A nibelung gyűrűje novemberben lezajlott előadásai akkor is fontos eseménynek számítottak volna Budapest zenei életében, ha az évadnyitó Tosca-bemutatón kívül nem ez lett volna a Magyar Állami Operaház idei szezonjának első érdemleges produkciója. Az utolsó pillanatban visszavágott műsorterv – az Eiffel Műhelyház előadásainak majdnem teljes kiesése – sajnos meglátszik az évadon: olykor hetek telnek el anélkül, hogy az igényes zene- és színházrajongó érdekes programot találna az Operaházban – márpedig Ókovács Szilveszter elmúlt tizenkét éves igazgatói teljesítményét sok tekintetben lehet bírálni, de hogy korábban ne lett volna szinte minden nap valamilyen esemény a színház egyik játszóhelyén, azt még legelszántabb ellenségei sem mondhatják. Most, úgy tűnik, beköszöntött a hét szűk esztendő első felvonása – annál meglepőbb, hogy az intézmény erre épp a kiemelkedően nagy művészi és logisztikai kihívást jelentő operatetralógia műsorra tűzésével válaszol.

Csak a rend kedvéért: az M. Tóth Géza rendezte Ring-felújítás 2015-ben kezdődött A Rajna kincse bemutatójával, majd egy év múlva A walkür, újabb év múlva pedig a Siegfried bemutatójával folytatódott. Az Operaház eredetileg jóval rövidebbre tervezett felújítása a lehető legszerencsétlenebbül vágta ketté a bemutatósorozatot, így az öt év szünet után, idén tavasszal fejeződhetett csak be Az istenek alkonya premierjével. Akárhogy is: az Operaháznak ismét van saját Ring-produkciója, és ez önmagában véve is nagy dolog – teljes Ringet utoljára 2007-ben láthattunk az Andrássy úton. Az pedig egyenesen kuriózum, piros betűs ünnep a budapesti Wagner-játszás történetében, hogy a fővárosban egyszerre két Ring-produkció látható (hiszen a Müpa Ring-előadásai is folyamatosan, évről évre műsoron vannak, a Covid okozta kényszerű leállást követően a tavalyi évad végén a Duna-partra is visszatért a Ring). Ilyenre korábban még nem akadt példa.

Az elmondottakból már kiderülhetett: láthattuk már az Operaház új Ringjét – de egészében, teljes ciklusként most láthattuk először. Igaz, most sem a megszokott módon, egymást követő vagy egymáshoz közeli napokon, hanem négy egymást követő héten, darabonként két-két előadással (plusz egy-egy nyilvános főpróbával). Tekintettel arra, hogy az operaházi előadások nem egy fesztivál részei (mint a Müpában), vagyis a normális napi repertoár részét képezik az amúgy nem repertoár-előadásra szánt darabok, ez a megoldás igen közönségbarátnak bizonyult: a néző maga válogathatta össze, hogy melyik héten mikor ér rá jobban – szerdán-e vagy szombaton –, és bár az akár egyhetes szünetek kétségkívül nem adták azt a szoros összetartozás-élményt, mint a négy nap alatt zajló Müpa-előadások, a közönség jelentős része alighanem nem bánta, hogy két előadás között volt ideje kipihenni a fáradalmakat.

M. Tóth Géza rendezéséről minden jót és rosszat elmondtak már az elmúlt hét évben – különböző hasábokon magam is háromszor írtam már az egyes részek bemutatóiról,[1] mélyelemzéssel aligha tudnék új nézőpontot adni a már korábban leírtakhoz. Dicséretes a produkció vizualitása – no nem feltétlenül a választott stílus és annak igényessége, hiszen ezek erősen vitathatók, hanem a technikai kivitelezés: a vetítés ezúttal valóban játékteret formál, valódi színpadi illúziót kelt, és az apróbb megbicsaklásoktól eltekintve ezt a négy estén keresztül sikerült is végigvinni. Nem mondhatunk ugyanennyi jót a szorosabban vett rendezői munkáról: a jelenetek felépítéséről, a szereplők közti viszonyrendszerek kidolgozásáról – mindkettő legalábbis hiányos benyomást kelt –, nem is beszélve a színészvezetésről, amely mintha nem is lenne ebben a produkcióban. Igaz, ez bizonyos tekintetben előnnyel is jár: a színpadi megvalósítás nem mond semmit (amikor mondana, akkor a kezdeményezés általában elhal, folytatás nélkül marad, mint például A Rajna kincse zárójelenetének konzumkritikája) – viszont legalább olyat sem mond, ami idegen lenne a műtől. M. Tóth Géza rendezése egy modern köntösbe bújtatott konzervatív előadás, csak éppen a jó konzervatív operajátszásra jellemző aprólékos színpadi kidolgozottságot kell fájón hiányolnunk.

Hasonlókat mondhatunk a produkció karmesteri-zenekari vonatkozásáról is. Kocsár Balázs főzeneigazgató keze alatt a zenekari anyag többé-kevésbé szabatosan elhangzik, de ritkán válik élővé, izgalmassá, drámaivá; a színpadi történések lényegét hordozó hangszeres megalapozás csak nagyon ritkán – elsősorban a Siegfried néhány valóban jól sikerült, ihletett pillanatában – tudott méltó lenni a mű nagyságrendjéhez, máskor viszont a megszokottnál monumentálisabb aláfestő zene benyomását keltette. Ez annál szomorúbb, mivel az első három rész bemutatóján még jóval igényesebb zenekari produkciót hallhattunk – igaz, akkor még a karmester is más volt. Hogy a debreceni időszakában kiemelkedően nehéz partitúrákat rendre nagyon igényesen megszólaltató Kocsár Balázs miért nem találta meg ezúttal a kulcsot Wagnerhez, nem tudhatom, a tényt azonban regisztrálnom kell. Mint ahogy azt is, hogy a Magyar Állami Operaház Zenekarának teljesítményére nemcsak szellemileg, de a puszta hangszeres kivitelezés tekintetében is rányomta bélyegét a felemás irányítás: szépen megformált részek váltakoztak olykor kínosan harsányakkal – Az istenek alkonya utolsó felvonásában például bekövetkezett minden Wagner-rajongó rémálma, és a rezek külön életet kezdtek élni, elsősorban ami a hangerőt illeti.

A produkció igazi értékét – az eddigiekből már kiderülhetett – a szereposztásban kell keresnünk. Nem mintha az hibátlan lett volna: a szerepformálások nívója a kiválótól az alig elfogadhatóig ívelt – ám szerencsére az előbbiek voltak döntő többségben. Regisztrálnunk kell azt is, hogy a korábban csupán egy szereposztásban bemutatott Ringbe nagyon sok új énekes állt be ebben a sorozatban – a Siegfried esetében lényegében egy teljes második szereposztásról beszélhetünk –, valamint értékelnünk kell a színházvezetés figyelemre méltó kísérletét, hogy az egyetlen Adrian Eröd kivételével kizárólag hazai művészekre építse a teljes ciklust. A siker ennek figyelembevételével, úgy hiszem, még nagyobb. Még akkor is, ha éppen Adrian Eröd nyújtotta az egész előadás-sorozat egyetlen minden vonatkozásban teljesnek mondható szerepformálását: a hihetetlenül árnyalt, komplex énekprodukció mellett (melyet hallgatva egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy valójában egy magas bariton énekel tenorszerepet) a színpadi jelenlét is szuggesztív, végiggondolt, kidolgozott. A bécsi produkcióban több mint egy évtized alatt kiérlelt alakításnak kétségkívül nemigen akadt egyenrangú párja a hazai előadógárdából, de a többség az Adrian Eröd által kitaposott úton indult el – és sikerrel járt rajta.

Az igazi tenorokra térve: immár másfél évitizede, hogy Kovácsházi István bemutatkozott első Wagner-szerepében – azóta fokról fokra, példás beosztással hódítja meg e repertoárt, és fejleszti, alakítja hangjának teherbíróképességét, vivőerejét a gigantikus feladatokhoz – anélkül, hogy annak eredendően szép színe sérült volna. Ezúttal Siegmundként és Az istenek alkonya Siegfriedjeként bizonyította, hogy egy Wagner-előadás színlapján a Kovácsházi név garancia a minőségre. Nyári Zoltán sem most találkozott először a német mester műveivel, idehaza azonban még nem hallhattuk Wagner-tenorként. De micsoda öröm, hogy most végre hallhattuk! Fiatal Siegfriedje, nem túlzás, revelációként hatott: olyan magától értetődő természetességgel merte vállalni a karakter minden antipatikus jellemvonását, hogy ez egy csapásra hitelesebbé tette a szimpatikusakat is – ez a Siegfried komplex karakter, aki ráadásul magától értetődő természetességgel létezik a színpadon, egyedül is képes bejátszani azt. És az éneklés! Bevallom, még néhány évvel ezelőtt sem hallottam Nyári Zoltán hangjában a potenciális Wagner-tenort. Tévedtem: mind teherbírás, mind volumen tekintetében megbirkózott a feladattal, mi több, a darabot záró gigantikus duett csúcsaira is fel tudott emelkedni – úgy fizikailag, mint szellemileg.

Sümegi Eszter minden tekintetben kiegyenlített jugendlich-dramatisch szopránja vokálisan az egyik leghihetőbb Sieglindét teremti meg, akit valaha is hallanom adatott. Kevésbé egyértelmű a helyzet Rálik Szilvia két Brünnhildéjével (A walkürben és Az istenek alkonyában): a hang bizonyos fokú élessége, a mélységek némileg korlátozott volta valamelyest levon az alakítás egészének amúgy magas értékéből. Pontosabban: levonna, ha Rálik Szilvia mindezt nem kompenzálná az éneklés olyan drámai izzásával, a beleélés olyan fokával, amely a hibákat feledtetve is élménnyé teszi minden megnyilvánulását. Fontos megjegyezni, hogy alakítása estéről estére fejlődik, Az istenek alkonya tavaszi premierjén az összkép jóval kevésbé volt meggyőző, mint ezúttal. A Siegfried Brünnhildéjét a Wagner-szerepekben szintén nem járatlan Szabóki Tünde keltette életre. Nem tudom, hogy e kiváló énekesnő miért kap ilyen ritkán szerepet az Operaházban, hiszen rendre kiválóan teljesít: annak ellenére, hogy az általam látott estén bizonyos magasságok korlátozott kitartásából következtethetően nem volt csúcsformában, a szerepformálás egésze a német zenekultúrában és a szerep lelkületében való elmélyült ismeretekről tanúskodott.

A Rajna kincsében Kálmándy Mihály alakította Wotant. Régi szerepe ez, már az előző produkcióban, majd’ harminc éve is énekelte. Éneklése most is fölényes, a jelentős vokális produkció magabiztosságán mintha a fiatal isten magabiztossága sugározna át. Nagyon vártuk Perencz Béla visszatérését az Operaház színpadára, ám ez vélhetően betegség miatt végül elmaradt; helyette az általam látott előadáson Aris Argiris nyújtott szakmailag kifogástalan, profi, de zeneileg minden izgalomtól mentes alakítást A walkürben. Nem tudom eldönteni, hogy Cser Krisztián sok perspektívát nyújtó, minden szempontból ígéretes Vándora (melyet megelőzött már A Rajna kincse Wotanjának megformálása is Németországban) egyfajta kirándulásnak tekinthető-e a még mindig fiatal basszus pályáján, avagy irányváltásnak a magasabb basszbariton szerepek felé. Nem kérdés, hogy a még nem teljesen kiérlelt produkció már most is nagyon sok tekintetben megoldott, nem kérdés, hogy Cser Krisztiánnak van mit keresnie ebben az irányban is. Mégis: hogy ez lesz-e Cser Krisztián valódi hangja – ezt a következő évek döntik majd el.

Kelemen Zoltán A Rajna kincsében halványabb, a következő estéken annál erősebb, szuggesztívebb Alberichet formált. Nem tudom, hogy a szerepek terjedelme közti különbség vagy a felkészülésre fordított idő okozta-e a nívókülönbséget, mindenesetre bízunk benne, hogy ez a következő ciklusra már kiegyenlítődik. Hogy az okok között az utóbbi lehetőség egyáltalán felmerülhetett, annak Kiss Tivadar Miméje az oka, amely A Rajna kincsében eminens kabinetalakítás, a Siegfriedben azonban memóriazavarral vagy felkészületlenséggel küzdő, a kínos szituációból eredendő színpadra termettségével kilábalni igyekvő alibizés. Méltatlan a művészhez – kérdés azonban, hogy ő hozta-e saját magát ebbe a helyzetbe. Gábor Géza esetében Hundingként csak kicsit, Hagenként már nagyon zavart, hogy az amúgy kormos, sötét basszusnak nincs valódi teste, súlya – hiába a meggyőző színpadi jelenlét, a figura mégis eljelentéktelenedik ezáltal.

Csupán távirati stílusban írhatok a további szereplők közül azokról, akik különösen jó benyomást tettek rám. Így Schöck Ataláról (Erda) és Gál Erikáról (Fricka), akiknek közös mondatban említését az a különleges helyzet indokolja, hogy a Müpa-produkcióban éppen fordított felállásban alakítják a két szerepet – s rögtön hozzátehetjük: mindketten mindkettőt kiválóan. Brickner Szabolcs Froh nyúlfarknyi szerepében is az utóbbi időben hallott kiváló vokális produkciók sorát folytatta. Pasztircsák Polina Gutruneként felkeltette érdeklődésünket, milyen lesz majd őt néhány év múlva nagyobb Wagner-szerepekben hallani. Haja Zsolt nem született Wagner-bariton, de bölcs beosztással és kulturált énekléssel kompenzálja e hiányt mind Donnerként, mind Guntherként. Wiedemann Bernadett Első nornaként olyan jelentőségteljesen indítja Az istenek alkonyát, hogy az tanítani való; hasonló mondható el a három sellőről, Váradi Zitáról, Horti Lilláról és Mester Viktóriáról, akik szintén figyelemre méltóan egyénítik karaktereiket, vagy Szántó Andreáról, aki jelentőssé növelte Waltraute jelenetét Az istenek alkonyában. Szemere Zita pedig olyan végtelen tisztasággal szólaltatta meg az Erdei madarat, hogy feledtetni tudta azt a strucc és kolibri keresztezéséből született lényt, akit mindeközben eljátszani kénytelen.

(Fotók: opera.hu)