Zakariás Máté vezetésével új és címe alapján kissé fura témájú bemutatóra vállalkozott pécsi Janus Egyetemi Színház. A fiatal rendező alkotótársaival, Etlinger Mihállyal és Nagy Henrikkel, valamint az egyetemista társulattal (Bernáth Katalin, Borbély Polla, Fazekas János, Galac Virág, Gálfalvi Erika, Győri Szabrina, Karánsebessy Eszter, Kovács Réka, Kömény Kiara, Lajos Balázs, Lelkes Gréta, Nagy Borbála, Sinkovicz Attila, Szakálos Fédra, Tilesch Dorottya) arra a közel sem egyszerű kérdésre keresi a választ, mit kezdhetünk a világunkat elborító szellemi, kulturális és lelki hulladékkal. A Trash, annak minden előnyével és hátrányával igazi csapatmunka, nincsenek valódi karakterek vagy megnevezhető szereplők, a játszók civil nevükön vesznek részt az előadásban, amelynek szövegét is maguk állították össze. A megjelenített helyzetek bárhol előfordulhatnak, általánosak, mindannyiunkra érvényesek, azok prezentálásában, a kódrendszerben, az utalásokban mégis van valami egyedi, csakis a Z generáció számára megragadható jellegzetesség, ami miatt nem is biztos, hogy a korosabb (vagy a konkrét kontextusban nem otthonosan mozgó) néző elsőre pontosan megérthet mindent.

A játéktérbe belépő nézőket az első sorban ülő színészek fogadják. Színes ruháikban elegánsan festenek, udvariasan köszönnek (ez talán a „felnőtt világnak” vagy a színházba „kulturálódni” érkező közönségnek szól), majd pár pillanat múlva megkezdődik a revü. A decens felkonferálás után korrekt Bellini-operaáriát hallunk az egyik szereplőtől, és csak el-elfojtott nevetés (és a hátsó vásznon felvillanó videórészlet) világít rá arra, hogy egy idő után már nem az eredeti olasz szöveget halljuk, hanem valami vicces kamut. Így mosódik össze az előadásban a magaskultúra és a trash (majd válik végül uralkodóvá az utóbbi), és már itt az elején a befogadásban is keletkezhet némi zavar, ha valaki nem ismeri a Bözsi néni itt a tyúk néven futó YouTube-videót, amelyben egy Szaniszló nevű fiú kínálja ordibálva a portékát egy falusi ház előtt. A konferálás és a dalbetét a színházi kereteket is megteremti, ebből bontakozik ki szépen lassan a koncepció: színpadias eszközökkel és dramaturgiával megtámogatva áshatunk le a popkulturális szemétdomb legaljára és gondolkodhatunk el arról, hogy hova tegyük ezt a sok szemetet.

Az előadás felépítésének logikája a következő: szórakoztató, mémként terjedő internetes videókból készült hétköznapi jeleneteket láthatunk, amelyeket meg-megszakítanak a magasművészetből (például az imént említett opera vagy Az ember tragédiájának paradicsomi dialógusa) és a média egyéb területeiről származó szövegek. Mindennek metaszintjeként a játszók tantermi precizitással (és olykor kissé kínlódva) közösen próbálják meg definiálni, mi a trash. A szómagyarázatnál megemlítik a szarkazmust, az alpáriságot, a trágárságot, az eltérő kontextusok fontosságát, az értékvesztést, a popularitást és még számtalan egyéb dolgot. Ezek a beszélgetések adnak némi önreflexív jelleget az előadásnak, viszont amire talán nincs elég hangsúly fektetve, az a dekódolás mikéntje, a trashkultúra rétegzettsége és fogalmának gyors történeti változása.

Pedig ez az aspektus része lehetne az alkotói koncepciónak, hiszen az előadás megértését komolyan befolyásolja, hogy ki mennyire van otthon ‒ azaz, az előadás Madách-jelenetének üzenete alapján: ki mennyire vesztette el ártatlanságát ‒ az internetes videók világában. Bár a színpadon lévőket és a közönség nagy részét is összekovácsolja a közös megértés, az értésképtelenség is megért volna egy-két poént. (A premieren személyes élményem volt, hogy miközben én némi színházi tapasztalattal próbáltam volna koncentrálni a jelenetek dialógusaira, a körülöttem ülő tizen- és huszonéves korosztály automatikusan és természetes módon elsődleges referenciaként ismerte fel a videókat. Ez felvetheti azt a kérdést is, hogy számukra a látottak mennyire értelmeződhetnek színházként, vagy hogy megértik-e mindebben azokat a dramatikus aspektusokat, amelyeket az alkotók hangsúlyozni kívántak, vagy amiket én hajlamos voltam beleérteni.)

Az előadás, már csak témából és definícióból adódóan is erős kontrasztokkal és groteszk esztétikával dolgozik. Ez látható a ruhák színvilágán és a már említett szövegtípusok (például Gyöngyös város turistáknak szóló formális ismertetője és a Mi folyik itt Gyöngyösön? című videó szövege) szembeállításán is. De önmagában ellentmondásos és olykor bizarr a színházi térben elhangzó elrontott, nyelvhelyességi szempontból problémás (ha tetszik, trash) szövegek felhasználása is. Nagyon érdekes tapasztalat, hogy a videós dialógusok olykor színpadi jelenetként is tökéletesen működnek, egyes darabok akár Örkény-egypercesként is megállnák a helyüket. Karikatúraszerű és abszurdnak ható a színészi játék is: elnagyolt gesztusok, túlzott hangsúlyok, olykor eltorzított hang és furcsa hanglejtés. Mint azt később megtudom, ezek egy része is a videókból (Fiatal magyar festő a pápánál, Budapest TV: Élő gerincműtét! stb.) kölcsönvett elem, tehát voltaképpen itt sem történt más, csak a „szemét” színpadi átkeretezése.

Dramaturgiai és színészi szempontból egyébként azok a hétköznapi epizódok működnek a legjobban, amelyekben a saját hétköznapi problémáink köszönnek vissza. Hosszas várakozás és értetlen ügyintéző a kormányablakban, türelmetlen sorban állás, várakozás és idegeskedés a hipermarketben, az életben való kiégés és fáradtság miatti segítségkérés és oda nem figyelés. Ezek is mind lehetnek vicces és tragikus (az alkotók értelmezésében trash) helyzetek, amelyeknek egy másik társadalmi-kulturális tartományban való megfelelője mondjuk az Összeomlás a Népszínház utcában című közismert (?) videó. De teljesen mindegy, hogy mit érzünk tragikusnak vagy veszünk komolyan és mit nem, a végén úgyis mindent elönt a szemét, szórják is kukazsákokból a szemünk előtt a színpadra lelkesen.

Végül talán fontos adalék lehet, hogy az előadás alapja egy, az egyetemen meghirdetett, bárki számára elérhető színházi kurzus, melynek témája a trash kultúrája és annak színházi értelmezhetősége volt. Mi tehát a trash? „Szemét… amely elönt minket, mind a valóságban, mind a virtuális jelenünk tekintetében” – állítják a résztvevők. Mindaz a tartalom, amely „a néző kulturális és szociális szintjéhez viszonyítva alacsonyabb értéket képvisel”, de persze viszonylagos, hogy éppen hol húzódik ez a bizonyos szint.

Az előadás végén hulladékkal dobálnak meg egy színpad közepére ültetett emberi alakot formázó szobrot. Ez talán mi vagyunk, talán maga a művészet vagy a kultúra, de végül értjük persze, hogy az egész életünk egy szemétdomb.

(A kiegészítő információkért és a videós referenciák pontosításáért köszönet Zakariás Máténak.)

(Fotók: Nagy Vivienn, Adorján Armad, Inhof László, JESZ)