A magyar filmes fantasy és horror ritka, mint a fehér holló, aminek több oka is van. Egyrészt rögtön az első ismert horrorkísérlet, az 1921-es Drakula halála Lajthay Károlytól a második világháború során elveszett. Általában a zsánerfilmgyártás is leértékelődött a második világháborút követően, az utóbbi években kezdett el újra erőre kapni elsősorban a vígjátékok mellett bűnügyi történetek formájában. A fantasztikus műfajok továbbá költségesek, bár horrort még lehet szinte aprópénzből készíteni, mint arra számos példa akad a közelmúltból (lásd a 2017-es A pincét). Ritkán kerülnek tehát a mozikba magyar fantasyk vagy horrorok. Az utóbbi évekből a Post Mortemre és az El a kezekkel a papámtól­ra emlékezhetünk: egyik sem sikerült a legjobban, bár a Post Mortemben rengeteg a jó ötlet, csak kifogyott belőle a szufla a végére. A horrort, a fantasyt és a romantikus komédiát ötvözi kreatív módon Madarász Isti (Hurok, Egy szerelem gasztronómiája) legújabb filmje, az Átjáróház, amely elsősorban zsánerfilm, ám vannak érdekes társadalmi, sőt filozófiai vagy inkább lélektani vetületei is.

A történet egy katasztrófával, egy kórház rémálomba illő leégésével indul, amelynek során két újszülött élete kerül veszélybe még a kilencvenes évek elején. Az egyik gyereket, Krisztiánt egy titokzatos asszony menti ki a romok közül, aki felnőtté válásáig gondoskodik a fiúról. A fiatal férfi nem mindennapi helyen, egy halottasházban vállal munkát portásként. Rögtön az első munkanapján, a munkába igyekezve szó szerint összefut Ágival, vagyis összeütköznek az úton biciklizve. Mivel megtetszenek egymásnak, a klasszikus kő-papír-olló játékot játszva eldöntik, hogy találkoznak másnap, a találkozótól pedig mindketten sokat remélnek. Krisztiánra azonban nagyobb feladat hárul, mint gondolnánk, ugyanis a halottasházban éjszaka életre kelnek a holtak, pontosabban az e világban rekedt lelkük, mivel maradtak még elintézetlen dolgaik, és az „elvarratlan szálak” elvarrásával az új portást bízzák meg. Sietnie kell, mert ketyeg az óra: ha nem cselekszik időben, a Boncmesternek nevezett ördögi figura elégeti a megváltásra várókat. Krisztián siet is, viszont megfeledkezik a szerelemről, így Ágiról, akit közben halálos baleset ér. Ennek következtében az élet előtt álló férfinak a halál torkában a sarkára kell állnia, hogy legalább szerelme lelkét megmentse.

Madarász Isti már korábbi érdekes műfaji kísérletében, a 2016-os Hurokban is egy egyszerű párkapcsolati, illetve családi drámát egyeztetett össze az időutazós sci-fi zsánerével, sőt még korunk nagy társadalmi kérdéseit is taglalta: a „menni vagy maradni” problémát, s hogy érdemes-e gyereket vállalni és családot alapítani a 2010-es években. Az időhurok a sci-fiben azt a célt szolgálta, hogy a férfi főhős újra és újra meglássa a saját életében elkövetett hibákat, amelyek a boldogtalanságához, barátnője elveszítéséhez vezettek. Az Átjáróház ebben az értelemben a Hurok fantasy-párdarabja. A főhős, Krisztián hiába kivételes gyermek, akit tulajdonképpen egy boszorkány mentett meg a biztos haláltól még csecsemő korában, valójában ő maga is egy tipikus magyar fiatal, aki ott áll az élet kapujában, keresi az „igazit”, közben pedig elvállalja első munkáját, megtanulja, mit jelent a felelősség. A fantasztikus, illetve horrorba hajló körítés allegóriaként is értelmezhető, „költői túlzás” abban az értelemben, hogy huszonévesen az egyén legalább olyan nagy tehernek és súlyos felelősségnek érzi az első munkáját vagy az első komoly párkapcsolatát, mint Krisztián, aki az élők és a holtak világa között kénytelen közvetíteni, akinek nem csupán a párkapcsolat buktatóit, hanem a szellemvilág próbáit is ki kell állnia, hogy boldog legyen a szerelmével. A film keserű iróniája, hogy Krisztián és Ági kálváriáját látva megállapítható, legalább olyan nehéz „normális”, boldog életet teremteni, mint visszahozni valakit a túlvilágról, illetve megmenteni egy lelket a Boncmestertől, az örök kárhozattól.

A Hurokhoz hasonlóan az Átjáróház is a fantasztikus túlzás révén mutatja be frappánsan, hogy milyen következményekkel járnak a rossz döntések. Persze a filmek hőseinek szerencséje is van, hiszen előbbié újraélheti élete legkritikusabb napját, csakúgy, mint az Idétlen időkig Bill Murray által megformált főszereplője, s az események lefolyásának ismeretében korrigálhatja hibáit, utóbbiban pedig Krisztiánnak segítőtársként rendelkezésére állnak a holtak és a fekete mágia. Ám mindkét alkotás ugyanazt a kérdést teszi fel: vajon a mi realitásunkban lesz-e arra lehetősége, hogy kiigazítsa az élettörténetét, hogy felülbírálja korábbi, negatív következményekkel járó választását? Az Átjáróház abból a szempontból kifejezetten „realista” filmnek tekinthető, hogy hősének hatványozottan nehezebb és bonyolultabb a dolga, mint a Hurok főszereplőjének, mivel az időhurkot viszonylag könnyű megérteni és kiismerni, ellenben a túlvilág komplexitása legalább olyan bonyolult, mint az élők valóságának a káosza. Vagyis az Átjáróház arra irányítja a figyelmet, hogy elég az életben egy nagy, rossz döntést hozni, azt korrigálni keményebb kihívás, mint kiállni a holtak próbáit.

Madarász Isti és a forgatókönyvíró, Veres Attila ismét erős mitológiát teremtettek, sőt ez még erősebb és különlegesebb, mint a Huroké. Igaz, a speciális effektusok nem a legjobbak, például a tűzön, illetve a Boncmester által kiokádott tűzön látszik, hogy szoftverrel applikálták rá a leforgatott anyagra. Ám a helyszínválasztás remek, nagyon erős atmoszférát áraszt, ami nem kis részben a bevilágításának köszönhető, többek között Garai Gábor operatőr és Horgas Péter látványtervező érdeme. Amikor Krisztián először belép a kívülről romos, belül hűvös nyugalmat és csendet árasztó épületbe, a halálhangulat eluralkodik a moziteremben is, a hatalmas füstölgő udvari kémények és az alagsori óriási kemencék kifejezetten hátborzongatóak. Galla Miklós zseniálisan groteszk figurája, aki a halottasházat vezeti, már-már David Lynch-i magasságokba emeli az Átjáróház szürrealizmusát, jelmeze, testtartása és viselkedése egyszerre nevetséges és nyomasztó, a humorista alapvetően bájosan bárgyú, lassú, kimért hangjátéka ezúttal szorongást kelt. Persze Madarász Isti gyorsan, Krisztián első napján egyértelműsíti a színen feltűnő kedves halottakkal, hogy műve nem tisztán horror lesz, de Galla figurája és Kulka János tőle szokatlanul egysíkú karaktere, a Boncmester biztosítják, hogy ez a zsáner is végig jelen legyen a cselekményben.

Az Átjáróház egyik nagy problémája, hogy a saját szabályrendszerét meglehetősen lazán kezeli, Madarász Isti sokkal kevésbé volt következetes ezen a téren, mint a Hurokban. Remekül kidolgozták alkotótársával, Veres Attilával, hogy a halottak mindaddig nem nyerhetik el a békét, azaz a belépőt a túlvilágra, amíg vannak elrendezetlen dolgaik: valakit a lopás bűne nyomaszt, valakit pedig az, hogy szakmájában nem végezte el kellőképp a munkát. A halál tehát nem végleges, nem jelent teljes felszabadulást, az élet és az emberi civilizáció rátelepszik arra is. Az viszont sokszor zavaros, hogy a túlvilági lényeknek mekkora hatalma van az emberek, élők és szellemek felett, ahogy az is, hogy végső soron mi ez az átjáróház, illetve kik, mik ezek a halottak. Ugyanis a cselekményben előrehaladva kiderül, hogy nem egészen halottasházról van szó, mivel például a főhősnő, Ági teste megtalálható egy koporsóban is. Ebben az esetben lelkek vagy szellemek jönnek vissza Krisztiánhoz, hogy segítséget kérjenek, de akkor miért kell őket „tepsikben” tárolni, mint a holttesteket, illetve miért csak a nap bizonyos szakaszában, éjszaka járnak vissza az egyébként elhagyatott, kietlen „halottasházba”? Lehet, hogy az alkotóknak erre van válasza, de a filmből nem válik világossá.

A cselekmény egy pontján a két főhős a Boncmester elől menekülve pokoli helyre kerül, ahol próbákat kell kiállniuk. Persze feketemágiával képesek eljutni ide, de úgy tűnik, mintha az emberi feketemágiának nagyobb hatalma lenne, mint bármelyik túlvilági lénynek, holott a Boncmester bárhol megtalálja hőseinket és bárhol lecsaphat rájuk. Eleve a Boncmester dramaturgiai szempontból, illetve a cselekménylogikát tekintve ellentmondásos figura: szinte mindenható, túlvilági karakter, mégis hús-vér, sebezhető monstrum. Ezzel összefüggésben pedig a végső leszámolás és a fő konfliktus (Ági megmentése) megoldása is meglehetősen összecsapott és esetleges. Ráadásul Madarász Istiék hiába figuráznak ki filmes kliséket (például az önfeláldozás toposzát), ha a legnagyobb, legelcsépeltebb közhelyet („a szerelem ereje mindent legyőz”) megjátsszák, és még csak nem is olyan eredeti módon, mint a Hurokban.

A logika tehát nem az Átjáróház erőssége, de a sodró lendületű rendezés, a két szerethető és átélhető fő karakter kompenzálja a mitológiával kapcsolatos problémákat. Sejthető, mi lesz a film vége, mégis vannak olyan fordulatok, amelyek miatt könnyű kétségbeesni, és bár nem sokon múlik, hogy a történet sablonos romantikus fantasy-komédiává váljon, mint amilyen a tavalyi bárgyú El a kezekkel a papámtól is lett, szerencsére inkább melankolikus románcról van szó, mert végig pengeélen táncol Krisztián és Ági, szerelmük és küldetésük sikeressége éppen a sötét, túlvilági, kiismerhetetlen erők miatt egyáltalán nem vehető biztosra. Tökéletesen átérezhető a Bárnai Péter és Rujder Vivien által remekül megformált, ízlésesen megírt – se nem túl romantikus, se nem túl karikatúraszerű – karakterek drámája, potenciális sorstragédiája, hogy szerencsés találkozásukat követően a halál, a szerencsétlen véletlen elválasztja őket. A nagy melodrámákat – mint a Casablanca – juttathatja eszünkbe kettejük helyzete: egymás mellett vannak, mivel az átjáróház portásaként Krisztián láthatja a halottakat, interakcióba is léphet velük, mégis végig kíméletlenül ketyeg a szerelmespár feje felett az óra, közeleg a határidő, amikor a Boncmester elégeti Ági lelkét. Fatalizmus hatja át a cselekmény nagy részét, ettől is több ez a történet egyszerű fantasy-horrorba csomagolt romantikus komédiánál. Az Átjáróház nem ér fel a legjobb magyar zsánerfilmekhez, de mindenképp megtekintésre érdemes, különleges darab, remélhetőleg Madarász Isti készít még hasonlókat a jövőben.

​