A regény alaptörténetét viszonylag könnyű elmesélni: adott egy valaha nagynevű, de ma már némileg megkopott sikerességű festőművész, Günter Greilach; ő és a felesége (Natascha) már két éve várnak egy doktoranduszra, aki most végre megérkezik. Így kezdődik a cselekmény. Az ifjú doktorandusz állítólag a művész úrról készül disszertációt írni. (Nataschának majd bevallja, hogy nem is doktorandusz, és esze ágában sincs írni a festőről.) A házaspár egy eldugott malomban él, ahová évtizedekkel ezelőtt visszavonultak. A ház fontos szerepet játszik a műben, a férj kimondottan büszke rá: „Ezt a házat már senki sem veheti el tőle, és ő amúgy is mindig csak a művészetével volt elfoglalva. Természetesen nem tiltakozott volna, ha a sikerei megengedik, hogy ezen kívül még egy tetőtéri lakást vegyen magának valahol Manhattenben vagy Párizsban; de ott sem csinált volna mást, mint fest. És ha csak a repüléssel eltöltött órákat nézzük, mondhatjuk, hogy ez hátráltatta volna az életműve megalkotásában”. Sejtjük, hogy Greilach itt nem azt akarja mondani, amit mond, hanem inkább az jutott eszébe, hogy Párizs vagy New York talán más esélyeket jelentett volna számára a sikerre.[1] Sokan észrevették, hogy a címben szereplő „ifjú doktorandusz” fiatalsága semmilyen szerepet sem játszik a könyvben, kivéve talán egyet: a maga kontrasztjaként felhívja a figyelmet arra, hogy itt egy öregedő házaspárról van szó. De még az is lehet, hogy az öregedésről magáról van szó. Erre utalhat a regény utolsó mondata is: „»Mint egy aggastyán«, hallotta, amint mögötte mondja, »már úgy mozogsz, mint egy igazi aggastyán«”. A férj és a feleség mást és mást vártak a látogatástól: „Az introvertált művész számára a nagyobb elismerés és nyilvánosság reményét jelentette, Natascha számára viszont a mindennapi rutinból való, nagyon is üdvözlendő kiszakadást”.[2]

És elindul valami: a küzdelem a doktorandusz figyelméért és helyesléséért. A regény tulajdonképpen egy párbeszéd-sorozat, de azt is mondhatnánk, hogy a doktoranduszhoz való közvetlen odafordulásokat leszámítva, egy masszív veszekedésfolyam. A veszekedések apróságokról és semmiségekről szólnak, többnyire kioktatások, szemrehányások és leleplezések formájában. Az első összecsapás a „Leihwagen” fogalma körül alakul ki, aztán az első este a férj szemrehányást tesz a feleségnek, hogy elsózta a gulyást, de a legsúlyosabb talán az, hogy a feleség visszatérő motívumként a férj szemére veti, hogy nem tud hallgatni és odafigyelni másokra. Az elmérgesedés úgy a regény hetven százaléka körül kulminál. Ekkor a feleség így fakad ki: „»Tudod«, mondta a férj felé fordulva, »ha valakinek itt nincs alapja arra, hogy ilyen színházat rendezzen, akkor az te vagy. Neked még arról sincs fogalmad, mi történik itt körülötted. Te igazából csak hálás lehetnél. […] A mai időben az emberek egymással érintkezve gazdagítják egymást. De ezt te nem érted, és ezért nincs is értelme veled bármiről is vitatkozni – és ehhez kedvem sincs«”. A férj erre nem tud mást mondani: „»Ezek súlyos szavak voltak«, mondta, majd kiitta a pálinkáját, és leült. »Talán megihatnánk most egy kávét.«” Az az érzésünk, hogy a szemünk előtt egy régi és megkopott kapcsolat tudat alatti rétege tárul fel. A kritikusok többnyire így is olvasták a könyvet. „Jan Peter Bremer [regénye talán elsősorban] két olyan emberről szól, akik már évek óta házasok, szenvednek a magánytól és az öregség csapásaitól, és most pokollá teszik egymás életét.”[3] Kétségtelen, hogy ez a tézis kiválóan alátámasztható a regény számos részletével. Maradjunk most csak a ház motívumánál: „Ez a ház időközben számára egészen mást jelentett, mint a férje számára. Ebben a házban sikerült annyira eltávolodniuk egymástól, hogy néha napján ő már annyira megfeledkezett róla, hogy szabályosan összerezzent, ha véletlenül felkapta a szemét, és látta, hogy még mindig előtte ül a fotelban. Amit ilyenkor látott, az egy ember megkövült és szürke képmása volt, amelyből hiányzik az összes elevenség, amelyet ő az utolsó években, de még inkább tavaly sikeresen visszahódított magának”. A nő úgy érzi, túl van egy válságon, de a válság megoldásához a férjnek nem volt köze, ő még mindig nyakig benne ül.

Casten Otte szerint ezt a művet leginkább groteszk regénynek kellene tekintenünk; a szerző így látta a leginkább biztosítottnak egy minden ízében hazugságokkal átszőtt világ ábrázolását. „Az, hogy az élet hazugságai nemcsak az öregkort, hanem a kamaszkor szép éveit is alakítják, nagy ötlete ennek az ügyesen megírt, szórakoztató regénynek.”[4] Ez az olvasat azonban túlzottan is kézenfekvő ahhoz, hogy gyanakodni kezdjünk: talán lehetséges más értelmezés is. Induljunk ki abból, hogy egy helyen Otte „kamaradarabnak” nevezi a regényt. Talán megkockáztathatjuk: ez a regény egy dráma regénybe öntött (regénnyé átformált) változata. A helyszín rögzített: a ház és annak helyiségei. És ennek a háznak – mint láttuk – megvan a maga története, ugyanúgy, ahogy a benne élő emberek viszonyának is. A ház a csatatér színhelye; azt nem tudjuk meg egyértelműen, hogy ez a csata amúgy is zajlik-e, vagy „csak” a megjelent külső pillantás hívta életre. Vagyis a történéseknek csak egy kitüntetett szeletét kapjuk, vagy pedig ez a teljes történés? Ha ez megfigyelés helytálló, akkor érdekes kontextust vázolhatunk fel. Peter Szondi azt állította, hogy a modern drámát általánosságban az epizálódási tendenciák jellemzik, miközben nagyon kell vigyáznunk arra, hogy ne engedjünk az általános elmélet kialakítására vonatkozó csábításnak. „A szisztematikus, tehát a normatív poétikáról le kell mondanunk, természetesen nem azért, hogy elkerüljük az epizálódási tendenciák kényszerű negatív értékelését, hanem azért, mert a forma és a tartalom történeti-dialektikus felfogása kihúzza a talajt a szisztematikus poétika mint olyan alól.”[5] Bremer regénye pedig megmutatja, hogy a regény is létrejöhet egy drámai anyag epikus megformálásaként. És most se beszéljünk „normatív poétikáról”, hanem minden erővel próbáljuk nyitva tartani a lehetőségek sokféleségét. A nagy kérdés természetesen az, hogy lehet-e a regényt annyira dialogizálni, illetve hogyan lehet úgy alakítani a leíró és a dialogikus részek arányát, hogy drámai forma jöjjön létre? Érezhető, hogy Bremer megoldása maga is kísérleti jellegű. A prózából így eltűnik az egységes narrátor, de a modern regényirodalom ehhez már hozzászoktatta az olvasókat. Itt három, vagy ha nagyon pontosak akarunk lenni, két perspektíva (a férjé és a feleségé) váltogatja egymást. Az átmenetek érzékeltetésére a szerzőnek csak két formai-stiláris eszköze van: új bekezdéseket nyit, illetve idézőjeleket használ.

S az is a kézenfekvő értelmezéshez tartozik, hogy a mű kizárólagos tartalma egy házassági perpatvar, és ennek következtében a doktorandusz szerepe jelentéktelenre zsugorodik. De van egy másik tengely is: a doktorandusz a művész úrhoz érkezett; a művész úr pedig neki próbálja meg bemutatni a maga alkotásait, illetve általában is elmondani, hogy mi a művészet. A könyv tulajdonképpen egy ars poetica előadásában kulminál. (Ebben az esetben a nő kerül kiszorított helyzetbe; de az, hogy a párbeszédeknek éppen ő a legenergikusabb szereplője, arra utal, hogy ebbe nem nyugszik bele, és – joggal és sikerrel – követeli a maga helyét a „drámában”.) Greilach egy kép előtt állva, a saját feleségét „lehordva” fejti ki a maga ars poeticáját. A nő azt mondja, hogy a doktorandusz biztosan megkérdezi, a férj festőként mire is gondolhatott a kép elkészítésekor. És aztán következik az esztétika (az ars poetica) mint dühkitörés. „Számodra egy tányér csak akkor törik szét, ha tönkremegy, de a világ szerencsére nem ilyen kauzális és unalmas, mert akkor nem lenne szükségünk a művészekre. Akkor mindannyian, úgy, ahogy te már most is teszed, a sivár hétköznapokban naiv pillantással sétálhatnánk fel és alá. És az állandó hazugságok ellen sem kellene védekeznünk, mert azt hinnénk, hogy nem is léteznek. De egy ilyen világ csak a te számodra létezik.” Álljunk meg egy pillanatra: a művészet eszerint képes lenne a hazugság világának felszámolására. Nem látjuk a képeket, leírásokat sem kapunk, így nem tudjuk meg, hogyan nézett ki Greilach erre vonatkozó kísérlete. Mindenesetre, ha ez így van, akkor a regény csak a művészet előtti világot írja le. És ebben a világban valóban a hazugságok szövevényében élünk. A regény az önerejénél fogva ezen nem tud felülemelkedni, a művészet (értsd: a festészet) azonban igen. (Képletes jelentőségű ezért, hogy műterem a házban a legfelső szinten helyezkedik el.) A festő feladata, hogy az ürességből „kinyerjen” valami szépséget. De ez kemény küzdelem, ezért minden művésznek újra és újra meg kell harcolnia. És ennek a kimenetele nem biztosított, ezért a művész legfőbb erénye a türelem. „»Tulajdonképpen mi egy művész?«, kérdezte, és újra kinyitotta a szemét. »Én azt állítom, hogy a művész mindenek előtt szigorú munkás és türelmes ember«.” De itt és most a művész türelme nem is elég a sikerhez: ezért üdvözli olyan melegen a doktoranduszt. A segítségre két szempontból van szüksége: a popularizálást és a digitalizálást tekintve. És most tegyük fel a kérdést: ennek a türelemnek az életben is meg kell nyilvánulnia? És akkor hogy állunk ezekkel a végtelen vitatkozásokkal és veszekedésekkel? Na, most kezdhetjük el újra és elölről olvasni a regényt.

(Bélyegkép: J. P. Bremer. Forrás: Kati Zubek / detektor.fm)