A női test paradox módon egyszerre tabu és a közbeszéd állandó tárgya. Szinte természetessé vált a női termékenységről gazdasági szempontként, árucikként beszélni úgy, hogy a női szexualitást pedig jótékony hallgatás övezi. A terméketlenség vagy nehezített teherbeesés ezáltal olyan diszfunkcionalitássá vált, ami mind társadalmi, mind személyes szinten súlyos megítélés alá esik. 

Ez tovább emeli a jelentőségét annak, hogy 2021-ben Czakó Zsófia regényterve nyerte el a Mastercard – Alkotótárs ösztöndíjat, hiszen az ő főhőse is hasonló kontrollvesztettséggel szembesül, amikor a pozitív terhességi tesztet követő első ultrahangon megkapja a tömör diagnózist: „Missed ab, élettelen embrió a méhben, öt milliméter, kaparásra előjegyezni.” Innentől fogva az elvárások és jó tanácsok, belső, artikulálhatatlan szorongások, lelkiismeret-furdalás és reménykedés útvesztőjében találja magát, ahol megértésre csak a férjétől számíthat.

A Szívhang minden tekintetben a kettősségekre épít: a regény szerkezetének linearitását két, egymással éles ellentétben álló világ bontja meg. Az egyik szálon az elbeszélő kórházi élményeit követhetjük nyomon, míg a beékelt fejezetekből képet kapunk a kórházon kívüli (jobbára az ott-tartózkodását közvetlenül megelőző) életéről is. A kórházi szál is két részre bomlik, hiszen párhuzamosan értesülünk az elbeszélő állami, illetve magánintézményben szerzett tapasztalatairól. Az ellentét itt is nagyon erős, szinte szembenállásnak hat. Erénye a kötetnek, hogy hol iróniával, túlzással, hol néhány apró mozzanattal képes elkerülni az értékítélet csapdáját, vagyis nem állítja egyértelműen azt, hogy az egyik verzió jobb lenne a másiknál. Az állami kórház lelketlenségét egyrészt a személyzet néhány tagjának emberi gesztusai, másrészt a magánkórház szürreálisba hajló leírása ellenpontozza.

Míg a Borsod megyei állami kórház C szobájában minden koszos, rendetlen és korszerűtlen, addig a lombikprogramot sikerrel végző magánintézmény szinte science fictionbe illően steril, rendezett és illatos. Ennek a különbségnek a szimbóluma a kuka, ami a C szobában a felmosóvödör funkcióját is betölti, míg a fővárosi intézményben az embernek még csak hozzá sem kell nyúlnia – a mozgásérzékelős szerkezet a kéz egy mozdulatára magától kinyílik. Kicsit talán direktnek hat, mégis jól működik a regény végén ennek a szimbólumnak a lebontása. A modern kuka tönkremegy, az elbeszélő legyező mozdulata groteszkké, nevetségessé válik azáltal, hogy nem hozza működésbe a szerkezetet. Ez az apró részlet hatásosan bizonytalanítja el az eddig a pontig körvonalazódó konklúziót, hogy a vetéléssel szemben a sikeres lombik valójában a főváros (a magánkórház) győzelme lenne a vidék (állami kórház) felett.

A főváros és a vidék ellentéte az egészségügyi ellátás különbségeiben csúcsosodik ki, ám ez a szembenállás is az egyike azoknak, melyek átszövik a regény történetét. A főhős a pandémia alatt költözött le férjével a borsodi faluba, ahol egészen újfajta életet élnek. A főváros pezsgéséhez szokott fiatal nő számára szinte sokkoló a falu unalmas légköre, ahol mindenki ismer mindenkit, és ahol nem maradhatnak rejtve titkok. Az elbeszélő alapélménye a kiszolgáltatottság, amihez hozzájárulnak a költözéssel megváltozott életkörülmények. Mindenki tanácsokkal látja el a gyereket tervező párt, majd a veszteség feldolgozásába is mindenáron bele akarnak szólni. A regénynek ezen a ponton nem igazán sikerül elkerülnie a sablonosságot – a két élethelyszínt jellegzetes karakterek képviselik, ám ezek a szereplők nem bírnak olyan mélységgel, hogy hitelesek lehessenek. A budapesti értelmiséget képviselő karikatúraszerű pár, Ervin és Katinka látszólagos tökéletessége mögött nem találunk valós motivációt, karaktereik pusztán a külsőségekre korlátozódnak. Funkciójuk – talán túlságosan nyilvánvaló módon – az, hogy növeljék az elbeszélő bizonytalanságát, diszkomfortérzetét: „Mikor beléptek, a tehénistállóból kialakított dizájnos konyha ablaka alatt a lúdtollal bélelt kanapén ültem, és rögtön szakadtnak éreztem magam. Ervin tökéletes arcbőrével és fehér fogsorával mosolygott, jó reggelt kívánt, és egy pici, fehér darálót húzott elő sportosan elegáns télikabátja egyik zsebéből”. Ervin és felesége szintén gyereket szeretnének, és ezért – szemben a „falusi babonákkal” – a regény által sajátosan „városinak” implikált módszerekkel küzdenek. Bio élelmiszereket esznek, jógáznak, rezgésszámokat mérnek, kalóriát számolnak, vitaminokat szednek. Karaktereik legérdekesebb vonása talán az, hogy meglehetősen irreálisnak ható viselkedésük, életmódtanácsaik reflektorfénybe helyezik a babonák, hiedelmek működésmódját, hiszen a biomasszaként konzerválódott ősdzsungel kivonatát tartalmazó kapszula vagy a szárított bazsarózsa szirma valójában nem sokban különbözik a megvetéssel kezelt „népi” babonaságoktól.

A regény legfontosabb kettőssége a C vagyis cigány szoba világa és a fővárosi, értelmiségi elbeszélő valósága között feszülő ellentét. Ebben a szobában helyezik el azokat az abortuszra vagy más, kisebb nőgyógyászati beavatkozásra érkező nőket, akik nem fizetnek pluszban az ellátásért, és akik általában cigány származásúak. 

A vetélés, majd a sikeres teherbeesés mellett az itt szerzett tapasztalatok tűnnek a Szívhang legfontosabb témájának. Az elbeszélő a bent töltött pár nap során az ágyából figyeli szobatársait, és folyamatosan igyekszik következtetni körülményeikre, élettörténetükre. 

Érdeklődése maximálisan jóindulatú, hozzáállása azonban olyan mértékben naiv, hogy az olvasó sokszor szinte zavarba jön. Naivitásához számtalan előítélet társul, amik a történet előrehaladtával mintha nem is igen változnának: „Lesütöttem a szemem, amikor a cigány asszony olyan mérgesen nézett rám. Féltem tőle”. A váróteremben ülő fiatal lányról első pillantásra egyszerre feltételezi, hogy abortuszra jött, hogy nem tudja azt kifizetni, és hogy nem ez lesz az utolsó ilyen beavatkozás az életében: „A párja is ott volt, érezze csak rosszul magát, amiért ezt csinálta a lánnyal, és persze valakinek fizetnie is kell, mert az abortusz nem ingyen van, a lány fiatal volt, úgy tűnt, ez lesz neki az első”. A szomszédos ágyon fekvő lány drága telefonja láttán az első kérdés, ami felmerül benne, hogy „miből vehetett magának, vagy ki vett Zsanettnek iPhone-t”, két idősebb, láthatóan csinosabb nőről pedig az jut eszébe, hogy „ők ketten talán kurvák”.

Az elbeszélői szólam naivitása nem teljesen megalapozatlan – Czakó főhőse a kiszolgáltatottságra reagál komoly regresszióval. Erre erősít rá Edit néni, a régi iskolai tanítónő alakja, aki a főhős válságos pillanataiban szellemként bukkan elő, hogy a felnőttek világát képviselje. Ezekben a helyzetekben az elbeszélőt a körülmények taszítják gyermeki szerepbe – az orvosok a feje fölött hozzák meg döntéseiket, a barátok részvét helyett felesleges tanácsokkal látják el. Mindennek a hitelessége azonban megkérdőjeleződik azáltal, hogy valójában szinte sosem látjuk a főhőst kompetens, felelős módon viselkedni, mintha semmilyen helyzetben nem birtokolná a kontrollt saját élete felett. Az egyetlen kivétel a C szoba, ahol több alkalommal kilép a naiv szemlélődő szerepéből, és tettekkel segít szobatársainak. Ez az egyetlen hely, ahol azt érzi, ő az erősebb, segíteni képes fél. 

Czakó regénye a nem minden esetben tökéletes megoldások ellenére is fontos könyv, mert elbeszélője képes az átélt traumáit folyamatos belső monológban úgy narrálni, hogy ezzel láthatóvá tesz nem is egy erősen tabusított társadalmi problémát.

(Bélyegkép: Czakó Zsófia; Fotó: Török Anna)