Ebben a sorozatban, az Európa Kiadó Kapszula könyvtárában bármit jó kézbe venni; sokadik könyv ez, amit pusztán e kézreálló, puha kiadás miatt kezdek el olvasni, mintha kifejezetten kézre tervezték volna.

Amikor Szántó Piroska kötetét olvasom, rá kell jönnöm, hogy ő az első magyar festőnő, akinek a szövegét valaha is kezembe veszem. Ez a kötet sok személyes élettörténeti írást, művészetről, mesterekről, szerelméről szóló novellaszerű szöveget tartalmaz. Szántó Piroska elsősorban festő, de éppen ezért a világhoz van valamiféle olyan érzéki köze, ami a látásmódjából ered: a világ nála eleven, élő, izgalmas, szagos, dinamikus, változó. Minden tekintetben igazi művész, akárha novella- vagy regényíró is lehetett volna ezekkel a nyelvi, látásmódbeli adottságokkal.

A művészethez való köze mély és elkötelezett, valójában mindent felülír: a világ azért van, és ő ebben nem kételkedik, hogy lefesse. Bárhogy fordul ez a nagyon sok teherrel, küzdéssel járó élet, az alkotás mindig a középpontjában marad, és ez nemcsak példaértékű, de erőforrás is lehetne ma. Lehetne – ha maga Szántó Piroska életműve, művészi teljesítménye, a vizuális és a szavakba foglalt nem volna mégis szinte elfeledve, annak ellenére, hogy idén ez a kötet megjelent. Szántó Piroska nem áll elénk, mint olyan női művész modell, akiből erőt meríthetnénk a létezéshez, alkotáshoz, a női életutak jobb megértéséhez. Ahogy végigjárom élete útját vele együtt, megértem, hogy miért. Hiszen van itt három, de akár négy olyan életminőség, amely inkább elrejti őt: nő, festő, vagyis művész, zsidó származású és kommunista. A magyar festőnők története, az Új nyolcak című kötetből, Kopócsy Anna remek munkájából rajzolódik ki, rendkívül küzdelmes és kudarcos történet ez, amiből alig-alig marad ránk ma nagy női festő-életmű a 20. századból. A nők ezen a területen szinte teljesen láthatatlanok maradnak. Szántó Piroska egyetemistaként már kisodródik a járható pályáról; az egyetemre Vaszary János osztályába jár, de kicsapják, börtönt is jár a 30-as évek derekán. Így ír erről:

„‒ Miért hozták be, kedves? Utcáról?

­‒ Kommunistaságért.”

És az 50-es évek semmivel sem kedvesebb hozzá és férjéhez, Vas Istvánhoz, aki kilép a kommunista pártból és szilenciumra ítélik, Szántó Piroskával együtt. Grafikus lesz, rengeteg könyvet illusztrál, és évtizedeket kell várnia első önálló kiállításáig. Ugyanakkor a festészethez, alkotáshoz való szenvedélyes, rendíthetetlen kapcsolata felemelő olvasmány: szinte természetes számára, hogy sem kiállítani, sem megjelenni nem lehet, mégis megállíthatatlan, makacs, feltartóztathatatlan. Bár nagyon más időket élünk mi ma, mégis azon tűnődöm, ki tudna évtizedekig csak alkotni és közben hallgatni, nem megjelenni, és mindehhez még jó kedéllyel menni tovább makacsul, nem megtörve, humorral.

A háború utáni évtizedek nagyon élvezetes krónikája ez a kötet: mivel ennyire érzéki íróról van szó, a világ testi és anyagi tapasztalattá is válik benne, a félelem, a szegénység, a nyomor, az érzéki örömök, a diktatúra és puhuló államszocializmus gyakorlatai és abszurditásai egyaránt láthatóvá válnak.

Rendkívüli láttató ereje van Szántó Piroskának, bármiről ír; baráti ünnepségek, vacsorák, mesterei, az ’56-os forradalom hétköznapjai, és végül: anyósa, Vas néni, Ottlik Géza és férje, Vas István. Csípős, kemény, vicces és mégis tele van szeretettel, amikor élete kulcsfiguráit megírja. És van benne valami alapvetően női: amikor a testről ír, az erőszakról, amit majdnem megtapasztal (Sz. Miklós író az elkövető, nem nehéz kitalálni, kiről van szó, döbbenetes olvasmány), vagy amikor a nyilasokról ír, elképesztő háborús tapasztalatáról.  

A kötet címadó írása, az Akt a távozó, haldokló Vas István megrendítő portréja: a magyar irodalomban férfitestről, férj-testről ilyen lassú, beható, részletező, festői módon láttató szöveget nem olvastam még. Az írótestek hajlamosak láthatatlanná válni az irodalomban, legfeljebb önértelmezésként kapnak helyet. Szántó Piroska azonban úgy fedezi fel férje, Vas István testét, hogy végigjárja saját női történetének is az útját, azt, ahogy először életében látott férfit meztelenül, majd festőként aktokat rajzol. És ettől a hanyatló testtől vesz majd búcsút ez az írás, talán abban is egyedülálló módon, ahogy két ember, két immár idős, nagyon szoros szövetségben lévő ember elköszön egymástól.

Egyvalamiről nem tud beszélni a kötet, és hallgatása szintén kortörténet: a zsidó származásról. Szinte csak onnan értesül az olvasó erről, hogy a szintén zsidó anyós sóletet akar főzetni vele, Vas néni emlékezteti Szántó Piroskát: „Tud maga sóletet csinálni? Úgy tudom, a zsidó nagyanyjánál lakott valahol ott, falun.” Szántó Piroska azonban nem tud sóletet főzni. Ahogy a korábban megjelent Bálám szamara kötet is csak akkor emlékeztet erre a származási kérdésre, amikor Szántó számba veszi a Félegyházán lévő háborúban elpusztult rokonait. Hogy mi is a mögöttes történet – a háború utáni korszak nagy hallgatáskultúrája, a művész-lét előtérbe helyezése, ennek az identitáselemnek a megfogalmazhatatlan terheltsége, vagy a származás „nem fontos” jellege –, az az olvasóra van bízva.