Eötvös Péter Sirens’ Song (Szirének éneke) című, kifejezetten a pécsi zenekar számára írt művét 2021. március 25-én, a Bartók Béla születésének 140. évfordulójára szervezett online hangversenyen mutatták be. A darab azóta elhangzott a Bertók László Költészeti Díj 2022. évi átadóestjén, december 6-án, most pedig hagyományos és élő koncert keretein belül is. Az ősbemutatóhoz hasonlóan most is Bartók Béla művei mellett hallhattuk Eötvös új művét, melyet ismét a szerző vezényelt.

Eötvös Péter és a Pannon Filharmonikusok együttműködése nem most kezdődött, a mű bemutatását hosszabb együttműködés előzte meg. A pécsi együttes több alkalommal dolgozott együtt Eötvössel az Armel Operafesztivál bemutatóin. 2019-ben koncerttel köszöntötték a 75. születésnapját ünneplő zeneszerző-karmestert, melyen a zenekart az ünnepelt dirigálta. Ezen az esten elhangzott az Esterházy Péterrel közösen írt Halleluja – Oratorium balbulum.[1]

Az online koncert különlegessége volt, hogy a hangverseny szünetében levetítették Eötvös Péter és Fazekas Gergely zenetörténész beszélgetését az új műről, mely során szempontokat kaphattunk a darab hallgatásához. A zenekari mű előzményének tekinthető a (koloratúr)szopránra és vonósnégyesre írt Eötvös-ciklus (The Sirens Cycle), mely James Joyce Ulyssesének és Homérosz Odüsszeiájának részleteit, valamint Franz Kafka A szirének hallgatása című írását használta föl. A szirén-ciklus a felhasznált szövegekben benne rejlő zenei struktúrákra épít. A zenekari darab ezzel szemben – bár helyenként felhasználja a korábbi mű zenei anyagát – sokkal inkább a szirén-mítoszban megjelenített hangzó környezetet, és az ebben rejlő zenei szituációt kívánja újraalkotni. És itt fontos lesz a ciklus harmadik tételében felhasznált Kafka-szöveg, mely tulajdonképpen egy Homérosz-apokrif.

A Homérosz eposzából is ismert mítoszváltozat szerint a szirének énekükkel elcsábítják hallgatóikat, majd megölik őket, vagyis senki nincs a földkerekségen, aki be tudna számolni a szirének énekéről: egyszerűen csak tudjuk, hogy „mézes dalaiknak” senki sem tud ellenállni.

Szírénekhez fogsz legelőször elérni: az összes
embert mind elbűvölik ők, ki elér közelükbe.
És aki esztelenül közeleg s meghallja a szírén-
zengzeteket, felesége s az apró gyermekek otthon
azt többé sosem üdvözlik, neki már nem örülnek,
mert csengőszavu dallal a két Szírén megigézi;
ülnek a réten ezek, s körülöttük az emberi csontok
nagy sokasága hever, rothad, zsugorodnak a bőrök.
Húzz el ezek mellett, s a fülét jól tömd be viasszal
minden társadnak, nehogy egy is hallja; puhítsd meg
mézédes viaszod; de te hallgasd meg, ha kivánod.
Kössék ők a kezed meg a lábad a fürge hajónak
árboca talpához, s a kötélzet rátekeredjék,
hogy, gyönyörödre, a két Szírén hangjára figyelhess.
És ha esengesz a társakhoz, ha parancsot is adsz, hogy
oldjanak el – csak kössenek ők oda több kötelékkel.

Odüsszeusz megfogadja – a korábban szintén szirén módjára viselkedő – Kirké intelmeit, és így ő lesz az egyetlen ember, aki hallja a szirének énekét, és ezt el is tudja mesélni. El is meséli a phaiákoknak, mivel tudják elcsábítani áldozataikat a szirének. Azt ígérik, hogy tudást adnak az embereknek, mindent elregélnek, ami történt, és ami történni fog:

mert mi tudunk mindent, mit a tágterü trójai síkon
tűrtek az argoszi és trósz küzdők isteni szóra,
és mindent, mi az élet adó földön megesik még.[2]

Homérosz maga már ezt a mesélést meséli el nekünk. Franz Kafka csavar egyet-kettőt a mítoszon. Írásában Odüsszeusz füle is be volt tömve akkor, amikor a hajó a szirének közelébe ért, a szirének viszont – talán épp ezért – nem is énekeltek, csak tettették.

Odüsszeusz azonban, hogy így mondjuk, nem hallotta a hallgatásukat, azt hitte, énekelnek, és csak ő a védett, ő nem hallja. Futólag látta ugyan nyakuk tekergését, sóhajos zihálásuk, szemükben a könnyet, félig nyitott szájuk, ám azt hitte, mindez a körötte zengő, számára mégsem hallható áriák velejárója. Hamarosan azonban már ennyi sem létezett messziségekbe szegeződő tekintetének, a szirének szó szerint belevesztek eltökéltségébe, és épp amikor a legközelebb járt hozzájuk, nem tudott róluk többé.

De Kafka ennél is tovább megy. Szerinte végső soron nem a szirének csapták be Odüsszeuszt, hanem Odüsszeusz a sziréneket.

Van itt egyébként függeléke is a hagyománynak. Odüsszeusz, mondják, olyannyira cseles volt, akkora róka, hogy bensője mélyére még a sors istennője sem hatolhatott. Talán, bár ez emberértelemmel felfoghatatlan, valóban rájött, hogy a szirének némák, aztán így nekik és az isteneknek bizonyos értelemben csak pajzsul tartotta oda a fenti látszat-eseményt ekképp.[3]

Azt tudjuk az Odüsszeiából és az antik drámairodalomból, hogy a ravasz Odüsszeusznak nemigen lehet hinni. A sziréneknek sem. De vajon a múltat elregélő Homérosznak igen? Vagy Kafkának? Aligha, de mi van, ha éppenséggel nem is volt céljuk igazat mondani? Az Odüsszeia narrációja, a történetbe ágyazott történet, pontosabban az a zseniális húzás, hogy az eposzban Odüsszeusz történetét maga Odüsszeusz meséli el, magára a történetmondásra, a történet előállítására, megalkotottságára: az irodalomcsinálásra helyezi a hangsúlyt. Homérosz eposza ezért is az irodalom kezdete: leszámolás a mítosszal, az istenek világával, egy új korszak eljövetele, ahol a történetet vagy a világot nem készen kapják az emberek, hanem maguk írják, mondják, alkotják, ahol az ember cselekvő, alkotó, teremtő, és részben éppen az irodalom révén alakítják saját valóságukat, történelmüket.

A Pannon Filharmonikusok december 8-i pécsi koncertjén olyan zeneszerzők műveit hallhattuk, akik jelentősen átalakították zenei valóságunkat. Bartók Béla és Eötvös Péter zenéinek fontossága abban (is) áll, hogy műveik a zenetörténetről, az irodalomról, a kultúráról mesélnek, és ezáltal részt vesznek annak alakításában. Természetesen nem csak a magyar zenetörténet viszonylatában kell értenünk ezt a jelentőséget: mindkét oeuvre (a lezárt és a lezáratlan is) egyetemes vonatkozású, az elmúlt 120 év legnagyobb hatású zenei életművei közé tartozik. Ráadásul bizonyos szakaszaik éppen a hivatalos magyar kultúra ellenében jöttek létre. Eötvös egész későbbi pályáját meghatározta az, hogy a hatvanas években kijutott Kölnbe, és a következő évtizedekben olyan műhelyekkel dolgozhatott együtt nyugati országokban, amelyek nem mindenben követték a magyarországi kultúrpolitika irányvonalát. A háború és a fasizmus elől az Egyesült Államokba menekülő Bartók Béla viszonya a magyar zenei élettel szintén nem volt felhőtlen, és ez az ambivalencia a későbbi recepcióban is érzékelhető maradt. A hazai kultúrpolitika ma sem barátja a szimfonikus zenekari kultúrának, noha éppenséggel a fenti két szerző is igen sokat tett azért, hogy világszínvonalú nagyzenekari kultúrája legyen Magyarországnak. De a művészetnek nem feltétlenül van szüksége a kultúrpolitika helyeslésére: csütörtökön a pécsi Kodály Központban az elhangzó művek által az egyetemes zenetörténet szólalt meg.

Eötvös Cello Concerto Grossója a zenekari versenymű és a barokk concerto grosso hagyományát eleveníti fel, persze kifejezetten építve a hasonló modernista felelevenítésekre. A darab a kétféle concerto műfaját ötvözi: a csellószólam alkotja a concertinót, amely kontrasztban áll a zenekarral, vagyis a ripienóval: ez alkotja a concerto grossót; a szólócselló pedig kontrasztban áll a zenekarral is és a concertinóval is, vagyis egy csellóversenyt is hallhatunk. Sung-Won Yang határozott, erőteljes és ugyanakkor higgadt játéka volt a legmagabiztosabb résztvevője ennek a többszörös versenyműnek. A zenekarban nem mindig volt teljes az összhang, és a concertino is sokszor szégyenlősen követte le a szólista játékát, így ezen az estén inkább a Cello concertón volt a hangsúly. A szólista felvetései így gyakran maradtak megválaszolatlanok, folytatás nélküliek. Ebben és a Szirének énekében is úgy tűnt: Eötvös Péter talán nem bánt elég szigorúan a zenekarral. Mindkét darabban rövid gesztusokból, eltérő minőségekből kell létrehozni a zenei folyamatot. Ezek a rétegek nem mindig simultak egymásra, ami nem is feltétlenül lett volna baj, hisz ez a széttöredezettség mindkét darabnak sajátja, de egy kicsit több magabiztosságra és dinamizmusra lett volna szükség a zenekar részéről is.

Már a Szirének éneke is bartóki hangzásokkal indult, de különösen a Cello Concerto Grosso utalt Bartók életművére. A darab az erdélyi tánczene elemeiből épült, de népies dallamvilága, a tánczenében használatos játéktechnikák és ritmusok használata Bartók-reminiszcenciákkal párosult, így remekül előkészítette a terepet a Bartók-műveknek. A Négy zenekari darab a zenei modernizmus meghatározó zenekari alkotásai közé tartozik. Komponálását 1912-ben kezdte Bartók, azokban az években, amikor Debussy befejezte a Zenekari képeket, Ravel a Daphnis és Chloét, Stravinsky a Tűzmadárt, a Petruskát és a Sacre-t. De a címadás összekapcsolja a művet Berg Három zenekari darabjával (1913–1915) és Webern Öt zenekari darabjával (1913) is. Nagy évek voltak ezek, valami benne volt a levegőben, nem csak a világháború és a forradalmak előszele: a forradalom a zenében is érlelődött, ha nem éppen ekkor zajlott le (ami természetesen egyáltalán nem független a társadalmi és politikai változásoktól sem, remek példa erre Bartók működése).

A Négy zenekari darabban szintén ott az egész zenetörténet: a második tétel Beethoven 9. szimfóniája Scherzójának travesztiájával indul, és persze le is számol a scherzo tételtípussal. Az első tétel Debussyt és a zenei tájképet teszi mérlegre. A fenti zenetörténeti összegzés felől nézve nem meglepő az sem, hogy a záró negyedik tétel gyászinduló: kemény, súlyos, vádló hangzatai mintha egy korszaknak szólnának, és szólnak persze nekünk is. A zenekar a második tételben talált igazán magára, és így rendkívül izgalmas Bartókot hallottunk, amely mentes volt mindenféle pátosztól.

Az előadók talán érezték, hogy ez után mértékkel lehet csak visszatérni a mitológiába, és a Cantata profanának sem egészen ez a célja. Ahogy a Szirének éneke hangzó terei, ürességet megjelenítő zenei töredékei is egy világégés utáni világot idéznek fel (ne feledjük, Odüsszeusz egy elhúzódó és értelmetlen háború után próbál hazatérni), úgy Bartók Cantatája is ilyen világban próbál valamiféle kiutat keresni a valóságból.

Mert a mi szarvunk
Ajtón be nem térhet,
Csak betér az völgyekbe;
A mi karcsú testünk
Gúnyában nem járhat,
Csak járhat az lombok közt;
Karcsú lábunk nem lép
Tűzhely hamujába,
Csak puha avarba;
A mi szájunk többé
Nem iszik pohárból,
Csak hűvös forrásból.

A kilenc szarvassá vált fiú szólamában ma már alig halljuk a természeti idill csábítását. A szövegben sokkal erősebb az otthontalanság kifejezése, a zsoltárt is megidéző szóhasználatban („Mint a szép híves patakra / A szarvas kívánkozik”) Dávid bujdosása jelenítődik meg. A hangsúly nem azon van, hogy új otthonra leltek, mert nem leltek új otthont: egyszerűen csak már nincs visszaút, nem lehet hazamenni, nem lehet hitelesen folytatni azt a civilizációt, amelyben addig éltek, nem lehet hitelesen folytatni apáik kultúráját, hiszen éppen apáik számára jelentettek, jelentenek prédát („Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában, / Bércre hág és völgybe száll, / Bú s kétség mellette”). A pécsi előadás sem himnikus regiszterben szólt, Eötvös visszafogott hangzásokat várt el a kórustól és a zenekartól. A két szólista, Rab Gyula és Balla Sándor nem is igazán találták helyüket ebben a bizonytalanságokkal teli kantátában, a Magyar Rádió Énekkara viszont rendkívüli összhanggal és magabiztossággal énekelte a legfinomabb pianókat is. Ebben a műben egyértelműen övék a főszerep (ahogyan a bachi kantátákban is), akik egyszerre mesélői és szereplői is a történetnek.

A hangverseny több darabjának végkicsengése is ezt a pesszimizmust jelenítette meg, nekünk szegezve a kérdést, hogy léteznek-e egyáltalán még azok a mítoszok, történetek, műfajok, amelyek meghatározzák a kultúránkat, világunkat, és ha léteznek, akkor lehet-e még hitelesen kapcsolódni hozzájuk, tudnak-e megnyugvást, otthont nyújtani. Otthon-e az a világ, ahol apák lőnek fiaikra, a fiúk pedig apáikra támadnak? Egyáltalán, vannak-e még erdőink, tiszta forrásaink? Ha válaszokat nem is kapunk a művekben, legalább emlékeztetnek, hogy ne felejtsük el feltenni ezeket a kérdéseket magunknak.

(Fotók: Dékány Zsolt, PFZ)