert „ciszheteroszexuális fehér férfiak”. Ugyan itt a hősnő tett néhány megalázó kijelentést, ami miatt Max sértődötten távozott, de összességében lehet azonosulni azzal, amit Lydia a művészetben sok mindent megmérgező politikai korrektséggel szemben felhozott. Azaz ideológiai alapon elutasítani a szépet, a zenét nem helyes. Mindezt azonban valakik a hallgatók közül mobiltelefonjukkal rögzítették, és a botrány hatására úgy vágták össze, mintha Tár zaklató lenne, és ez jelentős szerepet játszik a nő karrierjének a lejtmenetében. Ilyen módon tehát Field nem tör pálcát a Me Too-mozgalom felett, nem kívánja felmenteni a Weinstein-féléket, csupán arra figyelmeztet, hogy az ilyen hatalommal való visszaélési ügyek elszaporodása miatt olykor bizonyos szempontból ártatlan (más szempontból bűnös) emberek élete mehet tönkre, mivel a precedensek miatt a gyanú is elég ahhoz, hogy a közvélemény már a tárgyalás vagy felelősségre vonás előtt elítélje az illetőt.

A Tár tehát rendkívül sokrétű film, egyszerre emberi, pszichológiai dráma és összetett, társadalomkritikus mű, amely a humort sem nélkülözi, azaz Field nem olyan kegyetlen, hűvös, groteszk és minimalista, mint Haneke. Apropó, minimalizmus. Ha valamibe bele lehet kötni, akkor az a film hossza. A Tár realista dráma, amelyben Field minden párbeszéd esetében az életszerűségre törekedett. A mindennapi életünkben is hosszas beszélgetések során, a triviális információk mögül mintegy félmondatok formájában bújik elő a dráma. Ez a művészi koncepció egyrészt a történet javára válik, hiszen a magaskultúra ellenére valóságközelinek és „életszagúnak” érezzük, másrészt viszont néhány, a cselekmény első harmadában szereplő jelenet túlnyújtottnak és parttalannak tűnik. Nem azok, csak a nézőnek lankadhat a figyelme a szakzsargonokkal bőven teletűzdelt beszélgetések során, főleg, ha nem ért a komolyzenéhez. Nagyjából a két és fél órás film első órája, tulajdonképpeni bevezetője után válik igazán érdekessé a Tár, formai értelemben is innentől lesz kreatívabb (merészebb vágás, szokatlan, felkavaró kameraszögek és zenehasználat), ami néhol már szürrealizmusba hajlik, de ezt is jellemzően úgy éri el az alkotó, hogy megmaradjon a cselekmény a valóság talaján (lásd például a sötét, elhagyatott épületben való barangolást vagy a Fülöp-szigeteken játszódó jelenetsort). Az aránytalanság ellenére is erősen ajánlott Tárral tartani, mert hihetetlen mélységek tárulnak fel a néző előtt. Ha valami, hát ez a film megérdemli az Oscar-díjat Cate Blanchett-tel az élen.