Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki némi szkepszissel ugyan, mégis érdeklődve kezdte el olvasni Werner Herzog könyvét, hiszen ritka, hogy valaki 79 éves korában jelentkezzen élete első regényével. Még érdekesebb a történet, ha egy olyan rendezőről van szó, aki nagyjából fél évszázada töretlen lelkesedéssel gyártja filmjeit – nem is keveset: eddig húsznál is több játék- és duplaannyi dokumentumfilmet készített. Nem állítom, hogy mindet láttam (bár elég sokat), de egy biztos: érdektelen filmjét még nem. A legtöbbek számára valószínűleg a hetvenes, nyolcvanas évek filmjei maradnak a legemlékezetesebbek, a Klaus Kinski-korszak művei (az Aguirre, a Nosferatu, a Woyzeck vagy a Fitzcarraldo), esetleg a Kaspar Hauser, de a 2000-es évek utáni, főleg dokumentumfilmeket készítő Herzog is figyelemre méltó, a Medveember (Grizzly Man, 2005) vagy a Találkozások a világ végén (Encounters at the End of the World, 2007) igencsak emlékezetes művek.

Persze 79 évesen regényt írni erősen „herzogos” tett, hiszen egész pályafutását végigkísérik a meglepő húzások. Legtöbbször filmkészítő módszereiben: az 1976-os Üvegszív (Herz aus Glas) színészei például hipnózisban játszották szerepüket, a Fitzcarraldo forgatása során valóban végighurcoltak egy több száz tonnás hajót a dzsungelen, több filmjének készítésekor konkrétan életveszélybe sodorta magát és a stáb tagjait. Emellett sajátos gesztusaiban és megnyilatkozásaiban is extravagáns – a legismertebb nyilván a Kinskivel való furcsa munkakapcsolata, amelyről dokumentumfilmet is rendezett Legkedvesebb ellenségem (Mein liebster Feind, 1999) címmel, de manapság ő maga is vállal színészi munkákat, egészen furcsa megközelítésben (úgy játszotta el például a Mandalorian-sorozat egyik negatív karakterét, hogy állítása szerint soha egyetlen Star Wars-filmet sem látott). Számos Herzog-anekdota és sztori kering: egyszer például egy forgatás végén, hálából, hogy színészei komolyabb sérülések nélkül megúszták, beleugrott egy kaktuszba, máskor fogadásból nyilvánosság előtt megette a cipőjét (az eseményről film is készült).   

Herzog esetében azonban e különc extravagancia nem öncélú, és nem is valamiféle művészallűr (vagy talán az, de, ha lehet ilyet mondani, hiteles allűr). Pontosabban mintha művész és mű nagyon szervesen összefonódna, hiszen filmjeinek fő témája gyakran éppen a megszállottság, a megszokottól, elfogadottól eltérő világszemlélet (vagy inkább a világhoz való hozzáállás), hősei idegenek, akik megszállottan bolyonganak egy alapvetően közömbös (vagy még többször kifejezetten ellenséges) univerzumban. Gondolhatunk a Herzog-filmekben legtöbbször központi szerepet játszó természetképekre, a titokzatos, átláthatatlan dzsungelekre (Aguirre, Fitzcarraldo, de még a jóval „fogyasztóbarátabb”, kalandfilmesebb Hajnali mentőakcióban is [Rescue Dawn, 2006]), a Caspar David Friedrich festményeit idéző, fenséges és nyomasztó tájakra (Nosferatu, Kaspar Hauser), illetve a dokumentumfilmes korszakból a Találkozások a világ végén Antarktiszára vagy a Medveember főszereplőjére, aki elhiszi, hogy képes természeti lénnyé válva a vadállatok közt élni – aztán egy grizzly medve megöli és felfalja.

A Dereng a világ című regény is ehhez a tematikához és motívumrendszerhez kapcsolódik, többféleképp is. Az első fejezet rögtön a szöveg keletkezéséről mesél, jellegzetesen „herzogos” attitűddel: a Japánban éppen operaelőadást rendező művészt audienciára hívja a császár, ő azonban a helyiek legnagyobb megrökönyödésére visszautasítja ezt. Amikor aztán megkérdezik, kivel szeretne inkább találkozni, ő gondolkodás nélkül rávágja: Hiroo Onodával. E név talán legtöbbünk számára nem ismert, figurája azonban mindenképp (ha máshonnan nem, gyermekkorunk egyik Bud Spencer–Terence Hill-filmjéből): ő volt az a japán katona, aki a második világháború befejezése után még évtizedekig folytatta magányos harcát egy szigeten, a dzsungelben rejtőzve minden betolakodó ellen. E találkozás meg is valósul, a regény pedig Onoda történetéről szól, aki 1944-ben kapta parancsba a Fülöp-szigeteki Lubang védelmét, amelyet pontosan három évtizedig el is látott – először embereivel, majd, miután összes katonatársa meghalt, egyedül. Ekkor talált rá egy másik különös (és szintén jellegzetesen Herzog világába való) figura, Norio Szuzuki, aki az egyetemet otthagyva a világban kóborolva három célt tűzött ki maga elé (ebben a sorrendben): fellelni Onodát, megkeresni a jetit, valamint találkozni egy pandával, természetes életkörülményei között, a kínai hegyekben.

A rendkívül vékony regény nagy része Onoda három évtizednyi bujkálását meséli el, az utótörténet, a szembesülés a valósággal, valamint a leszerelés utáni élet már sokkal vázlatosabb, Herzog számára kevésbé lényeges. A rövid fejezetek epizodikusan villantanak fel néhány jelenetet e harminc évből. Onoda feladatot kap, meg kell védenie a szigetet, a rajta lévő hidat és repülőteret pedig meg kell semmisítenie. Tulajdonképpen egyiket sem tudja végrehajtani, és a következő évek a dzsungelben való céltalan bolyongásról, élelemszerzésről, a betolakodók elleni harcokról szólnak. Időnként talált újságpapírokból vagy egy rádióból Onoda szembesül ugyan a külvilág eseményeivel, de ezek sem tudják megingatni hitét, hogy a háború nem ért véget. E meggyőződését végül csak akkor adja fel, amikor Szuzuki a katona egykori felettesével tér vissza a szigetre, aki megparancsolja neki, hogy tegye le a fegyvert.

A regényben az a legkülönlegesebb, hogy az elbeszélő nem keres magyarázatot, nem akarja közelebb hozni Onodát, nem törekszik a férfi mélyebb megismertetésére. Ábrázolásmódja ennyiben hasonlít a filmjeire, hiszen ott sem a karakterek mélyebb motivációi, jellemrajzuk fontos, sokkal inkább cselekedeteik és környezetük. Herzog írónak is vizuális: inkább mutat, a figurák életére, bolyongásaira koncentrál, nem akarja megértetni velünk a főszereplőt. Így a katona nem válik az önmagába bezáródott, saját meggyőződéseiben vakon hívő megszállott allegóriájává, Onoda a regény végére is ugyanolyan titokzatos alak marad, mint amilyen az elején volt. Csupán annyit tudunk róla, hogy a háború előtt drága sportautókban élte világfi életét, aztán megváltozott, rendületlenül kitartott kötelessége mellett, és amikor harminc év után fel kellett adnia életcélját, már nem tudott beilleszkedni Japán világába, és testvére brazíliai farmjára ment dolgozni – vagyis vissza a dzsungel közelébe. Tulajdonképpen nem is igazán excentrikus figura, inkább története teszi azzá. Kapott egy parancsot, egy célt, amelyhez ragaszkodott, belekerült egy világba, ahol idegen és az is marad, hogy aztán harminc év után szembesüljön eddigi életének értelmetlenségével.

A szöveg csak néha lassul le, leginkább a dzsungelt leíró részeknél, és ilyenkor érezhető, hogy az író mintha idegen terepen járna, keresné a nyelvi kifejezését valaminek, amit kimondani nem tud, legfeljebb megmutatni. Ritkán, de a tájat ábrázolva néha becsúszik egy-egy túlírtnak ható mondat, aminél érezni, hogy Herzog ezt sokkal jobban meg tudná mutatni a mozgókép nyelvén, mint így, szövegként. De ezek mindössze nagyon rövid kitérők, még nem válnak modorossá, az elbeszélő jó érzékkel visszaránt a történetbe, a napi monoton bolyongások rítusába. Ezért működik a könyv, ha nem is olyan intenzitással, mint Herzog filmjei, de mégis megragadó erővel ábrázolja Onodán keresztül azt, amit maga az író-rendező is már hosszú évtizedek óta töretlenül képvisel: bolyongó hősein keresztül a szembesülést valami, a belakott világunkon kívül álló, radikálisan idegen tapasztalattal, amely kimondhatatlan, legfeljebb mutatható, érzékeltethető. Mindezt a legvégén próbálja legintenzívebben ábrázolni. A történet szerint Herzog találkozik Onodával, aki elviszi a rendezőt abba a szentélybe, amelyet a hazáért meghalt egykori katonák emlékére állítottak. Itt őrzik ugyanis a férfi egykori rongyos egyenruháját, amelyet megtapogatva egyszer csak észreveszi, hogy ott van benne egy üveg pálmaolaj, amit annak idején a katona maga sajtolt, és aminek létéről már meg is feledkezett. Ezután töprengeni kezdenek az időről, az emlékek megfoghatóságáról, és a szöveg lassan átmegy egy prózaversszerű zárlatba, szürreális képekben igyekszik megmutatni valamit, amit érezhetően nem tud fogalmilag megragadni. E tapasztalat megragadásának kísérlete a regény, amelyben, ahogy azt a szöveg legelején leszögezi, javarészt a valódi Onoda történetét írja le, de nem teljesen, sokkal inkább ezen keresztül igyekszik bemutatni „valami lényegszerűt, ahogy azt felismerni vélte, amikor ennek az elbeszélésnek a szereplőjével találkozott”. 

Az Antarktisz-dokumentumfilmben van egy jelenet, amikor a filmesek kimennek a pingvinek költőhelyére, és az egyik állat egyszer csak elindul, de rossz irányba, nem a tenger felé, ahová mennie kellene, hanem a távoli hegyeket veszi célba. Nem tudni, miért, mi hajtja arra, de megy töretlenül, magányosan, a végtelen hómezőn át a biztos halálba. Herzog, a dokumentumfilm narrátora nem kommentálja az esetet, nem keres miértet, egyszerűen csak észreveszi, és megmutatja. Épp ettől lesz erős a jelenet, magányos pingvin a végtelen hómezőben, nézzük pár percig, aztán témát váltunk, megy tovább a film, ebben a rövid jelenetben mégis ott van az egész herzogi problémakör, és az, hogy mi érdekli igazán – forgasson bár az Antarktiszon, valamelyik dzsungelben vagy egy tűzhányó kráterénél. Vagy írjon egy történetet egy japán katonáról, akinek nem ért véget a háború, és harminc évig a dzsungelben bolyong.

(Bélyegkép: Werner Herzog. Fotó: Robin Holland)