Hosszas várakozás után (már akinek – e recenzió írójának igen) 2022-ben magyar nyelven is megjelent Lana Del Rey dalszövegíró-énekes első, Violet a fűben hátrahajol című verseskötete. A fordítóknak (Simon Márton és Tóth Réka Ágnes) és a fordítást gondozó szerkesztőnek (Szenderák Bence) nem volt könnyű dolga, hiszen az eredeti nyelven 2020-ban piacra kerülő kötet ha poétikai eljárásaiban nem is feszeget határokat, Del Rey egyrészt mint brand, másrészt a dalszöveg és vers kapcsolatát problematizáló szöveganyag, harmadrészt pedig a könyvtárgy (és a benne található „piszkozatok”, tisztázott verziók, fotók, manipulált irka-firkák és festmények) szinte többet kínálnak a 2020-as évek kultúrafogyasztóinak, mint a szövegek maguk. Azaz a kezünkben tartunk egy olyan szövegegyüttest, amely a tradicionális verseskötetek aspirációinak (jó szövegek, pontos eljárások, valamilyen tudatos vagy intuitív ars poetica képviselete stb.) legitimitását szinte a háttérbe tolja (hogy tudatosan, vagy csak értelmezés kérdése ez, az jelen esetben fokozottan tisztázatlan). Vagy még pontosabb, ha úgy fogalmazunk: megkérdőjelezi ezeknek az eljárásoknak az időtállóságát, és inkább a figyelmünk lekötése mellett kötelezi el magát.

A szerzőalak magánéletével és anti-feminista nézeteivel kapcsolatban már évek óta megosztónak nevezhető diskurzus folyik, ami az albumok (ezáltal a dalszövegek) evolúciója tükrében válik relevánssá ebben a recenzióban. A kora 2010-es évek Del Rey-dalai a femme fatale romantizálásából, a megmentő-komplexusos alárendelt női alak központi szerepéből és a „rosszfiúság” (macsó/gengszter/maffiózó férfiminőség) ünnepléséből átcsúsznak a párkapcsolati erőegyenlőtlenséget tematizáló és a traumákra gúnyosan, távolságtartóan reflektáló Ultraviolence (2014) szövegvilágába, hogy aztán eljussanak a 2021-es Blue Banisters számainak már a gúnyt is levetkőző, sebezhető önartikulációjához. A verseskötet tematikailag az utóbbi album szövegvilágához köthető: az önismeret és az önszeretet, a szeretői kapcsolatok és a siker reflexiója ugyanúgy artikulálódnak a versekben, mint például az önbizalom, a függőség és a szabad akarat kérdéskörei.

Általában a „szerző halott” mottóval szeretek közelíteni a szövegekhez, de ha most is így járnék el, nagyon sok értékétől fosztanám meg a Violetet. Egyrészt a Lana Del Rey mint kulturális produktum (kezdve ott, hogy ez csak egy művésznév) ikonikussága, brandje, másrészt az angolszász irodalmi hagyomány, a nyelvi adottságok miatt talán működőbb formák (haiku) olyan tényezők, amelyek ha nem is teszik erős és jó kötetté, mindenképpen rávilágítanak arra, hogy másképp is lehet a költészetről gondolkodni és a költészetet csinálni, mint ahogy azt „megszoktuk”: látogatást tenni a zine-kultúra mezején, látványosan túlexponált szerepversekkel operálni, az esetlenséget és a sebezhetőséget hozzáférhetőbb nyelven és stílusban adni át.

Lana Del Reyt a legújabb albumait hallgatva és első kötetét olvasva is Perszephoné alakjával tudtam a leginkább azonosítani. Perszephonéval, Déméter halála után. Áll a vakító tavaszban, szedi virágait („don’t make me trade my violets for roses”), végre egyedül lehet. Végigkóstolta a gyümölcsöket: tudja, hogy felszabadult, de szabad soha nem lehet. Ezt a zene melankóliája könnyedén átadja, és a kötet lapjain rendre átütnek az énekesnőhöz köthető karakterjegyek, amelyek voltaképpen szavatolják és egyben megengedik, hogy létrejöhessen valami, amire a composite art kifejezést óvatosan ugyan, de alkalmazhatjuk. (A composite art terminussal leggyakrabban William Blake Az Ártatlanság és a Tapasztalás dalai című kötet szöveg- és képegyüttesének kapcsán lehet találkozni – aki a preraffaelita festő és költő Dante Gabriel Rosettire is nagy hatással volt, lásd Rosetti bizonyos kettős munkáit, festmény-vers párosait, például Az üdvözült lányt. Blake-nél a kép nem a szöveg illusztrációjaként funkcionál, ahogyan a verseknek sem a kép megszövegesítése, leírása a célja: a kettő együttállása alkotja meg a művészi élményt. A Violetet böngészve is hasonló élményben van részünk, ám itt épp a szövegek és a képek távoli kapcsolata biztosítja az egységet a tág asszociációs mező megteremtésével – és ugyanez igaz a szövegeknek és a képeknek a diszkográfiával alkotott együttesére is.)

A 35 verset (és némelyiknek a variációját) tartalmazó kötet nagy részéről elmondható, hogy remekül idézhető instaköltészeti szövegblokk. A referenciamező tágas: ugyan sokszor kifejezetten USA-specifikus, mégis melyik fiatal felnőtt (vagy kevésbé fiatal felnőtt) ne tudná idézni fotóaláírásként, hogy: „öntsünk egy kortyot a porba arra / hogy tudunk / nem remélünk” (A Melrose lakásaiban), „minden történetté szikkad”, „nevetni kell amikor sírni tudnál” (A Benedict Kanyon dobjai közt), vagy „Csak annyi a dolgod hogy változtass meg mindent” (Szalamandra). A mély autofikciós jellegen túl karakteres, hogy a versszövegek mögül rendre előlüktet a dalszövegírói rutin – gondolok itt A hálószobám most már szent hely című versre, aminek töredezettsége, a grammatikai káosz, valamint az ismétlések játéka a Del Reyhez szokott fület sorok közti hümmögésekkel és elnyelt-eldúdolt szótagokkal lephetik meg.

A versek jellemzően gyorsan átfuthatók, könnyen emészthetők, kevés társművészeti (annál több földrajzi) referenciával dolgoznak, mélyen személyesek és hangsúlyozottan előtérbe helyezik az énartikulációt, a trauma utáni felgyógyulás mozzanatait. Ami textológiailag, illetve olvasás-, pontosabban befogadástechnikailag nagyon érdekes momentuma a kötetnek, hogy Az égig soha és a Mindig szomorú csendes pincér című verseknek a szomszédos oldalon megtalálhatók a párversei: azok a vázlatok, amelyeknek a szerkesztésével, húzásaival, alternatív zárlataival megszülettek az új szövegek. Itt nem valószínű, hogy a szerző műhelytitkokba szerette volna beavatni az egyszeri olvasót, azt tartom inkább lehetségesnek, hogy intuitíven ráérzett, egyes befogadók élvezni fogják a szövegváltozatok játékát: a sorok összevetését, a könnyed kutatómunkát és a könnyen kimondható, tét nélküli értékítéletet: így vagy úgy volt jobb? Viszont megalkuvó kritikus lennék (még ha ez csak egy recenzió is, még ha ez az utolsó ilyen jellegű szövegem is), ha itt lezárnám a kötet tárgyalását, és elengedném azon aspektusait, amelyek a legjobb szándékom ellenére is önmaga paródiájává teszik a Violetet – legalábbis a magyar és/vagy közép-európai könyvpiacon.

Lana Del Rey ugyanis bizonyos szempontból pontosan azt adta, amire napjaink kultúrafogyasztójának szüksége van: egy szép, fotókkal teli, szinte táncra perdülő kötetet, aminek egyes soraival mélyen azonosulni tudunk. Gyógyírt, valami érdek nélküli szépet, valamit, amit vártunk. És noha kellemetlen kimondani vagy leírni, de ez az aspektus lehetett az, ami a fordítás és a megjelentetés motivációjául szolgálhatott. A kollokviális angol szöveg ellenáll a kollokviális magyar nyelvnek. A magyar szöveg mögül előbújnak az eredeti, angol mondatszerkezetek, elbicsaklanak a hosszú sorok. Ezen kívül pedig, noha nem mondunk olyat, hogy egy kulturális termék „károsan hat” a művészeti ágra, a Violet versei, a poétikai tétnélküliség, a formai izgalom hiánya, a megszólaló költőietlensége [ez most itt egy sic!-pillanat lenne?] a bennem élő költővel mégiscsak farkasszem-párbajba kezd. Ahogyan a szeme közé néz sok kortárs világirodalmi szerzőnek is, akiknek a költészete nem (vagy nem könnyen) jelenik meg fordításban, nem produkál (feltételezhetően) ekkora eladásszámot, és nem kap kiadóitól olyan igényesen és kreatívan kivitelezett kötetet, amilyet egy előadóművésznek zseniális, ámde költőnek csupán közepes tehetségűnek mondható milliomos kaphat.

Tehát aki kinyitja ezt a könyvet, ne magasirodalomra, ne mélyen beágyazott metaforákra számítson, eltalált sorokra is csak elszórva. Ez a költő Lana Del Rey. Lássa azt, ami valójában: a kortárs előadóművész első verseit; egy nem megalkuvó, de nem is kiemelkedő, a hagyományba nem illeszthető, de oda nem is vágyakozó, provokatív, de nem erős kötetet.

A Szerkesztő a Petőfi Irodalmi Múzeum Oláh János-ösztöndíjasa.

(Bélyegkép: Lana Del Rey; Fotó: Mat Hayward / Getty Images)