Az elmúlt néhány hétben többször is tollat kellett ragadnom egy-egy nagyszerű pályatárs, barát vagy mentor halála okán, de a lista még ennél is hosszabb. Az utóbbi években túl gyakran, olykor hirtelen kellett elbúcsúznom olyan idősebb kollégámtól, akit nemcsak közeli ismerősnek, együtt gondolkodó munkatársnak, de adott esetben támasznak vagy útmutatónak, példaképnek és mércének is tekinthettem. Ilyen volt 2019 júniusában Radnai Annamária fájdalmasan korai távozása – ő is erős szálakkal kötődött Pécshez, a Havi-hegyi templomban tartott esküvőjén annak idején diákjaként magam is részt vehettem – és ilyen most Dobák Lívia elvesztése is, aki 1981 és ’88 között volt a Pécsi Nemzeti Színház dramaturgja.

Lívia máig úgy van előttem, ahogy 1996 őszén, a Dramaturg Céh – akkor még Zalaegerszegen tartott, a kortárs drámákat bemutatkozáshoz segítő – Nyílt Fórumán megismerhettem. Nyitott, természettől kedves, finom, mindig egy csipetnyi titkot (vagy annak érzetét) hordozó személyiségként, akitől tartást, eleganciát, szakmai alázatot, igényességet és szívósságot egyaránt lehetett tanulni. Őrzöm szemérmes mosolyát, jóízű nevetését, hajszálpontos, csipkelődő iróniáját, harcos vitázó kedvét, lényegre tapintó kérdéseit. Őrzöm a figyelmet, amellyel a hóna alá tudott nyúlni a fiatalabb, zavarban lévő pályatársnak, őszinte érdeklődését, tapintatát, amellyel igyekezett minden olyan helyzetnek élét venni, mely a szakmai életben még gyakorlatlanul közlekedő újoncnak kellemetlen lehetett. Volt valami jóindulatú, mégis átható a tekintetében, a dacos érzékenységgel figyelő arcában, a kissé szélfútta, kapkodó szőkeségében, ami Giulietta Masina Gelsominájára emlékeztetett. Talán mert benne is mindig volt valami tisztán gyermeki, egyszerre tudott játékos lenni, és mély, mint a kút, olyan ösztönös, csupa szív és értelem, bohócosság lakott visszafogott lényében, ami az igazi színházhoz nélkülözhetetlen. Azért is lehetett olyan nagyszerű, példaértékű bábszínházi dramaturg, amikor arra került sor, mert igazán értette ezt a sajátos világot, mágikus koordinátarendszert, és meggyőződése volt, hogy kicsiknek-nagyoknak egyaránt minőségi szöveget, minőségi előadást kell nyújtani, műfajtól függetlenül. Soha nem engedett a komoly értéket képviselő, de semmiképpen sem elitista színház eszményéből, melynek ügyét imponáló szenvedéllyel és odaadással képviselte, és amelyért fáradhatatlanul, a hosszú betegséggel harcolva is tudott küzdeni.

Napjaink kortárs drámája sem lenne ugyanaz Lívia nélkül. Nemcsak a Nyílt Fórum rendszeres és fáradhatatlan szervezője és olvasója volt, de egyike azoknak is, akik idejekorán felfigyeltek Parti Nagy Lajos, Háy János, Garaczi László vagy Borbély Szilárd műveire, és tették őket jelenkori szkénénk állandó szereplőivé. Vele szöveget fejleszteni, szövegen dolgozni valóban izgalmas és érzékeny utazás volt, belső fejlődési folyamat, olyan továbbképzés, amelyről az elfogódott utastárs (olykor nagyobb konfliktusok után is) azt érezte, bár soha ne érne véget. És amikor, bizonyos értelemben pályája csúcsaként, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház művészeti igazgatója lett, ott is fényesen bizonyította rátermettségét, sokoldalúságát, empátiáját, szakmánknak is újabb rangot vívva ki ezzel – hiszen talán még mindig a dramaturg a legnehezebben definiálható, legtöbb bizonytalansággal kezelt közreműködő-tényező a színházi berkekben.

Pécsre is mindig szívesen jött, hiszen itt igazán otthon érezte magát. Idekötötte a főiskolás évek szellemileg pezsgő, kalandos és élményeket teremtő időszaka, majd a Pécsi Nemzeti Színházban töltött számos értékes tapasztalatot adó, színházi gondolkodását is jelentősen formáló hét év. A POSZT sem lett volna ugyanaz nélküle, lelkes munkája, hozzászólásai, ragyogó szellemisége, és a háttérbe húzódva is hatni tudó intellektusa, ízlése nélkül.

Betegségét is a tőle megszokott tartással, fegyelemmel viselte, a lehetőségig megőrizve kíváncsiságát, érzékenységét, figyelmét jelenünk történései iránt. Fizikumán idővel győzedelmeskedhettek az egyre súlyosbodó szimptómák, jellemén, élénk és briliáns szellemén soha. Embersége, tudása, játékossága, értő és figyelmes kritikája nagyon fog hiányozni. Pótolhatatlanul.