A külvárosi belsőudvar közepén egy felfordított bádogteknő látható. Mögötte a kapubejáró, melynek jobb sarkában egy kuka, rajta élesre metszett vonalakkal az SS jelképét idéző felirat, melyről majd a tizenegyedik jelenetben derül ki, hogy az a 44-es házszám. A kapubejárótól jobbra, a nézőtérrel szemben egy barnakeretes bejárati ajtó, melynek felül üvegezett részét belülről függöny takarja. Az ajtó a Vénasszony lakásába vezet. Ettől jobbra, a nézőtérre közel merőlegesen egy elfüggönyözött kétszárnyú ablak, mellette egy valamikor fehér, de már elkoszolódott ajtó, ami mögött a Nő lakik. Az ő ajtajától jobbra, elöl, a Tanár lakásának barnás ajtaja, attól jobbra a lakás matt üvegű ablaka. A kapubejárótól balra egy alumínium garázs, előtte fenn a falból egy fémrúd áll ki (az előadás kezdetén ezen lóg a felakasztott macska). Balra elöl egy fémajtó, mely mögött az Apa és az Anya laknak. A díszletfal mindkét oldalán, egymással szemközt egy-egy ablakmélyedés, vakablak. A bádogteknő előtt egy kisebb, földdel fedett terület. Vincze János és Vata Emil játéktere megidézi az 1988-as Harmadik Színház-beli előadás díszletét, amelynek középpontjában akkor is ott hevert egy felfordított bádogteknő.

Ott van az udvar közepén ez a teknő, hasznavehetetlenül, feleslegesen. Valamikor valaki odatette, ott maradt. Lehet, hogy kisgyerekként a Srác fürdött benne nyári napokon, vagy a lakók (a Vénasszony) virágokat ültettek bele. De most útban van. Mindenkinek útban van. Kerülgetni kell. Ahogy az udvar lakói és látogatói is útban vannak egymásnak. Ahogy ők is kerülgetik egymást – mint a bádogteknőt –, mert a többiek ottléte mindenkinek inkább irritáció, semmint lehetőség a kapcsolatra. Az udvar lakói a teknő körül keringő, vagy inkább kerengő bolygók, bolyongók, akik nem tudnak letérni a saját pályájukról, ahol a semmibe vetve telik el velük az élet.

A cselekmény mozgatója a Srác, aki háromnapos eltávozást kap a nevelőintézetből. A Haverral (még a nyitójelenet előtt) fölakasztják a Vénasszony macskáját, akiben egyetlen társának ez az elvesztése egy megtérési és jótékonykodási folyamatot indít el. Ennek végpontján az általa egykor óvott és etetett Srácra végrendelkezik. A fiú azonban érzelmileg csak az Apához kötődik, akinek a Vénasszony elleni vádaskodását követően a Srác, a Haverral közösen, megöli a Vénasszonyt.

A darabban a legtöbb szereplő voltaképpen az ellenkezőjét teszi annak, amire vágyik. Az Apa arról fantáziál, hogy hozzá életkorban most 16-tól 45-ig minden nő passzol, de az idült alkoholista, magát demensre ivó Anyával él együtt. A Srác a Havernak és az Apának arról dicsekszik, hogy milyen király az intézeti élet, s hogy ott ő már a farkasok közé tartozik, míg csak össze nem omlik, és sírva nem kérleli az Apát, hogy ne kelljen oda visszamennie. A Vénasszony a gyászában vezekelni akar, de az ingyen takarítás, a végrendelkezés ötlete éppúgy pótcselekvés, mint a kettős gyilkosság, amit a Srác – a Haverral közösen – elkövet, hiszen ezzel csak a saját pusztulásukat hozzák előbbre. A második gyilkosság a két járőröző rendőr, a Törzs és a Közeg segédletével megy végbe, amikor a rend őrei arra biztatják a két fiút, hogy csak folytassák, amit elkezdtek, s azok ezután mennek be baltával a Vénasszonyhoz, és verik agyon. A Nő társra vágyik, helyette a kocsiban, a garázsban, az eltartási szerződésen szerzett lakásban talál kényszerű pótlékot, és egyéjszakás kalandokba menekül. A Tanár olyan eszmékről papol, amelyeket a sajátjának hisz, de közben izolált kispolgárként tengeti az életét.

Ezek a szereplők a saját mikroverzumuk foglyai, képzelgéseikben élnek, és ha a környezet ezzel a vággyal, vízióval nem vág egybe, akkor indulatkitörésekben nyilvánulnak meg. Ez történik, amikor a Srác csukott ajtót talál, pedig ő elképzelte, hogy milyen lesz a hazaérkezése; vagy amikor a Vénasszony a végrendeletét akarja a Nővel aláíratni, aki ezt elhárítja; de akkor is, amikor az Előadónő mást talál a helyszínen, mint amit a hivatali dokumentumokban lát, és amikor az udvar lakói a gázbekötés helyett gyámügyi témáról faggatják.

A Csirkefej nyelvi világa, a szereplők fragmentumokban, indulatszavakban, folytonos önismétlésekben történő megnyilatkozásai megerősítik azt a nézetet, hogy a szubjektum alapvetően képtelen a tudatos működésre, és hogy nem a szubjektum beszéli a nyelvet, hanem a nyelv beszéli őt. Az előadás jeleneteiben voltaképpen indulatmegnyilatkozásokat látunk. Nem a közlések jelentése, hanem az érzelmi regisztere a meghatározó. És bár szavakat, mondatcsonkokat hallunk, az egész történés mégis a szavakon túlról szól. És hogy mi minden szól a szavakon túlról? Például az, hogy hogyan tegyük magunkat és másokat boldogtalanná. Hogy hogyan legyünk önmagunk börtönévé. Hogy hogyan ne vegyünk tudomást a tényekről. Hogy hogyan áltassuk magunkat illúziókkal. Hogy hogyan fixálódjunk valamilyen triviális egy-ügyűséghez. Hogy hogyan pazaroljuk el az életünket és a lehetőségeinket. Hogy hogyan vegetáljuk végig öntudatlanul a létbevetettségünkben kínálkozó potenciált.

A Vincze János rendezte előadás mindvégig nagyon sűrű, intenzív, aminek egyik alapja a szövegen általa végzett dramaturgiai munka. A szöveg tömörebb, feszesebb lett, és részben emiatt is a jelenetek kompaktabbak, ugyanakkor a közöttük való átkötések gördülékenyek. A mintegy kétórás (egyben játszott) előadás mindvégig magas hőfokon izzik és tág érzelmi skálán mozog. A szöveg naprakésszé tételében nincsenek tartalmi aktualizálások, csupán a darab 1985-ös megírása óta eltelt idő során bekövetkezett gazdasági és társadalmi változások miatt szerepelnek olyan frissítések, hogy mozira az Apa nem egy húszast, hanem egy ezrest kínál a fiának, a Nő garázsában nem Kispolski, hanem Suzuki áll, illetve az Előadónő nem a tanácstól, hanem az önkormányzattól érkezik.

Az előadás koherenciájának és erejének másik – Vinczénél koncepcionálisan megalapozott – tényezője a körültekintő szereposztás, ami általában nem magától értetődő, nem bejáratott, hanem nem egy esetben úttörő és merész. Most sincs ez másként. Ha visszaidézzük a Harmadik Színház 1988-as Csirkefej bemutatójának szórólapját, azon a szereplők listája nem követte az először a Színház 1986. májusi számának mellékleteként megjelent darabban, majd az író 1987-ben megjelent drámakötetében olvasható szereplősorrendet. A mostani pécsi premier az 1988-as itteni szereplősorrendet ismétli meg. Már ez, az írói szereplőlistától való eltérés értelmezést, hangsúlyáthelyezést, kimozdított fókuszt jelent.

A szereplőlistán természetesen a Vénasszony van az élen. A szerepet Spiró György Gobbi Hildának írta, akinek halála után Törőcsik Mari vette át a szerepet az 1986. október 16-i ősbemutató után napra három évvel későbbi Zsámbéki Gábor által újrarendezett bemutatón. Az első Vincze János által jegyzett Csirkefej-produkcióban Bódis Irén alakította a Vénasszonyt. Most Bacskó Tündéé a szerep, aki életkorát tekintve atipikus választás, de a színész azért színész, hogy bármilyen korú és nemű karaktert el tudjon játszani. Hitelesen, magától értetődő természetességgel simul bele a szerepbe, a megözvegyült asszonyéba, akinek a macskája (volt) az érzelmi támasza, míg csak a boltból hazajőve felakasztva nem találja az udvari porolórúdon. Különös jegye az alakításának, hogy úgy ragadtatja magát szélsőséges indulatokra, hogy színészi eszközeiben egyáltalán nem szélsőséges. A rettenet, a gyász, a harag, a gyűlölet, az utálkozás érzelmi hullámait úgy képes megjeleníteni, hogy azok nem eljátszottként, hanem megéltként mutatkoznak meg előttünk. Az intonáció, a testtartás, a mozgás, a gesztusok mélyén ott van egy olyan mag, amely a figura önismeretének és önmaga iránti őszinteségének az alapja. Ennek érzékeltetése nyomán tud Bacskó Tünde intenzív jelenlétet és együttérzést keltő karaktert teremteni.

A Katona-beli és az előző pécsi bemutató egyik különbségéről anno azt írtam, hogy a „Katona József Színház előadása a Vénasszony alakjára épült, a Harmadik Színház a hangsúlyt a Srác és az Apa figurájára és kapcsolatára teszi” (Jelenkor, 1988/7–8, 738–739.). Bár a mostani pécsi szereplőlistán ezúttal is a Srác és az Apa következik, ez a bemutató kiegyenlítettebben viszi színre ezt a három, élen álló karaktert. Részben azért is, mert ’88-ban Sipos László (Apa) és Görög László (Srác) játéka és szerepbeli kapcsolata erősebben hordozta a tragikumot, mint a Vénasszonyt lírai vonásokkal alakító Bódis Irén játéka. Most a tragikum nagymértékben „visszakerül” a Vénasszonyra, de áthatja a Srác és az Apa viszonyát is. Tatai Gergő a Srác kétségbeesett frusztráltságát, kielégítetlen szeretetéhségét heves dühkitörésekkel, kiabálással, csapkodással érzékelteti. László Csaba próbál Apaként viszonyulni a fiához, de sugárzik belőle a fiú elutasítása, hogy a gyerekét ha ki nem használhatja, akkor csak nyűgnek tekinti. Színre viszi a rendőrökkel haverkodó, felelősségvállalásra képtelen gyerekfelnőtt alakját, aki – mint azt az előadás végén az Anya a fejéhez vágja – ha nem a tévét nézi, akkor a hetvenhét magyar népmesét olvassa. Tamás Éva az Anya rövid (egyszer a színen áthaladó és csak az utolsó jelenetben megszólaló) szerepében a szétesett, egyensúlyát nehezen fenntartó, mentális ziláltságában zűrzavarosan kommunikáló figurát hozza.

A szereplők többségét párokba rendező író (Srác – Haver, Törzs – Közeg, Bakfis – Csitri, Apa – Anya) elhelyez egy nem direkt módon egymáshoz kapcsolható párost: a Nő és a Tanár alakjában. A két szereplő ellenmozgást végez a darabban, amit a pécsi előadás több vonatkozásban is érzékeltet. Bánky Gábor a Tanár szerepében komikus téblábolással, „alul semmi” öltözékben, köntösben, különórára érkező lányok fogadására készülve bukkan fel lakása ajtajában, és öltözik fel végül pantallóba, kardigánba a két diáklány érkezésére. Frank Ildikó a Nő szerepében elegáns, virágmintás ruhában – derekán széles övvel – érkezik haza a munkából, amiből aztán a lakásában előbb nadrágra, trikóra, papucsra vált, s végül selyemköntösbe bújik. Frank Ildikó egyszerre érzékelteti a fölényét az udvar „népével” szemben, ideértve a Vénasszonyt és a Srác szüleit, és ugyanakkor a kiszolgáltatottságát, amikor a két fiú a garázsát és a kocsiját fenyegeti. A Tanár irányába tett óvatos próbálkozásaiban ott dereng a halvány remény, hogy a szomszédjában talán partnerre találhatna. Bánky Gábor Tanár figurája egyszerre fennkölt és kisszerű, a Vénasszonynak a hitről, a diáklányoknak Ady költészetéről prédikál, amit azzal zár, hogy nyolc sort meg kell tanulni a költő egyik verséből, majd hamarosan egy Ady-fotós vászonszatyorral boltba megy. E pólusok kontrasztját felmutatva Bánky groteszk színezettel gazdagítja az előadást.

A kisebb szerepekben Fischer Norbert a Haver, illetve Götz Attila és Bera Márk a rendőrpáros alakjában humorral is fűszerezik az előadást. Götz Attila a szabályzatok keretein túl látó, a Vénasszony gyásza iránti együttérzést is kifejező Törzset játszik. A két diáklány közül Hollósi Orsolya a Bakfis szerepében a szorongó, magoló, beszűkült, a tanulás révén a családi közegéből menekülni próbáló lányt hozza, Somogyi Bianka Csitriként sokkal inkább az udvaron tartózkodó két fiú, semmint a felvételi tananyaga iránt mutat leplezetlen érdeklődést. A hivatalból érkező Előadónőt játszó Zengő Ágnes úgy viselkedik, mintha idegen területre tévedt volna, olyan, mint aki elveszítette a tájékozódó képességét. Próbálja a papírjaiban lévő világot rákényszeríteni a valóságra, de mert az utóbbi ellenáll, a többi alakhoz hasonlóan ő is indulatba jön.

Az előadás ruháit Hammer Edit tervezte. Minden egyes öltözék egy-egy karakterrajz, amelyben kifejeződik a társadalmi státusz, az emberi habitus, az énkép és a környezet iránti viszony. Ruhái remekül szolgálják a produkció képi és tartalmi kompozícióját.

A darabban és az előadásban rengeteg az indulat. Ezekhez az indulatokhoz képest az egyetlen dal, amely felhangzik a műben, egy intim, meditatív zene. Spiró György csupán ezt az egy hangbejátszásra vonatkozó utasítást teszi a szövegben. Az epilógus szerepét betöltő utolsó (tizenhatodik) jelenetben – miközben az Apa és az Anya a lakásuk ajtajában veszekednek – a Nő lakásából megszólal Leonard Cohen Who by Fire című száma. A dal felhangzik a pécsi előadásban (ahogyan 1988-ban is).

Ez a dal egyetemes kontextusba helyezi a Csirkefejben színre vitt léttapasztalatot. Cohen dala a halál módozatairól szól: ki tűz által, ki víz által, ki betegség által, ki lavina által, ki kábítószer által, ki önkeze által, ki ítélet által stb. – hogy említsünk néhányat a dalban felsorolt halálmódok közül. Cohen 1974-ben felvett daláról és annak inspirációjáról, keletkezési körülményeiről 2022-ben könyv jelent meg, Matti Friedman Who by Fire: Leonard Cohen in the Sinai című kötete.

Spiró György Csirkefej című darabjában itt élnek ezek az emberek a bádogteknőt övező mikroverzumukban. Számukra ez és ennyi az élet, az egyszeri. Szeretetre vágynak és boldogtalanok. Kapcsolatokat keresnek és magányosak. A hangfalakba bekúszó dal, amely nemcsak a színpadot, hanem a nézőteret is az aurájába vonja, akkor hangzik el, amikor már tudjuk, hogy az udvarlakók egyikének milyen halálnemet hozott el a sors. Van, ki mások keze által.

(Fotók: Komlós Attila / Plakát: Pinczehelyi Sándor)