Ingmar Bergman neve gyerekkoromban a komoly fekete-fehér művészfilmmel kapcsolódott össze, és kevertem Ingrid Bergmannal, akinek az Életem című könyve a borítója alapján akkoriban rendkívül unalmasnak tűnt. Sokáig el is riasztott attól, hogy megnézzek bármilyen Bergman-filmet. Aztán egyszer egy idősebb költő ismerősöm azt mondta: milyen beszédes, egyben szomorú, hogy az ő nemzedékének Bergman a filmrendező, nekünk meg Tarantino. Én tökre szerettem és szeretem Tarantinót, mint ahogy az idősebb költő ismerősömet is, szóval próbáltam megérteni, mire gondolhat. Ahogy mindig a fülemben visszhangoznak az egyik középiskolai tanárom szavai is, aki szerint a Szindbád című filmet negyven év fölött értheti meg az ember.

Az első verseskötetem írásakor (2000-es évek legvége) apa barátnőjétől kaptam három DVD-t. A nap vége, a Hetedik pecsét meg az Őszi szonáta volt egy szép fehér dobozban. Bergman filmjei, természetesen. Megnéztem ezeket, azóta többször is, elbűvöltek elsőre, csöppet sem untam őket. Később egyik versemnek azt a címet adtam, hogy Jelenetek a bábok életéből, holott a filmet, amire a cím utal (Jelenetek a bábuk életéből) akkor még nem láttam, és csak egy évtizeddel később, egy pszichológus ajánlatára néztem meg (ahogy a Jelenetek egy házasságbólt is). Nem csak a címe függ össze ennek a két filmnek. A Jelenetek a bábuk életéből egy olyan házaspárról szól (Peter és Karina Egerman a nevük), akik a másik filmben mellékszereplőként szerepelnek.

Később vettünk egy házat vidéken egy öreg, vallásos néni rokonaitól. A házzal jött a könyvespolca, amin megpillantottam a Jelenetek egy házasságbólt. Az Európa Zsebkönyvek sorozata (szerkesztette Osztovits Levente) a minőség egyik szinonimája. A könyvet Osztovits Cecília fordította elsőrangúan. (És ha már itt tartunk: az Osztovits név felbukkanása külön öröm nekem, mivel Osztovits Ágnes egyik legkedvesebb tanárom volt a Pázmányon.) Mivel már olvastam a szerzőtől kettőt – a kedvencem a Laterna magica, de a Vasárnapi gyerekek is nagyon jó –, félretettem ezt is a megmentendő könyvek közé.

Mint Bergman előszavából kiderül: ezt a könyvet három hónap alatt írta, de egy fél élet tapasztalata összegződik benne. „Nem vagyok benne biztos, hogy fordítva jobb lenne” – írja. Egy forgatással kezdődik a könyv, amiben egy Nők Lapja-típusú újságba készítenek riportot egy házaspárral, Johan és Marianne a nevük, 42 és 35 évesek, két lányuk van, tíz éve házasok. Minden rendben van velük, de ez nyilván csak a felszín. Ez a kép lesz az, amit Bergman módszeresen szétszed, szisztematikusan apró darabokra zúz, finoman szétcincál. Az első jelenetben a házaspár még berzenkedve figyeli barátai megvetemedett párkapcsolatait, aztán jön sorban egy abortusz, egy szerető (aztán még egy), előbb az egyik akarja visszacsinálni, aztán a másik könyörög az egyiknek, összejönnek, a szeretőiket csalják egymással, a feleségüket, férjüket csalják egymással, kiderül, hogy az, akit áldozatnak hittünk, már régen megtette a másikkal, amiért áldozatnak hittük, és mindennek a legmélye, egy veszekedés, ahol véresre verik egymást, miközben szeretik egymást, és csak boldogok akarnak lenni. Mindezek mellett és közben végig narrálják, analizálják magukat, a szerepeiket, a társadalmi helyzetüket (ez a legtöbbször zseniális, néhol azonban kicsit száraz – mintha Bergmant hallanánk és nem a szereplőit), a konvenciókat, amiknek megpróbálnak megfelelni, ezáltal kényszerpályára állítva sorsukat. Szívszorító és sokszor röhejes jelenetek ezek. „JOHAN Hallottál valaha is női szimfonikus zenekarról? Képzelj el száztíz nőszemélyt menstruációs panaszokkal, amint Rossini »Tolvaj szarka« nyitányát játsszák. MARIANNE Szerencse, hogy senki sem hall téged.” Ez vicces. Az meg gyönyörű, hogy miután a férj bejelenti, elköltözik a szeretőjéhez, a feleség emlékezteti rá, hogy állítsa be a vekkert másnapra. A férj megköszöni a rutinból fakadó figyelmességet, gondoskodást.

A problémák, ezek az indulatok, az egész történet végig zavarba ejtően ismerős, holott egy fél évszázaddal ezelőtt élt svéd írta meg. És izgalmas, hogy ugyanúgy képes vagyok menni Marianne boldogságkeresésével, dilemmáival, zűrzavaros érzelmeivel, mint ahogy megértem Johan gondolkodását. Máskor aztán elhatárolódom a flegma, dacos gőgösségétől, ostobaságaitól, hogy aztán megszánjam őt, amikor vezekelni próbál, és amiért Marianne kegyetlenül vagy bölcsen revansot ad.

És milyen jó, hogy így ér véget a könyv! Hosszan lehetne beszélgetni róla, miért épp ez a lezárás. Bergman szerint „kézenfekvő megoldás nincs, és így elmarad az igazi happy end. Mégis jó volt elérkezni idáig. Ha másért nem, hát hogy bosszantsam az összes művészileg kifinomult embert, akik utálják ezt a teljesen érthető művet, és esztétikai hányingert kapnak már a legelső jelenet után”.

(Toroczkay András fotóját Valuska Gábor készítette)