Ki volt Pilinszky János, azzal tisztában van a művelt olvasóközönség. De hogy ki volt Wiener Pál, azt kevesebben tudhatják. Wiener Pál emigránsként Párizsban élt tavaly bekövetkezett haláláig. Pszichiáterként dolgozott. Lakása menedékül szolgált a Párizsba vetődő magyar művészeknek, értelmiségieknek. Pilinszky többször is élvezte vendégszeretetét, mély barátság szövődött köztük. Ennek gyümölcse a most közreadott könyv: Pilinszky kézzel lemásolta azokat a verseit, amelyeket legfontosabbnak ítélt. A papírlapokat kötetté fűzte, tartalomjegyzékkel és ajánlással látta el, úgy adta át barátjának.

Wiener Pál tizenkét évesen, közvetlenül a második világháború után ismerte meg Pilinszkyt. Akkoriban ő is írt verseket. Zsidó származású volt, apját meggyilkolták. Sztehlo Gábor Gaudiopolisában talált otthonra. Az egyik ottani tanár, a sziporkázó szellemű Rákosi Zoltán hívta a gyerekek körébe Weöres Sándort, akik általa ismerték meg a modern költészetet. Weöres és Rákosi művészetpedagógiai kísérletbe fogtak, ennek emlékét őrzik ezek a korabeli WS-mondatok: „Mostanában sokat foglalkozom gyerekekkel. Figyelgetem, hogy lehet a gyerekpszichéből a művészet segítségével egy megalapozottabb, mélyebb lelki struktúrát alkotni. A gyereklélek spontaneitását és ragyogó tüzét kellene átmenteni valahogy a felnőttkorba.” Költő nem lett ugyan Wiener Pálból, esetében mégis beteljesedett Rákosi Zoltán és Weöres Sándor célja.

A kötet függelékeként megjelent emlékezések szerzői mindnyájan kivételesen érdekes személyiségek. Kovács Péter művészettörténész és író, Pilinszky nagybátyja szállóvendégként ismerte meg Wiener Pált, és fél évszázadon át barátok voltak. Gát Jánosról ha egyvalamit tud a „művelt olvasóközönség”, akkor azt, hogy egy időben Sheryl Sutton színésznő férje volt. Pedig sok más téren ugyancsak jelentős személyiség: galériatulajdonos, színházi ember, dalszövegíró. Pilinszky Párizsban, Wiener Pál révén ismerte meg Gát Jánost, rajta keresztül pedig Robert Wilson színházát.

Wiener Pál Gát Jánosra hagyta a könyvet, azzal a kikötéssel, hogy nem adhatja el. Gát János, akinek köszönhetően annak idején kapcsolat jött létre Pilinszky és Sheryl Sutton között, most a magyar kultúra hálózatába köti vissza saját kapcsolatrendszerüket.

Gát Jánosnak, Kovács Péternek és Wiener Pálnak sokféle tehetség adatott, melyek közül a legfontosabb az, hogy nagyon tudnak figyelni más emberekre, és fel tudják ismerni bennük a rendkívüli képességeket. Ez az állhatatos, szenvedélyes érdeklődés tette nyitottá őket egymás iránt, és Pilinszky János iránt is. Ami a facsimileként rekonstruált versfüzet utáni néhány oldalas szövegegyüttesben foglaltatik, valójában nem függelék, hanem kinyilatkoztatás a magyar és az egyetemes kultúra természetéről, működéséről.

Wiener és Pilinszky

Habár természetesen ki lehetne ragadni valamely érdekes részletet ebből a szövedékből, úgy érzem, nem lenne helyes. Jobb sorról sorra végig követni az emlékezők mondatait, újra és újra elolvasni őket.

Wiener Pál kezdeményezte Pilinszky János szentté avatását. Érveinek hatására én is úgy gondolom, jót tenne a világnak és különösen Magyarországnak, ha Wiener javaslata megvalósulna – de hát az csakugyan csoda volna.

Számomra Pilinszky legalább olyan fontos modern művészként, mint spirituális alkotóként. Egyre inkább úgy látom, hogy a második világháború utáni magyar irodalom legnagyobb értékeit a modernitás jegyében hozták létre olyan írók és költők, akik nem alkottak csoportosulást, nem volt sem folyóiratuk, sem kiadójuk, mégis figyeltek egymásra. Pilinszky korai verseivel felzárkózott az elődökhöz, de az Apokriffel új, sajátos, egyéni útra lépett. Mindazok, akiket a most megjelent könyv kapcsán emlegettem, Weörestől Wienerig és tovább, Wilsonig, a modern művészet közegében élték az életüket. WS szavait kölcsönvéve: eleven áramot sugároznak és adnak tovább.

Ezt a kis ajánlót a „művelt olvasóközönség” emlegetésével kezdtem. Ironizáltam, természetesen; régies fordulat ez, mint ahogy némileg kétséges immár a műveltség, az olvasás és egyáltalán, a közönség fogalmának érvényessége. Mindemellett Pilinszkynek sem a költészete, sem az alakja nem merült feledésbe a halála óta eltelt évtizedekben, valamelyest jelen van azok körében, akik osztoznak a magyar nyelven és nem idegenkednek az irodalomtól. A most megjelent könyv a legkevésbé sem formális gesztus, ellenkezőleg – felfrissíti és megerősíti a talán mégiscsak létező közönség és Pilinszky kapcsolatát.