A könyv hátoldalán a következőket olvashatjuk: „Ez a megható és felkavaró regény […] életre kelti a szegregáció és a rasszizmus [összes] következményét, és beszámol arról, hogy micsoda terhet jelent idegennek lenni.” A regény kritikusai között is volt, aki ebből a felkavaró jellegből indult ki: „A szerző […], szándékosan használ rasszista nyelvezetet – s ezzel nem provokálni, de nem is szépíteni akar. Története igaz eseményeken alapul.”[1] Anna Kim már az első oldalon leírja, hogy a történetet ajándékba kapta. S az egyik kritikusa rögtön ki is derítette, hogy a férjétől, aki Wisconsinból származik.[2] (Ez az elmesélt történet helyszíne is.) Mindenesetre Anna Kim szerint ez olyan történet, amely egész világokat hordoz magában, illetve tár fel.

A könyv azonban nem is csak egy, hanem két történetből áll, vagy mondhatjuk úgy is, hogy az alaptörténetet egy másik történet keretezi. (1) Az én-elbeszélő, akit Franziskának (röviden csak Fran-nek) hívnak, Wisconsinba érkezik, hogy ott (Green Bayben) mint rezidens író eltöltsön egy nyári szemesztert. De most még csak január van, és szakadatlanul esik a hó. „Napok óta megállás nélkül havazik. A hó fáradhatatlanul, könyörtelenül hullik, betakarva, eltüntetve, amit emberi kéz alkotott. A széles utcák kihaltak, az élet szórványos jelenléte véletlenszerűnek tűnt. Aztán hirtelen megjelent egy hangos hókotró.” A hó és a havazás (amely a záróképben is visszatér) egyfajta kihalt világot szimbolizál, amelyben kegyetlen farkastörvények uralkodnak. (És ezen túlmenően a fehérség még a bőrszín mitizálására is utalhat.) (2) A főszál egy Daniel Truttman nevű fiúról szól, akit a megszületése után az édesanyja, Carol rögtön felkínál örökbefogadásra. Ennek a körülményeiről egyrészt az én-elbeszélő beszámolójából, másrészt a helyi érsekség szociális szolgálatának aktáiból tudunk. Az adoptációhoz azonban tudni kellene, hogy ki a gyermek édesapja. Bonyolult nyomozás kezdődik, nagyrészt eredménytelenül. De közben erősödik a gyanú, hogy az apa esetleg nem is fehér férfi volt. (Miközben Wisconsint szinte kizárólag fehérek lakják.) Ebben a bürokratikus nyomozásban meghatározó szerepet játszik Marlene Winckler, a szociális szolgálat munkatársa, aki a náci időkben Ausztriában antropológusként dolgozott. A kisfiút képtelenebbnél képtelenebb vizsgálatoknak vetik alá (még intelligenciateszteknek is), amelyek valóban tisztán faji szempontokra épülnek. És mindez azért történik, mert az örökbefogadó állítólag (illetve magától értetődően) tudni szeretné, hogy a gyermek mely „fajhoz” tartozik. (Itt most eltekintek a cselekmény további ismertetésétől, maradjanak még izgalmak a majdani olvasók számára is – hátha egyszer megjelenik a könyv magyarul.)

A nyomozás már csak azért is hallatlanul érdekes, mert (ahogy Derridától tudjuk) a legizgalmasabb kérdés mindig az apa létére vonatkozik. „Az apaság mindig hipotézis. Születéskor szemernyi kétség nélkül látható […], hogy ki az anya. Az apa kilétét bonyolultabb, és mindig kétségbevonható következtetési művelettel kell megalkotni.”[3] Itt most ezeket a következtetési műveleteket látjuk; pontosabban e műveletek végrehajtására tett erőfeszítésket. Anna Kim regényéből azt tanulhatjuk meg, hogy e „műveletek” nagyon könnyen hamis kontextusba kerülhetnek. Ez a kontextus most egy mélyen rasszista légkör – a mindennapivá vált rasszizmus.

Ne feledjük: a könyv alapvetően két történetből áll; s e két történetet az „identitás” kérdése kapcsolja össze. Daniel attól szenved, hogy nem tudja magát megmutatni, hogy nem tud „láthatóvá válni”; Franziskát pedig újra és újra felszólítják, hogy válasszon ázsiai és európai identitása között. (Ő azonban ezt – teljes joggal – rendre visszautasítja, arra hivatkozva, hogy az identitás nem lehet csak és kizárólag a bőrszín kérdése. Ő csak egyszerűen „Fran” szeretne lenni.)[4] Most kell kimondanunk: Franziska az írónő alteregója. Anna Kim Dél-Koreában született 1977-ben, kétéves korában szüleivel Németországba költözött. 1984 óta Bécsben él, az itteni egyetemen tanult filozófiát és színháztudományt.[5] Egy önéletrajzi szövegében a saját identitásáról így nyilatkozott: „A közönség eddig kétféleképpen reagált a másságomra: (1) Tudomásul vette, ugyanakkor el is nézte. (Utólag rájöttem, hogy ez engem mindig felkavar.) Vajon kedvességből történt? Kísérlet volt arra, hogy egyenlőséget biztosítson a számomra? […] De ez engem mindig arra kényszerített, hogy úgy tegyek, mintha a társadalomnak az a része, amelyet idegen testként érzékelnek, nem is létezne. (2) A közönség nem pusztán tudomásul vette a másságomat, hanem ezt tette az egyetlen sajátosságommá. Az ilyen nézőpontból folytatott beszélgetés zsákutca. És mondanom sem kell, hogy gyakran az inkvizíció formáját ölti magára, mivel a különbségek megállapítására, sőt néha a hangsúlyozására törekszik. […] – Mindkét esetre igaz, hogy […] fel sem merül, hogy végre véget kellene vetni az idegenné tevésnek. És meg kellene találni ennek a módjait.”[6]

Több kritikus is úgy vélte, hogy az erős referencialitás irodalmivá formálása nem volt teljesen sikeres.[7] De az biztos, hogy a könyv üzenete rendkívül erős: rasszizmus ott és akkor, rasszizmus itt és most. Amerikában a 20. század ötvenes éveiben, Közép-Európában a 21. század húszas éveiben. Mintha semmi sem változna. Ez a mindennapi rasszizmus makacssága.

(Fotó: Werner Geiger, Suhrkamp)