„Újra hallani” – írtam az imént, hiszen a mű egyáltalán nem újdonság a hazai koncertpódiumokon: jómagam nagyon szívesen emlékszem vissza a Sir Simon Rattle vezényelte 2007-es Müpa-produkcióra (melyre a rangos előadógárda ellenére is csak szomorú félház volt kíváncsi), de az elmúlt tizenöt évben is vissza-visszatért a mű Budapestre – egyebek között a Magyar Rádió zenei együtteseinek tolmácsolásában is hallható volt. A viszonylag rendszeresnek mondható hazai előadások azonban, úgy tűnik, nem hozták meg itthon a mű számára az elfogadottságot: a nem éppen hatalmas befogadókészségéről ismert Vigadó sem telt meg november 23-án, amikor is a Nemzeti Énekkar és a Nemzeti Filharmonikusok adták elő Robert Schumann nagyobb figyelmet érdemlő remekművét. De nemcsak a mű, hanem az előadás is nagyobb figyelmet érdemelt volna: az évad minden bizonnyal egyik legszebb koncertjének tapsolhatott, aki megadta a bizalmat Schumann-nak és az előadóknak.

Szép mű, szép előadás – az olvasónak talán már sok is a jóból, és gyanút fog, hogy a kritikus ezúttal otthon hagyta vitriolos tollát. Pedig ami a művet illeti, az éppenséggel nem az élet napfényes oldaláról szól, sőt ellenkezőleg: arról, hogy az Édenből kitaszított bukott angyal, a péri – e perzsa mitológiából kölcsönzött lény – elképzelhetetlennek tartja a földi életet, ezért mindenáron visszavágyik korábbi boldogságának helyszínére. Ennek útja azonban rögös: ajándékkal kell kedveskednie az Éden bejáratát őrzőknek – olyan ajándékkal, amely méltó a megtiszteltetésre, az Édenbe való újbóli belépésre. A péri – természetesen – háromszor próbálkozik, de csak harmadik ajándékával éri el a sikert. Itt persze nem az anyagi világ tárgyiasult adományaira kell gondolnunk: egy indiai szabadsághős vércseppje, egy haldokló szűz utolsó sóhaja, majd végül egy bűnbánó bűnös könnycseppje képezik az ajándékok sorát, melyek közül nyilván nem értékénél fogva, sokkal inkább a péri számára nyújtott útmutatásul fogadják el éppen az utolsót. Nem tudjuk, hogy miért taszították ki az Édenből a périt, de a megbocsátás felé vezető út első lépcsőfoka minden körülmények között a bűnbánat – összegezhetnénk a mű tanulságát, már ha hinnénk abban, hogy minden műnek tanulsággal kell végződnie.

A péri a boldogság keresése során csodálatos tájait járja be a világnak – és mindenhol nyomort és pusztulást tapasztal: háborút, járványt (kell-e még magyarázni a mű aktualitását?). Igaz, mindenhol találkozik olyan emberekkel, akik felette állnak a megpróbáltatásoknak és az azokat okozó gonoszságnak: vagy az elnyomás ellen harcolnak, vagy a halált is vállalják szerelmükért. Vigasztalhat-e ez minket a földi nyomor e panorámája láttán? Részben igen; de vigasztalást nyújthat az is, milyen gazdagsággal ábrázolja Schumann a világ sokféleségét. Várnai Péter klasszikus ismeretterjesztő munkája, az Oratóriumok könyve idill-oratóriumnak nevezi Az Éden és a périt, és Haydn e zsánerben írt klasszikusával, Az évszakokkal rokonítja. A közös műfaji gyökerek elismerése mellett is vitába kell szállnom e véleménnyel. Schumann zenéje formai építkezésének dalszerűsége ellenére is tele van drámaisággal: egyrészt kereséssel, küzdelemmel; a péri belső vívódásaiból fakadó drámaisággal; de olykor egyenesen színpadias jelenetekkel is – gondoljunk csak az indiai szabadságharc csatajelenetére!

Vagy csak az előadás volt ezúttal olyan ihletetten drámai megfogalmazású, hogy feledtette a mű alapvetően lírai koncepcióját? Ez csak részben lehet igaz. Attilio Tomasello karmesteri megközelítése ugyanis inkább tűnt visszafogottnak, már-már távolságtartónak, mintsem vehemensen drámainak; igaz, ez egyáltalán nem bizonyult hátrányosnak, épp ellenkezőleg. Tomasello ezen az estén a formát és a karaktereket nem beleéléssel, hanem a kottában foglaltak minél pontosabb megszólaltatásával kibontakoztató karmestertípus képviselőjeként tűnt fel, és ez – túl azon, hogy számomra eleve szimpatikus karmesteri, mi több: muzsikusi magatartás – gyümölcsöző volt egy olyan mű esetében, amelynek kikezdhetetlenül igényes, minőségi dallambősége a kelleténél negatívabb színben tűnhetne fel, ha az előadás folyamatosan „rájátszana” e tulajdonságra. Tomasello érdeme az is, hogy a Nemzeti Filharmonikusoktól ezúttal nem pusztán profi és szép, de ihletett játékot hallhattunk. Karmestert és zenekart, olybá tűnt, egyaránt megérintette a mű, és ezt az elkötelezettséget képesek is voltak közvetíteni, sőt az előadás lényeges mozgatórugójává tenni. A művet most először megszólaltató Nemzeti Énekkar megközelítéséből elsősorban a már említett karaktergazdagság marad emlékezetes: sokféleképpen, de mindvégig egyformán hitelesen tudtak megszólalni.

A szólisták közül a címszerep terjedelménél fogva kiemelkedett a périt megszemélyesítő Kolonits Klára. Kell-e, lehet-e őt még dicsérni az elmúlt hetek, hónapok, évek egyenletesen magas színvonalú teljesítményei után? Nos, hogy lehet-e, az a kritikusi felkészültség kérdése, hogy kell-e, arra azonban egyértelmű a válasz: kell, mert az ilyen szintű vokális perfekció, mely ugyanakkor a kifejezés intenzitásának ilyen magas fokával párosul, párját ritkító tünemény. Hozzátehetjük: az utóbbi tényező mintha bizonyos mértékig el is terelné a figyelmet arról, hogy az első sem magától értetődő – pedig ilyen színvonalon bizony nagyon nem az. De akárhányszor hallgatjuk Kolonits Klárát, a legkülönbözőbb szerepekben és szólamokban kelti azt a benyomást, hogy a vokális buktatókon könnyed természetességgel lesz úrrá: ezúttal is, holott a péri szólama meglehetősen távol áll a nevéhez elsősorban asszociált drámai koloratúr szerepkörtől.

Ezúttal azonban a szólistaegyüttes többi tagjára sem lehetett panasz. Brickner Szabolcs az elmúlt fél év operai szerepléseinek nívóján szólaltatta meg a tenorszólót – vagyis kiválóan: homogén, egységes, fényes hangon, pregnáns szövegejtéssel, stílusosan. A stílusosság volt Láng Dorottya szereplésének kulcsa is: a német kultúrájú iskolázottság nemcsak a szövegejtés feltűnő hitelességében, de az arányok pontos megtalálásában, az ökonomikus formálásban is megmutatkozott. És ne feledjük: a végre idehaza is mind többet hallható mezzoszoprán sem akármilyen hanganyaggal rendelkezik. Kiváló basszusunk, Kovács István mindig is azt a benyomást keltette, hogy a pódiumon otthonosabban érzi magát, mint az operaszínpadon – vagyis most igazán elemében lehetett; volt is. Szalai Ágnes kisebb szerepében a többiekével egyanragú teljesítménnyel járult hozzá az est nagyon is pozitív összképéhez, melyen még a Vigadó nem éppen zenebarát akusztikája sem tudott érdemben rontani.

Nem tudom, hányan lettek ezen az estén Schumann-hívők, de hogy én igyekszem ott lenni Az Éden és a péri következő budapesti előadásán, az egészen bizonyos.

(Fotó: MNF/Csibi Szilvia)