Amikor Márai Ilona („Lola”) haldoklott, férje, Márai Sándor ült a kórházi ágy szélén, és némán fogták egymás kezét, órákon át. „Hatvankét éven át éltünk együtt – írta naplójába Márai 1985 decemberében. – Volt szerelem, harag, minden, ami a közös életből múlhatatlanul következik, de azt, hogy ennyire összenőttem vele, eddig nem tudtam.”

Máraiék 1948-ban hagyták el Magyarországot. Eredetileg néhány hétre indultak, végül több évtized lett belőle. Az emigrációból egyszer sem látogattak haza a negyven év alatt, egyetlen napra sem. Márai nem volt hajlandó legitimálni a Kádár-rendszert. Ahogy korábban nem kért a „hőbörödött turulistákból”, a kereszténységet szerinte csak a szavak szintjén hirdető, úrhatnám magyar jobboldalból, később éppilyen erélyesen utasította el a kommunizmust is. Naplójában André Gide szavait idézte: „Minden jobb- és baloldali diktatúra ellenében megmaradni a szellemi szabadság feltétlen hívének.”

Felesége, a kassai születésű, zsidó származású Lola csinos, okos és jó humorú nő volt. „A legjobb vegyület” – írta róla Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona, pedig ő a hírhedt arckép-sorozatában minden írófeleségről leszedte a keresztvizet. Márai Lola volt a kivétel. „Egy hibája, hogy mindenki szereti.”

Nemcsak Márai, hanem a felesége, Lola is írt naplót. Ceruzával, titokban, egy életen át. De míg Márai elsősorban a világot értelmezte a naplóiban, s alig ejtett szót a magánéletéről, addig felesége mintegy 300 fennmaradt naplófüzetéből a Márai-házaspár mindennapjai tárulnak föl. Olykor persze Lola is reflektált a politikai helyzetre, 1949-ben például vámhatárok nélküli Európát és egységes pénzt vizionált („talán még megélünk egy Európai Egyesült Államokat”), de inkább életük eseményeit rögzítette, egy könyvelő részletességével: mennyi pénzük volt (eleinte nem sok), mit ettek (Nápolyban narancsot naranccsal), kikkel találkoztak (szinte senkivel), mit olvastak (Orwellt, Krúdyt, Lénárd Sándort), jártak-e moziba (igen, bár az örökké morgó Márai a filmek felénél is képes volt távozni), milyen háziállatot tartottak (kanárit, úgy hívták: Jakabka), szerették-e a focit (nem, de néhány világbajnoki meccset megnéztek a tévében), mi volt a véleményük egy-egy külföldi magyar lapról („a dilettantizmus csimborasszója”), s mit gondoltak az otthon maradt magyar írókról (gerinctelen társutasok) és mit az emigráns magyarokról („megbízhatatlan söpredék”).

Lola naplójából nemcsak az írót, hanem a magánember Márait is megismerjük, rigolyáival együtt: milyen típusú házimunkát végzett (semmilyet), hogyan védekezett a zajos szomszédok ellen (faggyút tett a fülébe), mikor borozott (minden este), hogyan itta a bort („kábítószerszerű mohósággal”), mit kért születésnapjára és mit karácsonyra (bort és bort). Lola mindent feljegyzett, azt is, ha beszorultak a liftbe, ha ellopták a pénztárcájukat vagy ha séta közben eltalálta őket egy focilabda. Vagy azt, amikor Márai égő cigarettával a kezében elaludt a nappaliban, és lángra kapott a dívány.

Ez a napló nem a nagyközönségnek készült, ezért nincs benne se póz, se önstilizálás. Lola leírta, hogyan vitte zálogházba az utolsó ékszerüket, mennyire fázott a fűtetlen nápolyi lakásban, hogyan kapott munkát egy New York-i áruház porcelánrészlegén, és beszámolt az elkeseredésről, amikor egymás után kapták vissza az elutasított kéziratokat a külföldi (angol, német, amerikai) kiadóktól.

De mindig figyelmeztette magát arra, hogy nem szabad panaszkodnia, és meg kell becsülnie azt, amije van. Count your blessings, írta. Vallásos volt, hívő keresztény, aki minden este elmondta a Miatyánkot. Férjét zseninek tartotta, és mindent megbocsájtott neki, a dühkitöréseket, a borivást és a féltékenységi rohamokat is. „Hibáival együtt szeretjük, akit szeretünk, és nem ítélkezünk.”

Olaszországban a „nyelvi süketség” és a „rettenetes magány” zavarta, hogy nem tudják rendesen a nyelvet, de ha tudnák is, nincs kihez szólniuk. Erről persze ők is tehettek, társaságba nem jártak, a külföldi magyarokat pedig kifejezetten kerülték. (Amikor Lőrincze Lajos nyelvész 1976-ban fölkereste őket Salernóban, Márai csak az előszobába engedte be a vendéget, és tíz perc után „udvariasan kidobta”.)

Lola utolsó naplóbejegyzése 1979-es keltezésű. Nem sokkal később a kaliforniai San Diegóba költöztek. Hogy ott folytatta-e a naplóírást, nem tudjuk. További füzete nem maradt fenn. Utolsó naplóbejegyzéseiből az derült ki, hogy a betegségeket, a méhműtétet vagy a kezdődő süketséget sztoikusan fogadta. „Megöregedtem, és tudom, hogy minden elmúlik, és minden csak pillanatokig tart. Mi magunk is. Az életünk egy villanás a világűrben, és vége.”