„vállalva az érthetetlenséget, az exkluzivitást”
„Aligha van itt az objektivitás ideje”
(W. A.)

„most kéne kezdeni…” – áll abban a Tandori-versben, melynek Horváth Bálint alapul vette a szövegét a koncerten elhangzó művében, és amely annak az írásnak is mottója, melyet Wilheim András írt Dobszay László halálakor.[1] Wilheim azt a szövegét az utolsó időszak közös élményeivel kezdi, a Schola Hungarica lemezfelvételeire emlékezik (melynek Wilheim zenei rendezője volt), a közös próbákra, koncertekre, utazásokra. Azt írja: „érezhettük: történjék bármi, ez maga a fénykor” – noha mindenki tudta, hogy az ott valaminek a vége is egyben.

Manapság ritkán szoktuk úgy érezni, hogy történjék bármi, ez maga a fénykor. Ellenben gyakran érezzük, hogy ez vagy az valaminek a vége. Mégis, ebben a közegben, ebben a korszakban sokak számára jelenítette meg Wilheim András az aranykor képzetét, érzetét, emlékét. Mester volt ő, guru, forrás, etalon, intézmény, hivatkozási pont, és persze kolléga, barát. De azért legfőképp mester, ahogy a koncert is mutatja: több tanítványi generáció is jelen volt az esten, akik számára meghatározó élmény volt a Wilheimmel való találkozás, közös munka, a Wilheim-hatás.

Úgy gondolkozni a zenéről, mint Wilheim. Azokat a műveket ismerni (legalábbis akarni ismerni), amiket Wilheim. Arra gondolni, hogy vajon mit mondana, mit tenne Wilheim. Ez a nagyon klasszikus mester–tanítvány szituáció az, ami sokak számára a leginkább kifejezi a hozzá való viszonyulást. Ő, aki valamilyen tudásnak a birtokában van. Aki együtt dolgozott Dobszayval. Akinek Kurtág megmutatta a félkész ötleteit. Cage hazai prófétája. Bartók-kutató. Az Új Zenei Stúdió egykori tagja. És persze a szerteágazó tevékenységek: zenekritikus, esztéta, zongorista, karmester, zenei rendező, szerkesztő, tanár.

Az „in memoriam…” koncert maga is egyfajta rítus, szeánsz, kultikus esemény. Tavaly májusban a Zeneakadémián már rendeztek koncertet a tiszteletére. Ez volt a szűkebb, közvetlenebb szakmai közeg tiszteletadása, mondhatni hivatalos emlékkoncert, noha nem nemzeti léptékű, nem a nagyteremben tartották, hanem egy kisebb kamarateremben. Ha a koncert a nagyteremben lett, lehetett volna, az azt jelentette volna, hogy Wilheim nemzeti jelentőségű, a nemzeti kultúra és művelődés szempontjából elismert és ismert művész, híresség, akinek kijár a tisztelet, hogy a nemzeti lét egyik szentélyeként is működő hangversenyteremben legyen emlékkoncertje. Sokak számára kétségtelen, hogy jelentősége jóval túlnyúlik a hazai művelődés és hivatalos kultúra határain, de épp ezért is lényegtelen ez a reprezentáció, neki se számítana, sőt természetes, hogy a rá emlékező koncert szakmai ügy, még ha rítus is, szeánsz, kultusz. Hiszen a zenetörténet is ilyen szeánszokból, rítusokból épül, darabok láncolatából, melyek egymásra emlékeznek és emlékeztetnek, és személyekből, akik ezt a kultuszt végzik és őrzik, éltetik a hagyományt, míg más hagyományokat – szintén rituálisan – lerombolnak. Eközben pedig közösségek jönnek létre, alkalmilag és véglegesen, melyeket ez a sajátos kultusz, zeneművek és zenei hagyományok nagyon koncentrált hallgatása és végiggondolása, elemzése és megértése hoz össze, teremt meg.

A FUGA szintén fontos helyszíne ennek a zenei közösségnek, noha ez már nem teljesen szakmai, kollegiális közeg. A FUGA a belváros helyszíne, pallérozott közönsége nem csak zenészekből áll, tágabb, nyitottabb, világibb helyszín, mint a zeneakadémiai tanszék. Ezen az újabb megemlékezésen rengetegen voltak: több hullámban kellett pótszékeket hozni, a pénztár előtt kígyózott a sor, emiatt a koncert (egy kortárs zenei est!) jó negyedórás késéssel tudott csak elkezdődni.

Az elrendezés ezúttal templomi volt. A Breuer Marcell terem eleve izgalmas tér, mindig alakítja az aktuális kiállítás, a hatalmas oszlopok miatt nincs két pont, ahonnan ugyanúgy lehetne látni és hallani a mindig máshol kijelölt színpadot. Most az Antonio de Campos építész látványterveiből készült kiállítás a tér jelentős részét elfoglalta, így a közönség a terem egyik hosszanti fala melletti szűk sávba kényszerült, aminek következtében a széksorok – a kijelölt „színpadhoz” képest – hosszanti irányban nyúltak el. A széksorokat balról szegélyező oszlopokkal egészen olyan volt, mintha egy templom főhajójában ülnénk, ráadásul a színpad mögött felhúzott méretes vászonra Wilheim Andrást vetítették, amely így az oltárkép funkcióját vette fel. Templomban ültünk, és ez természetesen a zenélés és zenehallgatás templomi módjait hozta magával, mindenekelőtt a gregoriánt: hallhattunk introitust, gradualét, offertoriumot, communiót.

Ez az egyházi zenei hagyomány persze egyáltalán nem áll messze attól a zenei felfogástól, amelyet Wilheim András képviselt, és amit a koncert szerzői is fontosnak tartanak. Dobszay és a Schola hatása nagyon erős ebben a kortárs közegben, nem csak amiatt, mert egyesek tagjai is voltak az együttesnek, vagy mert a kortárs zene mellett egyházzenével is foglalkoznak. Hanem mert csodálják azt, ahogyan a gregorián egyszólamúságban az egyes hangnak, a rövid formuláknak, a hangkapcsolatoknak, a csupasz emberi hangnak akkora kifejezőereje lehet. Az egyes hang kifejezőerejének maximalizálása az, ami összeköti ezeket a szikár, néha szándékosan sírkőszerű, máskor meditatívan visszafogott darabokat.

​

Wilheimék számára (hogy alkalmilag így fejezzem ki ennek a koncertnek a szellemi közegét) amúgy sem volt lényegi eltérés az úgynevezett egyházi és világi zene, vagy még inkább a zene egyházi és világi használata között. Mármint ami a zene jelentőségét és távlatait érinti. Amit ők értenek zenén, abban mindig van valami transzcendens, valami, ami túlmutat önmagán és a puszta műélvezeten, valami szellemi, aminek jelentősége kell hogy legyen az egyén számára, de ez a jelentőség is jóval túlmutat az adott darabon vagy az adott egyénen. Mint ahogy a zeneművekkel való foglalkozásnak (nevezzük zenetudománynak) vagy egy koncertről való írásnak is túl kell mutatnia önmagán vagy a zenetörténeti érdekességeken és egyediségeken.

Wilheimtől azonban azt is megtudjuk, hogy mi vezethet el ennek a lényeginek a megtalálásához: a formai kérdések tanulmányozása, hiszen a zene mindig forma, akkor is, ha hét hangból áll, és akkor is, ha tengernyiből. Nem állítom, hogy a hangverseny minden darabja ugyanolyan jól sikerült zene volt, de abban biztos vagyok, hogy szerzőik minden hangot fontosnak éreztek, és minden hanggal el tudnak számolni. Az átgondoltság, a megalkuvásmentesség érződött az egész műsoron, melynek szerkezete sem engedte a könnyebb utat választani. A zene hallgatása munka, legtöbbször fáradságos munka, koncentráció és elmélkedés (meditáció), és általában nem is áll meg az adott műnél. Wilheim mindig figyelmeztette tanítványait (sokszor épp azzal, hogy önmagát figyelmeztette), mennyi mindent kellene még ismerni, tudni, érteni. És hogy sosem késő elkezdeni, vagyis hát máris késő, de ha máskor nem, akkor legalább most el kellene kezdeni.

Wilheim András már nincs itt velünk, de a koncert mégis arról győzött meg, hogy nagyon is itt van.

„…erről lett volna szó.”

(Fotók: FUGA / Bélyegkép: ODPictures)