Molière a Don Juant közvetlenül a Tartuffe után, 1665-ben írta meg, s mindkét darab középpontjában a képmutatás, a csábítás és a vallásosság álcája mögé rejtett bűnösség áll. A magyar bemutatók közül kiemelkedik Székely Gábor 1995-ös rendezése, melyre elkészült a pécsi előadáshoz is használt Petri-fordítás, és melynek címszerepét Cserhalmi György játszotta. Míg Cserhalmi Don Juanja Istennel küzd, Köles Ferenc kiégett, kiábrándult, racionális és cinikus hőse a halálig emelné a tétet, hogy átverje a velejéig korrupt és álszent, bűnös világot. Don Juan tudja, hogy minden tette normaszegés, a fordító szavaival: „Az immoralitás következetes hőse csak olyan ember lehet, akit minden sejtjéig átitatott az erkölcs iránti érzékenység”. Köles sem Mozart büszke, élvhajhász, a féktelen életörömöt megélő Don Juanját játssza, hanem a bűn teoretikusát, aki tudja, hogy számára már nincs visszaút a morális világba és illúziói már semmivel kapcsolatban sincsenek.

A pécsi előadás díszletét (Molnár Anna munkája) végigpásztázva ez a Don Juan már túl van a csúcson. A sevillai „nemes úr” lakása egy lekoszlott garázs, körülötte az alkoholizmus és a depresszió jelei: összetegelt, kopott bőrkanapé, sörösrekesz DIY-asztalkák, összegyűrt sörösdobozok, olajoshordó, melyben még néha fellobban a tűz. Nem a hedonizmus, hanem a kiábrándultság élettere. A gazdagság csak a falakon sejlik fel, Rubens képei, melyeket Molière születése előtt alig pár évvel festett, beszédesek. Pompás urak vadásznak rókára, farkasra, tigrisre lóról, de a vadak visszatámadnak, hiába tudják, hogy vesztük elkerülhetetlen. A festmények is hozzájárulnak ahhoz, hogy a néző észrevegye: az eklektikus világban különböző idősíkok figurái jönnek elő, Don Juan örök szereplője az emberiségnek, hódít, átver és menekül, hódít, átver és menekül évszázadokon át, egészen az elkerülhetetlen bűnhődésig.

Először Sganarelle (Urbán Tibor) tűnik fel a színen, Don Juan szolgája, nem az urak, hanem az üldözött vadak gúnyájában (jelmez: Fekete Katalin), leopárdmintás műszőrme kabátja egyszerre nagyon olcsó és nagyravágyó, mű-Gucci és szentek, magára aggatott hamis státuszszimbólumok, harsány urizálás a nihil közepén. Sganarelle egyszerre Don Juan cinkosa és ellenpontja, vallásos és erkölcsös, de kényszerű társ a bűnben, aki elfogadja a szabadság hiányát urával ellentétben. Körülötte halloween-partiból szalajtott szexi darkos apáca, kísértet-menyasszony, gót táncoslány, a múlt szellemei, elhagyott és átvert nők, akik tovább kísértenek. Ők a csontvázak, akik már kimásztak a szekrényből, vágyakoznak, csábítanak a túlvilágra, számuk pedig egyre csak nő, ahogy nő a bűnlajstrom, míg egyszer csak többen lesznek már, mint az élők. Erős színpadi jelenléttel oldja meg a szerepet mind a három, szinte állandóan színen lévő kísértet (Nagy Natália, Sárközi Edina, Preiner Lili).

Don Juan (Köles Ferenc) is pojáca, aki felett eljárt az idő, első pillanatra süt róla a midlife crisis, hosszú bőrdzsekiben, kitérdesedett bordó bársony melegítőnadrágban feszítene, de a pocakot már nem tudja behúzni. Az apatest az apatest, melyet néha asszonyverő trikóval tesz még hangsúlyosabbá, ami a komikum visszatérő tárgya. A pozőr hipszterszemüveg és a gitár is csak kellékek: a menőség látszatát fenntartani a repedező vakolat mellett két akkorddal, elbújni a hangszer mögé a kínos pillanatokban. Ez a Don Juan tehát fizikailag nem vonzó, nem sármos, épp ezért meglepő az összes nő reakciója egészen addig, amíg nem látjuk működés közben. Don Juan végtelen racionalitással kiszámolt képlete ugyanis egyszerű: a termék nem ő maga, hanem a házasság. Számító házasulógép, aki a megállapodottság és gazdagság illúzióját árulja nagy sikerrel, hipnotizálja, majd eldobja a nőket azonnal a meghódítás után. De ez nem szexőrültség vagy élvezethajhászás, hiszen Don Juan részéről erotikus gesztus is alig látható. A csábítás kieszelése és megvalósítása okozta intellektuális kielégülés öröme hajtja, kiégett és kiábrándult karaktere ekkor érzi még, hogy él. Nem a nőket, hanem az egyre komolyabb bűnöket gyűjti nagy szenvedéllyel. Az erkölcstelenség bajnokává akar válni, miközben tűpontosan látja, mennyire romlott az őt körülvevő világ: erről is szól a darab legfontosabb monológja, melyet Köles a nézőkhöz fordulva mond el nagyon hatásosan, és melyet nem lehet nem az itt és mostra vetíteni. Don Juan apjával (Németh János) való találkozása árnyalja a képet, miért lett ilyen Don Juan, a szeretettelenség és a súlyos örökség kényszerű terhe egyaránt magyarázza a fiú végtelen lázadását mindazzal szemben, amit apja képvisel.

Telihay Don Juanja időutazó: a második világháború utáni vidéki Amerika moteljében ugyanúgy csábít, mint a középkori Sevillában, a tér az az idő viszont nem korlátlan, Don Juan állandóan menekül, minden egyes bűn után szorul a nyaka körül a hurok, szaporodnak a túlvilág kísértő szellemei, közeleg a halál. Mire az általa megölt Parancsnok megelevenedő szobrával találkozik, addigra a néző már hozzászokott ahhoz, hogy a főszereplő állandó kísérői a szellemek, Uhrik Teodóra viszont ennek ellenére tudja fokozni a feszültséget. Törékenységet és tekintélyt sugall, aki pedig ismeri az életművét, tudja, hogy Pécsett valóban élő ikonként tartják számon, szinte szobra van, így szerepeltetése egyfajta játéknak is tekinthető. A darab csúcspontja azonban mégsem a Parancsnok és Don Juan találkozása, hanem Vasárnap úr (Götz Attila) látogatása. Az uzsorással való küzdelmében mutatkozik meg Don Juan zsenije a leginkább, itt látszik, hogy manipulációs képessége nem korlátozódik a nők elcsábítására, gátlástalansága határtalan. A háttérben fantasztikusan összerakott mészárszék működik hangszerként használt konyhai eszközökkel, mely mutatja, hogyan darál be Don Juan kommunikációs trükkökkel bárkit, még a rettegett hitelezőt is. Bár az előadás jó ritmusú és feszes, ezt a magas hőfokot ritkán éri el.

Hiába ágyaz meg Köles a csúcsjelenetnek szánt lakomának a visszatérő gitárakkordozással, pötyögéssel, a Parancsnokkal való találkozás feszültségét, végzetszerűségét tompítja a zenés jelenet, mely még az előzményeket tekintve is indokolatlannak hat. Kicsit olyan, mint mikor a Disney-hősök hirtelen dalra fakadnak, a dal viszont nem olyan erős, hogy ne öltsön üres, hatásvadász jelleget. Más a helyzet az utolsó dallal, amikor Donna Elvira (Darabont Mikold), az elhagyott feleség énekel: a végig gazdag eszköztárral dolgozó, az érzelmek széles skáláját megvillantó színésznő nagyon hitelesen adja elő a végzetet hozó szerelmes dalt. Don Juant végül felemészti a múlt, nem menekülhet többé, a szellemek köre összeszűkül és összeroppantja a hőst, aki minden rettenetes vétkével együtt morális fölénnyel távozik. Mégsem siratja senki, hiszen aki valaha is szerette, az már csak bosszúálló kísértet, csak Sganarelle jajong, de neki sem gazdája, hanem az elmaradt juss hiányzik.

A pécsi Don Juan dinamikus előadás sokszor eklektikus, de nem széttartó megoldásokkal, abszolút érvényes kérdésfelvetésekkel. Köles szenvedélyes, nagy energiákat mozgató alakításában jól egyensúlyoz a komikum és a tragikum között, intellektuális Don Juanja kiégett, rendszerkritikus figura, akinek nincsenek illúziói a rendszer megváltozásában, reménytelensége pedig végletessé teszi a figurát. Bukása elkerülhetetlen, a rendszerbe kódolt üzenet minden szabadon gondolkodónak.

(Fotók: Tóth László)