Nazarénusok ide, nazarénusok oda, Felix Mendelssohn Bartholdy (a továbbiakban: Félix) nehéz szívvel hagyta el az Örök Várost. Húgának, Rebeckának[1] születésnapjára küldött levelében így kesergett: „Végül nagyon nehezemre esett elbúcsúzni Rómától. Igen nyugodtan, ugyanakkor igen izgatottan éltem ott, sok kedves, jólelkű barátot szereztem, és annyira belaktam magam, hogy az utolsó napok nyugtalansága és a sok szaladgálás miatt a búcsú kétszeresen is fájdalmas volt.”[2] Ráadásul az indulás napján úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Félixnek egy vigasza maradt csupán: régi ismerőseivel, négy angol hölggyel utazhatott Nápolyba. „A legfiatalabb 10 éves volt, a legidősebb 40, viszont a középsők pont megfeleltek. [...] Közösen béreltünk egy kocsit Angrisaninál, és remekül éreztük magunkat.”[3]

A Rómából Nápolyba vezető út hasonlóan kellemesen telt. Félix hamar rájött, hogyan is kell bánni a kocsisokkal. Észrevette ugyanis, hogy némi borravalóért cserébe sietősre fogják, viszont, ha a jutalom elmarad, nem strapálják magukat. A trükk bevált: mivel a társaság gyönyörködni szeretett volna a tájban, inkább egy petákkal sem adtak többet a kelleténél. „Albanótól Velletriig Ariccián és Genzanón át mindenféle fákkal benőtt dombon keresztül vezetett az út, hegyre föl, hegyről le, szilfasétányokon át, kolostorok és szentképek mellett. Az egyik oldalon még mindig a színpompás campagna sok-sok hangával, utána a tenger, mely oly szépen csillogott a napfényben, fölötte soha nem látott derült ég, ugyanis vasárnaptól már ragyogó időnk volt. Így értünk Velletribe, ahol először éjszakáztunk. Éppen egyházi ünnep volt, a sajátos, ám gyönyörű arcú hölgyek csoportokban sétáltak fel s alá, a férfiak kabátban az utcán gyülekeztek. A templomot zöld levelekből font folyondárok díszítették, bentről egy nagybőgő és néhány hegedű hangja szűrődött ki, ahogy elsétáltunk előtte. A téren tűzijátékhoz készülődtek, a Nap pedig fényesen és nyugodtan érte el az ég alját, az ezerszínű Pontini-síkság sziklái kirajzolódtak a horizonton, mintha csak másnapi utunk irányát mutatnák.”[4]

Carlo Labruzzi: Ponte antico fuori di Mola
dove passa la Via Appia, 1789–1793

A második éjszakát Mola di Gaetában töltötték. Április 11-e volt ekkor, Rebecka születésnapja. „Itt található az a híres balkon, ahonnan, messze a citrom- és narancskerteken túl megpillanthatod a kék tengert, a távolban a Vezúvval és a szigetekkel. Április 11-én történt mindez, mikor is egész nap magamban ünnepeltem, de este már nem tudtam titokban tartani, és elmondtam a hölgyeknek, hogy ma van a születésnapod, mire ők kibökték, hogy ismernek és becsülnek a Flegeljahre[5] és a zöld könyv kapcsán is. Ittunk hát jó sokat az egészségedre. [...] Gondoltam rád: légy olyan, amilyen voltál, amikor újra látjuk egymást! Ilyen gondolatokkal a fejemben sétáltam le a tengerig, át a citromkerteken. Már messziről hallottam a tengert, ahogyan a hullámok elérik a partot, miközben lágyan loccsannak. Mennyei éjszaka volt, és a sok ezer dolog közül eszembe jutott Grillparzer néhány sora, amelyeket lehetetlen megzenésíteni, nem véletlen, hogy Fannynak oly gyönyörűen sikerült. De komolyan: először elénekeltem magamban, jó hosszan, hiszen pontosan az a látvány tárult elém, amelyről a dalban szó van, a tenger pedig meghallgatott: fölhagyott a panasszal, és teljesen elcsendesedett.”[6]

Franz Grillparzer Zwischen Gaeta und Capua című versét Félix nővére, Fanny Hensel zenésítette meg Italien címmel. Ennek a dalnak az a különlegessége, hogy nem Fanny, hanem Félix neve alatt jelent meg.[7] És nem ez az egyetlen, amelyről a gyanútlan olvasó nem tudhatta, hogy nem Félix, hanem Fanny szerzeménye. Az op. 8-as sorozatban van még kettő: a 2. sorszámú Heimweh és a 12-es Suleika und Hatem, illetve az op. 9-es sorozatban is található három, a 7. Sehnsucht, a 10. Verlust és a záródal, mely a Die Nonne címet kapta. Ezek mind Fanny szerzeményei. De hogy kerültek öccse gyűjteményébe?

Ugyan többen megpróbálkoztak a válaszadással, köztük olyan nagyságok, mint Charles Gounod, a sztorit nem tudjuk rekonstruálni, csak feltevéseink lehetnek. A leggyakrabban hangoztatott történet szerint Fanny, aki legalább olyan tehetséges volt, mint Félix, apja tiltása miatt kénytelen volt lemondani arról, hogy hivatásos zenész, zeneszerző legyen. Abraham Mendelssohn ugyanis így buzdította a lányát: „Amit egy korábbi leveledben zenei tevékenységedről és annak Felixéhez való viszonyáról írtál, az nemcsak átgondolt volt, de pontos is. Lehet, hogy ő zenével foglalkozik majd, ez lesz a szakmája, míg számodra a zene csupán dísz, létednek és tevékenységednek soha nem adhat alapot. A becsvágy, a sóvárgás, vagy hogy egy fontos lehetőségnél magát helyezi előtérbe, nála elnézhető, de neked sem jár kevesebb tisztelet, mivel ezekben az esetekben mindig jóindulatú és józan maradtál, és azzal, hogy az általa kivívott elismerésnek örültél, bizonyítottad, hogy az ő helyében magad is ki tudnád azt érdemelni. Maradj meg ennél az elképzelésednél, és viselkedj így a továbbiakban, ez mind asszonyi tulajdonság, és az asszonyi az, ami a nőt ékesíti.”[8]

Wilhelm Hensel: Rebecka és Fanny
Mendelssohn Bartholdy, c. 1828

Amikor Fanny 23 éves volt, azaz nem sokkal férjhezmenetele előtt, Abraham még egyszer figyelmeztette, hogy még véletlenül se jusson eszébe másképp gondolkodni: „Szedd össze jobban magad! Komolyan és fáradhatatlanul képezd magad tovább valódi hivatásodban, egy leány egyetlen hivatásában, hogy háziasszonnyá váljon. Az igazi takarékosság ad igazi szabadságot, aki szórja a pénzét, abból fösvény és gazember lesz. A nő hivatásánál nincs nehezebb: a legapróbb dolgokkal kell szüntelen törődnie, minden egyes esőcseppet fel kell fognia, hogy ne a homok szívja fel azt, hanem hogy inkább a patak felé terelje, ezáltal jólétet és áldást hozzon. Állandóan és kitartóan kell figyelnie minden egyes dologra, értékelnie kell minden pillanatot, és minden pillanatot jócselekedetre kell használnia. Ez és minden, amit erről gondolsz, a nő kötelessége, nehéz kötelessége.”[9]

Fannyt Félix sem támogatta. Ráadásul – vélik többen – még azt is meg merte vele tenni, hogy nővére dalait egészen egyszerűen ellopja. Ennek alátámasztására egy 1842-es történetet hoznak, mely szerint Félix Viktória királynő előtt kénytelen volt beismerni, hogy a királynő által elénekelt dalt nem ő, hanem Fenchel[10] komponálta. „Nehezemre esett, de van, amikor a büszkeséget félre kell tenni. Ezután arra kértek, énekeljek valamit azok közül, amelyeket tényleg én írtam.”[11]

A fenti levélrészlet ellenére elég valószínűtlen, hogy két, egymással ily szoros szellemi közelségben élő testvér között ilyen „bűncselekmény” előforduljon. Fanny nem volt vak, nyilván tudta, hogy zenedarabjai Félix művei között jelentek meg. Ráadásul ilyenre korábban is volt példa. 1825-ben a Die Schwalbe című dala is napvilágot látott egy albumban anélkül, hogy bárki is odaírta volna a nevét. Sokkal valószínűbbnek tűnik az a magyarázat, amelyet R. Larry Todd képvisel. A legújabb és legteljesebb Mendelssohn-életrajz szerzője szerint egészen egyszerűen nem lett volna ildomos egy ilyen nagynevű család leányának saját néven publikálni.[12] Ebben az időben egyáltalán nem volt szokatlan, hogy hölgyek álnéven írjanak (George Sand, George Eliot nevét említi Todd, de jó példa Marie d’Agoult is, aki egykori szerelméről, Liszt Ferencről Daniel Stern név alatt írt mindenféle szörnyűséget). És Félix számára sem volt semmi szégyellnivaló abban, hogy nővére darabjai szerepelnek a saját alkotásai között, hiszen tudatában volt tehetségének. Fanny pedig maga jegyezte meg, hogy öccse „mind a mai napig a legnagyobb bizalommal van irántam. Lépésről lépésre követhettem, hogyan bontakozik ki a tehetsége, és fejlődéséhez én is hozzájárultam. Rajtam kívül nincs más zenei tanácsadója, és semmit nem ír le addig, amíg a véleményemet ki ne kérné. Még az operáit is kívülről tudtam azelőtt, hogy akár egy hangot is a papírra vetett volna.”[13]

Félix tehát minden bizonnyal nővére tudtával adta közre a dalokat. Az is lehet, hogy még Abraham is be volt avatva, és szemet hunyt a dolog fölött. De, mint oly sok titok, ez sem maradt sokáig rejtve. John Thomson 1829-es berlini látogatása után angol olvasóinak a következőket írta: „Legjobb dalai közül hármat a nővére írt. Nem szeretném elhallgatni Miss Mendelssohn nevét e dalokkal kapcsolatban, különösen azért, mert oly sok hölgyet ismerek, akikben ugyan a zsenialitásnak írmagja sem található, mégis zenei borzalmaikkal a nagyközönség elé állnak, és mivel műveiket kinyomtatták, oly magasan hordják az orrukat, mintha már kész muzsikusok lennének.”[14]

Bélyegkép: Mátyássy Jónás