A szokásos egy versenymű helyett most három is szerepelt a Pannon Filharmonikusok kedélyesen rövid, ám annál frappánsabb műsorán. De még így is két hangversenyt kaptunk. A zenekar előadta azt a két Prokofjev-művet, melyet egy nappal korábban az orosz zeneszerző halálának 70. évfordulója alkalmából rendezett Prokofjev-maratonon is eljátszott a Müpában. A szünet után pedig Bach Brandenburgi versenyek néven ismert sorozatából hallhattunk két darabot. A kéttömbű műsort viszont összefogta a Prokofjev Klasszikus szimfóniájára, valamint a 2. és 4. Brandenburgi versenyre jellemző világos, áttetsző stílus, így egy kifejezetten derűs, jól befogadható hangversenyen vehetett részt a Kodály Központ közönsége.

A 20. századra hegemónná váló polgári koncertkultúra a magas presztízsű zenei műfajok terén a „komoly”, tartalmas művek játszását és a csendes, elmélyült hallgatást tette követelménnyé. A művelt közönség a fajsúlyos szimfóniákban, a lenyűgözően nehéz, de azért fontos mondanivalóval is rendelkező romantikus versenyművekben, a sima nyitány kereteit messze szétfeszítő koncertnyitányokban, zenekari szvitekben, nagyszabású oratorikus művekben találta meg a maga elkülönülő, elitista (de már nem arisztokrata) zenei kánonjának önigazolását. A Brandenburgi versenyek ennek a folyamatnak az előtörténetét képezi, Prokofjev művei pedig már erre reagálnak, vagyis egyik darab sem egészen független ettől a jelenségtől.

A Brandenburgi versenyek főúri megrendelésre készült kamarazene, vagyis afféle könnyűzene, asztali zene (Tafelmusik), olyan mű, amit végtére is az uralkodó vagy főúr szórakoztatására, valamilyen ünnepen vagy más reprezentációs alkalmon, az étkezés közben vagy egyéb kötetlenebb alkalmakon, mintegy díszletként vagy desszertként játszottak – volna. Azért csak volna, mert úgy tűnik, a művet egyáltalán nem adták elő Keresztély Lajos (Christian Ludwig) brandenburg–schwedti őrgróf életében, akinek Bach ajánlása szól. Feltehetőleg azért nem, mert túl nehéz volt a partitúra, és Keresztély Lajosnak nem is álltak rendelkezésére a megfelelő zenészek. Annak ellenére nem, hogy Keresztély Lajos (a néhai I. Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem és porosz herceg második házasságából származó fia) zeneértő és zenepártoló volt, Händel-rajongó, és udvari zenekart működtetett a berlini (akkor már) királyi palotában. Vagyis az efféle művek az adott főúri – ez esetben királyi – udvar pompáját hivatottak emelni, reprezentálják az udvar műveltségét, igényes ízlését, emelik az alkalom fényét. Olyan, mint az elmés és művelt társalgás, mint egy szép kivitelezésű épület vagy festmény, de hasonló egy leleményesen elkészített fogáshoz is annyiban, hogy legfeljebb egyszer ha előadják – a Brandenburgi versenyek esetében, ugyebár, még egyszer sem.

Egy ilyen bonyolult versenyműsorozat azonban nem csak azért jöhetett létre, mert Bach zenei géniusz volt, és kimagasló zeneszerzői-előadói képességekkel rendelkezett. A saját kezűleg írt partitúrát 1721-ben küldte el Bach az őrgrófnak. Ekkoriban tehát Lipót anhalt–kötheni herceg udvarában szolgált. Lipót herceg szintén kiváló zenész volt, nyilván a lehető legjobb zenészekkel igyekezett berendezni udvartartását, Bach személyében ez maradéktalanul meg is valósult. De van még egy apró körülmény: Lipót kálvinista volt, így Bachnak nem kellett egyházi művek rendszeres komponálásával és előadásával foglalatoskodnia. Egyes kutatók szerint a hat versenymű éppen az akkor Köthenben szolgáló zenészekre, Bach kollégáira van szabva. Bach ebben az időszakban nyugodtan komponálhatott, kipróbálva a hangszeres műfajok széles skáláját, melyek lehetőséget adtak az újításokkal való kísérletezésekre, mivel tudta, hogy lesznek olyan zenészei, akik el tudják játszani ezeket a műveket, és nem utolsósorban tudhatta, hogy munkaadója értékelni fogja újító szellemű és kísérletező művészetét. Ennek a periódusnak lett az eredménye a négy zenekari szvit, a csellószvitek, a hegedűre írt szonáták és partiták, a Das Wohltemperierte Klavier első kötete, valamint a Brandenburgi versenyek.

Utóbbi mű korának legmagasabb szintű kompozíciós eljárásait és előadói technikáit képviselte, a zenekari szvitekkel együtt ez is fontos lépés volt egy olyan műfajtípus megteremtése felé, amely később valóban az elmélyült, intellektuális koncerthallgatás központi eleme lett – de ez már a klasszikus szimfónia története. Ennek ellenére a Brandenburgi concertók magukon viselik létrejöttük körülményeit: az ajánlás egy magas rangú főúrhoz szól, méghozzá annak a Hohenzollern-családnak az egyik tagjához, amely ekkoriban Európa egyik legdinamikusabban fejlődő új birodalmát, a mindinkább kulturális és katonai nagyhatalomnak számító Porosz Királyságot kormányozta. Bach zenéjének dinamizmusa rímel a korszakban bekövetkező dinamikus kulturális és gazdasági fejlődésre, ugyanakkor mindezt a kifinomult arisztokrácia ízlésének megfelelő ékesszólással és kellemmel kellett kifejeznie Bachnak, aki vélhetően számolt azzal az eshetőséggel, hogy az ajándékért cserébe udvari zenészi kinevezést kap (mint néhány évvel később a szász választófejedelemtől). Keresztély Lajos nemcsak zeneértő, de kiváló katona is volt: a 2. concerto határozott trombitatémái talán éppen a katonát kívánták reprezentálni – és megszólítani.

Prokofjev fiatalon írt művei arról árulkodnak, hogy neki meg éppen elege volt abból a filozofikusan mély romantikus koncertkultúrából, amelyben akkor már mindent láttak, csak épp dinamizmust nem. Az 1. zongoraversenyt sokszor asszociálják a futurizmussal, a Klasszikus szimfóniát meg a neoklasszicizmussal. Ezek fontos szempontok, de még izgalmasabb, hogy a különböző, látszólag ellentmondó modernista tendenciák miként kapcsolódnak össze a korszak zenei életműveiben (gondoljunk akár Stravinskyra, Sosztakovicsra vagy Bartókra). Prokofjev e két, ellentétes elképzeléseket követő művét valami mégis szorosan hozzákapcsolja a 19. század zeneművészetéhez: ez pedig az akadémizmus.

Nemcsak arról van szó, hogy mindkét mű Prokofjev intézményes zenei tanulmányainak végéhez kötődik, hanem e tanulmányokról magukról. A klasszikus formákat, szerkesztésmódokat és műfajokat a formatani tanulmányok során tanulták. Klasszikus szimfóniát tulajdonképpen minden végzett zeneszerzőnek kellett tudni írni. Az 1916–1917 között írt szimfónia e tanulmányokra (is) reflektál: azzal szakít az akadémikus stílus fáradt nehézkességével (de nem az akadémizmussal), hogy kifejezetten a forma felé fordul, koncertdarabot ír a tananyagból. Ami eddig a mélyben munkáló elv volt, az most a felszínre került. Annyiban valóban klasszicista ez a darab, hogy nem elrejteni akarja a szerkezetet, hanem azt állítja, a szerkezet maga a mű. Ettől válik a szimfónia szerkezete áttetszővé, letisztulttá, és ez teszi lehetővé, hogy a formában rejlő feszültség és energia közvetlenül dinamizálja a zenei folyamatokat.

A majd fél évtizeddel korábban, 1912-ben befejezett zongoraverseny ennél jóval kritikusabban viszonyul műfaji mintájához. Paródia, travesztia, szatíra: semmi jólfésültség, csupa gúny és tréfa, és ebből a szempontból még inkább kötődik az egyetemi hagyományokhoz, csak épp annak vágáns, karneváli, parodisztikus rétegéhez. Az egész mű olyan, mintha… Mintha zongoraverseny lenne. Mintha dallamot játszana a szólista. Mintha lenne hangnem. Mintha lennének témák. De ha van egy stabil sziget, azt rögtön kitéríti valami idegen elem, rögtön szétcsúszik, eltorzul, groteszkké válik. A darab leginkább Brahms Akadémiai ünnepi nyitányára hasonlít ezzel a fekete humorral teli, mindent felforgató, diákos szellemiségével.

A versenyműben rá szabott szerepet („mintha szólista lenne”) kiválóan alakító Balog József izgalmasan választott ráadást: Prokofjev Zene gyerekeknek (op. 65) című ciklusából az Este című miniatűrt. Ebben a kis műben majdnem minden olyan, mint egy gyermekdal, csendes ringatózás, éneklő dallam, csak épp mindig van valami apró kellemetlenség, disszonancia, nem odaillő hang, ami kizökkenti a hallgatót. Mintha az egész koncert miniatűrje lett volna, ahol minden szép és jó, csak éppen mindig van egy pont, ahol a szerző kikacsint a hangok mögül.

A zenekar játéka is érzékeltette a két Prokofjev-mű közti különbséget. Amilyen tömör és sűrű hangzások jelentek meg a zongoraversenyben, épp annyira könnyed és áttetsző volt a szimfónia. Ám ehhez sajnos több fegyelmezetlenség is járult a koncertet nyitó darab esetében. A dinamizmust és a frissesség érzését fokozta volna, ha pontosabbak a hangindítások, precízebbek a staccatók, nem csúsznak szét a gyorsabb mozgású részek. Az lehetett az érzésünk, hogy a zenészek kissé kényelmesen játszanak. Mintha arról lenne szó, hogy ez az egész mű nem is olyan lényeges.

Ugyanezt egyáltalán nem érezhettük a Brandenburgi versenyekben. Ezeknek a daraboknak úgy kell könnyednek és kellemesnek tűnniük, hogy közben mindennek pontosan passzolnia kell. És ne feledjük, Bach partitúrája nemcsak Keresztély Lajos zenészeit, de még a mai muzsikusokat is kihívások elé állítja. A szólóállások kifejezetten virtuózak, a 2. koncert trombitaszólama az eljátszhatóság küszöbét súrolja (az utolsó témabelépésnél a szólista már nem is tudott fellépni a dallami tetőpontra). A szólisták – mind a zenekari zenészek, mind a vendégművészek – persze kiválóan vitték előre a darabot, egymással és a zenekarral is jól együttműködve. Ebben a munkamegosztásban is a zenekar (ripieno) volt a gyengébb láncszem, nagyon kapaszkodniuk kellett, hogy felvegyék a szólistákkal (concertino) és a continuóval a ritmust. A szólisták közül a Pannon Filharmonikusok valamikori koncertmesterét, Papp Dánielt emelném ki: szerepéhez igazodva igazi irányítója volt az együttesnek, világos és lendületes mozdulataival vitte magával a zenészeket, erős kontúrt adva a zenének. Annál inkább érződött ennek hiánya, amikor épp nem játszott: Vass András nem tudta ugyanazt a lendületet átadni a zenészeknek.

A 2. Brandenburgi verseny szélső tételei katonásan feszes, szögletes, tömbszerű hangzásokkal szólaltak meg. Az architektonikus szilárdság jellemző volt a 4. concerto gyors tételeire is, ám annak első tétele sokkal inkább egy arányosan tagolt, már-már filozofikus gondolatmenetet idézett föl, a harmadik tétel fúgája pedig minden addiginak összefoglalása, a szálak elvarrása. Akinek pedig sok lett volna a zakatoló daktilusból, azt biztosan kiengesztelték a lírai lassú tételek. Vagyis volt itt építészet, tánc, irodalom, filozófia, szerelem, társalgás, harc és pompa. Ha a koncert első fele arra a prokofjevi kérdésre kereste a választ, hogy egyáltalán lehet-e még szimfóniát és versenyművet írni, akkor a második félidő ajánlata az volt, hogy addig is hallgassunk egy kis Bachot.

(Fotók: Dékány Zsolt, PFZ)