1980. február végén Roland Barthes az akkor szocialista színekben induló elnökjelölttel, François Mitterrand-nal ebédelt, majd az utcán elütötte egy mosodai teherautó. Ugyanebben az évben, augusztus elején a bolognai főpályaudvaron bomba robbant, és megölt 85 embert. Novemberben pedig Louis Althusser, a neves marxista filozófus meggyilkolta feleségét, a szociológus Hélène Rytmannt. Nyilván csak a megátalkodott összeesküvés-hívők gondolhatnák, hogy a három esemény összefüggött. Vagy a regényírók…

Laurent Binet regénye Barthes végzetessé váló balesetével indít, amelynek gyanús körülményei miatt nyomozni kezd egy rendőrfelügyelő, Bayard, ám ő bármilyen jó detektív egyébként, hamarosan abba a nehézségbe ütközik, hogy az áldozat egykori kollégái, barátai csupa gyanús alak: filozófusok, irodalmárok, nyelvészek. Ráadásul a legtöbb balos, így eleve bizalmatlanok egy, a jobboldali kormánynak dolgozó rendőrrel szemben, aki egy kukkot sem ért abból, hogy mivel foglalkoznak, és miért volt olyan jelentős figura az áldozat. Gyorsan keres hát egy segítőt, egy Herzog nevű fiatal egyetemi oktatót, aki jártas a szemiotikában (legyen az bármi), és ez a fordított Holmes–Watson-páros igyekszik végére járni a rejtélynek, amelynek során nemcsak a francia politikai és szellemi élet korabeli prominens személyiségei bukkannak fel Giscard d’Estaing-től és Michel Foucault-tól Julia Kristeván és Tzvetan Todorovon át Jacques Derridáig, hanem különféle bérgyilkosok, kémek és maffiózók is. Ráadásul a történet sokfelé ágazik, a nyomok előbb Bolognába vezetnek, ahol Umberto Eco is feltűnik, majd az USA-ba, ahol a Cornell Egyetemen tartott konferencián nemcsak a dekonstrukció és az analitikus filozófia képviselői esnek egymásnak, hanem újabb halálesetek is bekövetkeznek. Mindez pedig egy titokzatos papírlap miatt történik, amely a nyelv hetedik funkciójának leírását (és használati utasítását) tartalmazza. Ugyanis Roman Jakobson a kommunikációs modelljében felvázolt hat funkción túl kidolgozta a hetedik, a nyelv performativitására épülő, cselekvő és cselekedtető elemet is, e titkos tudás birtokosa pedig bárkire rákényszerítheti akaratát, bárkit meggyőzhet igazáról – legalábbis ez a hír járja róla.

Banálisnak hathat e tartalomismertetés (és számos elemet ki is hagytam belőle, hiszen bűnügyi történetről van szó), de talán így is látható, hogy Laurent Binet olyan posztmodern metakrimit írt, amely Umberto Eco regényeinek nyomvonalán haladva éppen az ilyesfajta művek születésének talajául szolgáló közegben játszódik. A szerző igen tudatosan játszik rá ezekre az elemekre, a műfajjal kapcsolatos elvárásainkra és a teoretikus háttérre: szemiotikatanár nyomozója például pontosan úgy demonstrálja az apró jelekből következtetéseket levonó szemiotikai módszert Bayard-nak, ahogy Sherlock Holmes szokta, vagy Vilmos atya teszi A rózsa neve elején – és ahogy például egyik könyvében Thomas Sebeok is kimutatta a nyomozói logika peirce-i, szemiotikai gyökereit. Sőt, egy későbbi jelenetben maga Eco (mármint a regényszereplő) is be akarja mutatni ugyanezt Bayard-nak, de az leinti, mondván: köszöni, nem kell újra szemléltetni, már jól ismeri a szemiotika módszerét. Ráadásul a nyomozópáros munkája során mindenkivel találkozik, aki ebben a közegben akkoriban számított, és a kor néhány ikonikus helyszínét is bejárja: oktatási intézményeket, mint az École normale supérieure, a Vincennes vagy a Cornell, értelmiségi szalonokat, „hétköznapi” és melegbárokat. Feltűnik egy titkos társaság is, amely mintha tényleg egy Eco-regényből lépett volna elő, s talán annyi poént lelőhetek, hogy az olasz bölcselő igen fontos szerepet fog játszani e csoport működésében.

A szövevényes történet mellékszereplői, a posztstrukturalista gondolkodók egyszerre viselkednek hétköznapi figurákként, krimiszereplőként, és, persze, mi mást tehetnének, folyamatosan reflektálnak a körülöttük lévő valóságra és szituációkra. A szerző gyakran saját műveikből vett idézeteket ad szereplői szájába vagy parafrazálja gondolataikat, helyenként igen mulatságosan, az egész közeget (és némiképp az olvasói elvárásokat is) parodizálva. Roppant szórakoztató például, ahogy a francia és az amerikai egyetemi életet bemutatja: főleg az utóbbi, a Cornell Egyetemen zajló konferencia lett igen túlzó és parodisztikus. A történet szerint ugyanis e (fiktív) konferencián csap össze Derrida és Searle (akik egykor Austin beszédaktus-elméletének értelmezése kapcsán tényleg heves vitát folytattak, a francia filozófus regénybeli előadása pedig lényegében az Aláírás, esemény, kontextus című 1977-es Derrida-tanulmány gondolatmenetének zanzája). De nemcsak ők hadakoznak, hanem „sleppjeik” is: a fanatikus dekonstruktivista diákok (a „Derrida-fiúk”) is folyamatos csörtéket vívnak az analitikus filozófia rajongóival. Így a konferencia nem is annyira tudományos eseményre emlékeztet, sokkal inkább hippifesztiválra, annak minden kellékével: drogokkal, szexszel, nagy eszmékkel, és olyan szlogenekkel, mint a „We don’t need Derrida, we have Jimi Hendrix!” (279), vagy a másik oldalon: „Azt azért meg kell hagyni, Foucault mégiscsak szexibb, mint Chomsky” (291).

Talán a fikció és a valóság viszonya a legérdekesebb a regényben, illetve az, ahogy rájátszik bizonyos olvasói tudáselemekre, és ahogy kijátssza ezeket. A mű ugyanis kezdettől fogva reflektál saját megalkotottságára, méghozzá kétféle módon. Egyrészt az elbeszélő gyakran világít rá saját kompetenciájának határaira, elmondja, mi az, amit pontosan tud és hol pótolta ki fantáziával a történetet – nagyjából úgy, ahogy Binet első könyvében, a magyarul szintén olvasható HHhH című Goncourt-díjas regényben tette. Ám míg ott ez az eljárás erőteljes téttel bírt (a Reinhard Heydrich elleni merényletről szóló történet narrátora folyamatosan rávilágít, hogy a „mindentudó történetíró-elbeszélő” pozíciója milyen írói műveletek eredményeként jött létre), itt kissé erőltetettnek hat, ráadásul nem is túl következetes, inkább csak a regény első felére jellemző. Sokkal érdekesebb az, ahogy számos valós, ám egymástól teljesen független elemet a történet összeköt: például a már emlegetett bolognai merényletet, Althusser gyilkosságát vagy Foucault nemi identitását és az ehhez kapcsolódó figurákat és közegeket. Hogy aztán bizonyos pontokon elrugaszkodjon a valós talajtól, és a fikció elszabaduljon, mintha a történet elkezdene önműködővé válni, és az első részekben felvázolt műfaji követelmények és szereplőcsoportok végképp kiszabadulnak a „valós” közegéből. A Cornell-konferencián például a kor nagyjai, Derrida, Foucault, Paul de Man, Searle, Chomsky stb. mellett fellép egy másik sztár is, Morris Zapp, elkötelezett dekonstrukcióhívő és a legjobban fizetett bölcsészprofesszor. Aki persze nem csak kitalált figura, ráadásul irodalmi hős is: a nálunk inkább narratológusként ismert David Lodge Campus Trilogy című regényfolyamának egyik szereplője (e sorozat első kötete egyébként magyarul is megjelent Helycserés támadás címmel). Sőt, az amerikai konferencia nemcsak a Derrida–Searle-vitának (és a két tábor összecsapásának) szatirikus ábrázolása miatt lesz a regény egyik csúcspontja, hanem itt olyan dolgok történnek, olyan szereplők halnak meg (nem árulom el, kik, elég csak annyi, hogy néhány prominens filozófus csúnyán végzi), hogy innentől az olvasó tudja: végképp eltévedt a fikció erdejében.

Nem véletlenül utaltam Ecóra az előző mondat végén, hiszen az olasz gondolkodó regényei és teoretikus szövegei állandó referenciaként szolgálnak a műben. Persze ezzel is játszik a szöveg, a regénybeli Ecónak például épp a bolognai pályaudvaron, a nyomozókkal beszélgetve jut eszébe, hogy „meg kéne ölni egy szerzetest” – azaz megszületik A rózsa neve ötlete. Ami persze nem stimmelhet: nemcsak azért, mert (a valós) Eco sohasem találkozott a két (fiktív) detektívvel, hanem mert 1980 augusztusában, a bolognai merénylet idején A rózsa neve már a nyomdában volt, szeptemberben meg is jelent. (Egyébként a korszak posztstrukturalistái – és a regény szereplői – közül nem csak Eco alkotott krimiket, Julia Kristeva is több detektívregényt írt, a Gyilkosság Bizáncban pár éve magyarul is megjelent). Herzog ráadásul Eco fikcióelméleti művét, a Lector in fabulát olvasva gondol először arra, hogy a körülötte zajló események talán nem is valóságosak, hanem ő maga egy detektív- vagy kémregény főszereplője – rosszabb esetben mellékszereplője. Innentől pedig folyamatosan azon töpreng, hogy az adott eseménysor milyen műfaji kódnak felel meg, miféle narratív következményei lehetnek bizonyos cselekedeteknek.

A könyv mintaolvasója (hogy ismét egy ecói fogalmat hozzunk) tehát mindenképp olyasvalaki, aki legalább valamelyest tisztában van a kor francia politikai eseményeivel, szellemi közegével és legfőképpen a posztstrukturalisták eszméivel. Emiatt a magyar kiadás a címlapjával, valamint az ott látható műfaji megjelöléssel („Krimi”) picit félrepozicionálja elvárt közönségét. A cím is megváltozott, a La septième fonction du langage, azaz „A nyelv hetedik funkciója” helyett a hatásvadászabb, kissé a fantasy műfaját idéző A varázsige elve lett (a hetedik funkció működését ugyanis Jakobson a mágikus nyelvhez hasonlítja, ahol a kimondás aktusa cselekvésértékű). Nyilván a szöveg alapvetően tényleg krimi (vagy legalábbis rengeteg bűnügyi, misztikus és kémregény kliséjét kijátssza), de afféle „bölcsészkrimi” – amikor pár éve először olvastam, az jutott eszembe: ez az a regény, ami, ha egyetemista koromban kerül a kezembe, valószínűleg nagy kedvencem lett volna, és minden bizonnyal sokunk számára kultuszművé válik. Most már talán nem szól akkorát (a francia eredeti 2015-ös), hiszen sok hasonlót olvashattunk, egyes metanarratív megoldások gyakran használatos elemekké váltak. Ezzel együtt Binet könyve érdekes és élvezetes, akár az 1980-as évek humántudományának és egyetemi közegeinek szellemes szatírájaként, akár valóság és fikció összefonódásáról szóló, a posztmodern detektívtörténeteket megidéző és azokra reflektáló meta-metakrimiként olvassuk.

(Bélyegkép: Laurent Binet; Fotó: Basso Cannaarsa/Opale/Leemage)