Martin McDonagh-t sokáig színházi drámaíróként tartották számon, ám az elmúlt bő másfél évtizedben a filmes karrierje tette széles körben ismertté. Ez azért is érdekes, mert bár nagyjátékfilmes debütálása a megjelenésekor mindenképpen populáris alkotásnak tűnt, a gengszter-vígjátéknak nevezhető In Bruges mégsem volt könnyű darab. McDonagh rögtön első filmjében olyan témákat járt körül, amelyek váratlanul hatnak a műfaj keretei között. Az In Bruges egyfajta posztmodern metaleptikus keretben mesélt a gyászról, a bűntudatról, beemelve a gengszterműfaj egyes toposzait (becsületesség, szavahihetőség), miközben széles rétegeket tudott megszólítani. A szóban forgó szegmensek pedig külön-külön is működtek, nem gyengítették, hanem erősítették egymást. Leegyszerűsítve: McDonagh tanmeséje azoknak is mondott valamit, akik nem voltak fogékonyak a mélységeire, és nem kívánták minden rétegét felfedezni. A rendező későbbi játékfilmje, a Három óriásplakát Ebbing határában az In Bruges-höz hasonlóan nagy sikert aratott, bár jóval direktebb módon mesélt alaptémáiról, és az a fajta játékosság is hiányzott belőle, amely McDonagh debütálását naggyá tette. A rendező legújabb filmje, A sziget szellemei valamelyest követi az In Bruges-ben megismert receptet, ám jóval kevésbé direkt.

A sziget szellemei egy fiktív írországi szigeten, Inisherinen játszódik 1923-ban az ír polgárháború idején. A szigeten élő mikroközösség nem igazán vesz tudomást a külvilágról, a helyi kereskedőktől tudnak meg ezt-azt a tőlük nem messze zajló eseményekről, de alapvetően háborítatlanul élik kissé egyhangú, ám békés életüket. Közéjük tartozik a nővérével együtt élő Pádraic is: ő testvérével ellentétben nem éppen kifinomult alak, ellenben bőbeszédű, és minden késő délután pontosan ugyanakkor tér be a helyi kocsmába, hogy meséljen a napjáról a legjobb barátjának, Colmnak. A film is egy ilyen hétköznap indul, azonban Pádraic hiába keresi a hegedűművészként ismert barátját, az nem jelenik meg a szokott időben a szokott asztanál. Pádraic aggodalmában Colm otthonába rohan, akiről kiderül, hogy egyszerű okból nem ment el a találkozóra: nem akar már többet a szószátyár Pádraic barátja lenni.

A sziget szellemei kiindulópontja első ránézésre nem ad sok teret a drámának, ám McDonagh zseniálisan játszik a néző érzelmeivel, és képes ezen az alapszituáción keresztül is megrázó módon rávilágítani néhány alapvető emberi vágyra. A nézői elvárás természetesen itt is valamilyen monumentális megfejtésre épít, egy múltbéli sérelemre, egy felszínre került szörnyű titokra, esetleg politikai ellentétre. Ennek ellenére a film „nagy csavarja” ennél jóval prózaibb: Colm egyszerűen megunta Pádraicet: képtelen tovább udvariasan hallgatni a bugyuta történeteket, már nem tudja megjátszani az érdeklődést, és elviselni a férfi kulturálatlanságát. Colm egyszerűen csak szeretné befejezni utolsó hegedűművét, A sziget szellemeit, és hátralévő éveit kedve szerint töltené, megalkuvás nélkül. Pádraic természetesen nem nyugszik bele a helyzetbe, magyarázatot követel barátjától, a néző pedig – habár elsőre nem tud azonosulni a falu bolondjának tartott karakterrel – kénytelen felismerni magát benne. A Colin Farrell által – zseniálisan – alakított Pádraic a hétköznapi ember metaforájává válik, és szenvedéstörténete sok olyan tapasztalatot hoz felszínre mindennapi valóságunkból, amelyekkel egyszerűen kényelmetlen szembenézni. Az azonosulás fokozatosan létrejön, ahogy a történet előrehaladtával jobban megismerjük Pádraicet: habár valóban kissé együgyű figura, a szíve helyén van, és nővérével, Siobhánnal való kapcsolatához köthetők a film legkedvesebb momentumai.

Ezzel ellentétben Colm mindvégig igen szélsőségesen viselkedik. Nem egyértelműen negatív figura, ám ahogy a néző egyre jobban megérti Pádraic küzdelmeit, úgy kezdi el megkérdőjelezni a zenész motivációját. McDonagh remek érzékkel írta meg Siobhánt is, aki nem csupán Colm kontrasztjaként működik, hanem az egész szigeten ő az egyetlen igazán tiszta szívű, önazonos pozitív hős. Ő testesíti meg a kulturáltság humánus oldalát: Colmmal ellentétben olvasottságát, műveltségét nem csupán önmaga igazolására használja. Míg a hegedűművész mindent bevet annak érdekében, hogy Pádraic végre békén hagyja – a film egy pontján kijelenti, hogy minden alkalommal, amikor egykori barátja hozzá szól, levágja az egyik saját ujját –, addig Siobhán észszerűen látja a helyzetet, igyekszik segíteni testvérén és a Colmban lejátszódó folyamatokat is megpróbálja megérteni. Ő az az értelmiségi, aki tudását a korlátozott világ javítására használja fel: neveli bátyját, faképnél hagyja a falucska kíváncsi boltosát, és megpróbálja helyrehozni az általa is unalmasnak, de legalább működőnek ítélt közeget.

A sziget szellemei valódi főszereplője azonban maga a sziget. Ez elsőre igen közhelyesnek hathat, ám amellett, hogy Ben Davis operatőr lenyűgöző módon fényképezte a filmet (a szigetről készült külső felvételek mindegyike példásan bemutatja Írország természeti csodáit), McDonagh a sziget ábrázolásával színházi gyökereihez is közel maradt. Bár a film valós történelmi eseményekhez kapcsolódik, érdekes módon ezt semmilyen paratextus nem erősíti meg, csupán elkapott beszélgetésekből ismerhetjük meg a történet keretét. Ezen kívül az ábrázolás sosem merészkedik túl a sziget fizikai határain, a polgárháborút megidézni hivatott ágyúlövések hangjai pedig túl színpadiasan hangzanak. Olyanok, mint a színházi előadások hanghatásainak ismétlődései: emlékeztetők, hogy a színen kívül folyik valami, ám az nincs hatással a látottakra, a szereplők zárt térben és időben töltik idejüket. Ez természetesen sok mindent jelenthet, ám McDonagh filmjének alaptémája is szép lassan túlnő a kezdeti kényelmetlen alapszituáción, és ennél jóval távolabb mutató kérdéseket feszeget: miért ragaszkodunk ennyire az emberi kapcsolatokhoz, műalkotás lehet-e valami, aminek nincs közönsége, az egyén vagy a közösség fontosabb-e, stb. A sziget lakóit ezek a problémák rázzák fel eddigi monoton életükből, ám a végeredmény sokkal baljóslatúbb képet fest, mint elsőre tűnik. A sziget szellemei cím egy ponton akár szó szerint is érthető: Ininsherin egyfajta purgatóriumként jelenik meg, melyben a főszereplők képtelenek túljutni emberi gyarlóságaikon. Az alapvetően jószívű Pádraic a film egy pontján Colmhoz hasonló kegyetlenséggel próbálja elérni, hogy egykori barátja újra foglalkozzon vele, Colm módszerei pedig mindvégig nélkülöznek mindennemű empátiát. Minderre ráerősít a filmben rendszeresen felbukkanó fekete ruhás öregasszony, aki bizarr jóslatokkal próbálja Pádraic életét egyengetni, mindhiába. És bár a két főszereplő alapvetően nem tekinthető bűnös léleknek, pontosan az apró részletek akadályozzák meg, hogy fel tudjuk őket menteni és oltalmat nyerhessenek.

Mindez természetesen csupán egy értelmezési lehetőség, hiszen McDonagh új filmje több ponton tűnik megfoghatatlannak. Ez kedvezően is hathat, ám gyakran vakvágányra viszi a nézőt. A sziget szellemei rendkívüli film, de sok esetben annyira nehezen követhetően bánik a történetvezetéssel és olyan kevés fogódzót ad, hogy időnként unalomba fullad. Nem az a gond, hogy néhány jelenet nem kapcsolódik a nagy egészhez (vagy éppen túlmutat magán, és csak a nézőben kerül a helyére), hanem az, hogy e momentumokat semmi sem képes megmenteni. Ezeket a jeleneteket, részleteket sem dráma és humor kivétel nélkül nagyszerű színészi játékból eredő váltakozása, sem a kiváló fényképezés nem tudja feledtetni, miközben lebontják a film egyébként erős konstrukcióját. Jó példa erre a Barry Keoghan által játszott Dominic karaktere. Dominic dramaturgiai szerepe világos (árnyalja Pádraic buta oldalát), ám a fiatal srác története, bár sokszor igen sötét tónusú és érdekes (nem beszélve Keoghan remek játékáról), kilóg a nagy egészből és megakasztja a fő történetszál kibontakozását.

A sziget szellemei McDonagh egyik legjobb alkotása, ám több szempontból kilóg a rendező eddigi munkásságából. Állandónak mondható színészei (akik közül ki kell emelni a Colmot alakító Brendan Gleesont is) valamilyen módon összekapcsolják korábbi műveivel. McDonagh új filmje elgondolkodtató és megragadó alkotás, ám gyakran megnehezíti a kapcsolódást. Utóbbi probléma főleg akkor lép el, amikor a film olyan történetszálakat emel be, melyek nem vagy igen homályosan kapcsolhatók a főszálhoz, de sajnos önmagukban sem értékelhetők. Ez a probléma főleg a már említett Dominic és apja történetszálánál figyelhető meg. Ettől függetlenül azonban Ininsherin lélegző, önálló entitássá válik a film során, a benne élő bűnösök pedig több ponton is kapcsolódnak a mi életünkhöz. Ennek köszönhetően A szellemek szigete közben gyakran fogjuk magunkat kellemetlenül érezni, hisz nemegyszer saját magunkat fogjuk látni a karakterek szemlélése közben: gőgösségünkkel, elesettségünkkel, szeretethiányunkkal kell szembenéznünk. A film szereplői és velük együtt a saját bűneink pedig a történet vége után is vissza-visszatérnek hozzánk, akár a rémtörténetek szellemei. Kérdés, hogy segítünk-e nekik nyugalomra térni, vagy megpróbáljuk elfelejteni őket, hogy örökké visszajárjanak.

​