Hogyan kerültél a művészet közelébe?

Gimiben nem elégített ki az a tudás, amelyet a tantárgyakból szereztem, és éreztem, hogy nagyon érdekel valami, de nem tudom, mi. Egyik nyáron elmentem egy gyerektáborba, ahol a fotózás tematikát választottam. A közoktatásban soha nem tapasztalhattam volna meg ezt a fajta csoportos alkotást. Azt éreztem, hogy életemben először vagyok olyan közegben, ahol reflektálunk arra, mi történik a világban meg önmagunkkal. Úgy érzem, a fotón keresztül találtam rá arra a kritikus gondolkodásra, amellyel ma is foglalkozom.

A családban egyedül a nagymamám fotózott, aki az első fizetéséből egy fényképezőgépet vásárolt. Ez a történet azért fontos, mert én meg tőle kaptam az első fényképezőgépemet, amely egy analóg, automatikus gép volt. Nagyon izgalmas volt, járkáltam jobbra-balra a városban, és volt ugye 36 kockám… Mindig gondolkoztam, hogy te jó ég, akkor mennyi van még, megéri-e az a pillanat, ellőjem-e, ne lőjem el. Alig volt akkor pénzem előhívatni, nem tudtam, mit csinálok, nem tudtam, mi lesz belőle, és egyszerűen annyira izgalmas volt! Minden nap zsákbamacska. Belegondolva, nekem az volt a csúcs, akkor kaptam a legtöbb örömet a fotózásból. A fotó rendkívül jó médium arra, hogy az ember megtanuljon látni, szerintem felcserélhetetlen, hogy fotóval kezdtem el foglalkozni, mert mindennek, a 3D tervezésnek is az alapja az, hogy az ember lát.

 

Azóta is mindenféle médiummal ismerkedsz és próbálkozol. Van egy ötleted, és ahhoz keresed a legjobb eszközt?

Igyekszem a lehető legkevesebb szerepet vállalni, mint alkotó a legkevesebbet tenni azért, hogy valami új jöjjön létre. Narrátorként lépek fel egy helyzetben, amelyet összekötök egy másik helyzettel, vagy katalizátorként működöm.

Példa: vannak azok a telefonok kirakva a Media Marktban. Nagyon sokan kipróbálják ezeknek a több százezres kütyüknek a kameráját, mindenki szelfit készít, és van, aki még háttérképnek is beállítja a fotóját.

Érdekes, hogy egy játékból, önként készített kép készítésekor mennyire intim kapcsolatba kerül mindenki a telefonnal. Nagyon sok olyan kép is van, ahol két ember interaktív viszonyba kerül, peace-jelet formáznak a kezükkel, megölelik egymást, mutogatnak stb. Volt egy lány, aki tiktokos táncmozdulatokat csinált, de észrevette, hogy valaki nézi, ezért gyorsan leállította a felvételt, és hasonló játékos dolgok. Annyira szép, ahogy a fotó elveszti a „fotózva lenni” erőszakosságát.

COWORKING – az FFS új tagjainak bemutatkozó kiállítása, részlet

 

Bementem különböző ilyen üzletekbe, hogy átküldjem magamnak ezeket a fényképeket. Ezután kinyomtattam a képeket úgy, mintha telefonképernyők lennének, áttetsző telefontokokba illesztettem őket, és így installáltam az egészet a bemutatkozó kiállításunkon az FFS (Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója) új tagjaival.

Amikor ezt megmutattam az egyetemen, az volt az első hozzászólás, hogy „de hát a személyiségi jogok!”, egy kurátor hölgy pedig azzal viccelt, jaj, nehogy a gyerekei legyenek rajta. Van ebben egyfajta kiszolgáltatottság. Egy kép nem ártalmatlan dolog, és ha az ember nem törődik a sorsával, ki tudja, hogyan fog visszakerülni hozzá, hogy aztán ne tudja soha többé eltüntetni. Ez nagyon ijesztő.

 

Eszembe jutott az Amélie csodálatos élete című filmből a fotóautomatáknál elhagyott képeket gyűjtő srác. De az, hogy az egész digitális térben történik, megsokszorozza a kockázatokat.

Úgy oldottam meg a jogi és etikai kérdést a kiállításon, hogy átlátszó viasszal lefedtem a képek egy részét annyira, hogy egy telefon arcfelismerő rendszere már ne „lássa” az arcot. Ami még érdekes volt, hogy a projektleírást a saját telefonomon megnyitva raktam ki a kiállításon, és a látogatók maguktól elkezdtek ugyanúgy képeket csinálni. A telefonon, amelyen éppen egy olyan szöveg volt olvasható, amely felhívta a figyelmet a hátrahagyott képek súlyára.

 

Legutóbb a Molnár Ani Galériában szerepeltél egy kiállításon, ahol még messzebb a fényképezéstől, tárgyinstallációt is kiállítottál.

Az a projektem komplexebb. Ez egy vicces sztori. Én a Covid alatt diplomáztam fotó BA-n, és biztos voltam benne, hogy nem fogok fotóval diplomázni, mert már BA alatt sem nagyon fotóztam. Az első évben megtanultunk fotózni, éjjel-nappal gyakoroltunk a stúdióban, de utána is mindig mást csináltam. Akkoriban nagyon érdekelt a vágyakozás. Miért vonz annyira az, akit nem kaphatok meg? Azért vágyom valakire, mert idealizálom, és azért idealizálom, mert vágyom rá, és ahogy a vágy megvalósul vagy kielégül, máris megszűnik létezni. Nagyon izgatott ez a fajta elérhetetlenség az emberi létezésben, ezért kezdtem el objekteket készíteni olyan eszközökből, amelyek egyetlen egy célt szolgálnak: hogy az ember kielégüljön velük.

Eternal Desire 04

 

Abban a pillanatban, hogy én ezeket átformálom vagy bezárom, elvesztik tárgyi funkciójukat, és csak esztétika marad belőlük. Egy szexshopban minden nagyon fényes, minden nagyon rózsaszín, játékos, minden a vágyról szól. Ezért gondoltam arra, hogy bezárom ezeket a tárgyakat valamibe, méghozzá olyasvalamibe, ami nagyon vonzó, és ha megvilágítom, visszacsillan, megakad rajta az ember szeme, de teljesen értelmetlen, funkcióját vesztett az egész. A tárgy megformálásához pedig együtt kell működni az anyaggal, amelynek megvannak a maga tulajdonságai, és hiába dominálom, gyűröm-faragom, ha jobbra viszem, ő balra megy, ha balra viszem, jobbra megy. Olyan, mintha beszélgetnék valami nyelven egy élettelen dologgal, amely akkor lesz olyan, amilyet én szeretnék, ha elfogadom az ő válaszait.

Still in Bloom kiállítás részlete, fotó: Biró Dávid / Molnár Ani Galéria

 

Na de jött a pandémia, és nem tudtam diplomázni a polikarbonátba ágyazott tárgyaimmal, mert online volt a diplomavédésünk. Úgyhogy végül, mit ad isten, be kellett fotóznom őket, és csak fotókkal diplomáztam. A mai napig nem látták a diplomamunkámat egyben. Később meg is semmisítettem ezt a sorozatot, mert kellett máshoz az alapanyag. De visszatérve a legutóbbi kiállításra, ugye azt már elmeséltem, hogy miért objekt és miért érdekelt a vágyakozás. A kiállított anyag témája és az objekt központi alkotóeleme az orchidea, a vágyakozás szimbóluma, egy szirén a növényvilágban. Nemcsak a megjelenése, a kitárulkozás miatt, hanem, mert feromonokkal hülyíti be és veszi rá párzási aktusra a bogarakat.

Still in Bloom kiállítás részlete, fotó: Biró Dávid / Molnár Ani Galéria

 

Az orchideával készült objekteknél vettem észre, hogy a steril galériatérben nem tudom újra előteremteni azt pillanatot, amikor a nap véletlenül négy óra öt perckor becsillan a kis lyukon, ezért kezdtem el újra fotózni. Az is nagyon izgalmas volt, hogy amikor ezeket lefotóztam és kinyomtattam, tehát visszahoztam a fizikai síkba, akkor először nem sima papírra, hanem egy plexihez hasonló anyagra nyomtattam, amelyen ugyanúgy megjelentek ujjlenyomatok, szöszök, mint a lefotózott tárgyakon, ezért el sem tudtam dönteni, hogy amit látok, az vajon a plexin van, vagy magán a tárgyon. Kapirgáltam a felületet, hogy mi ez a kosz, és rájöttem, hogy ez nem is a fizikai képen van, hanem a kép témáján, az objekten. Sok dimenzió volt ebben. Elveszek, de vissza is adok, és a végén jön valami hibrid cucc.

 

Lett volna nemrég egy másik kiállítás is, amit viszont lemondtál.

A Foton Galéria pályázatot hirdetett az FFS-en keresztül, és pályáztunk Váczi Lillával, akivel már volt egy közös koncepciónk a Capa Központ által szervezett Let’s Plant workshop kapcsán. Kitaláltuk, hogy azt a bébi magot, amelyet ott elültettünk, itt nagyban megvalósítjuk. Egy multimediális oázist akartunk létrehozni, ahol megjelennek különböző térinstallációk, hozzá lehet érni növényekhez, amelyek hangot adnak ki, és megpróbáljuk a mesterséges-természetes körülményeket összeütköztetni. Enyém lett volna a mesterséges rész, a természet dominálása és fetisizálása. Nagyon izgatottak voltunk, csak a Galéria programváltozása miatt csúszott a kiállítás, és mire oda jutottunk, hogy meg lehetett volna csinálni, nekem olyan szintű financiális terhet és emiatt akkora stresszt jelentett, hogy nem tudtam vállalni.

Let’s Plant zine, részlet

 

Kezdett frusztrálni, hogy azt éreztem, nekem ez nem éri meg semmilyen szinten. Nyilván, régebben én is mindent elvállaltam, techno bulin kiraktam két képet, csak hogy lássanak, de nincs már meg ez az exhibicionizmus bennem. Ha nem tudok egy bizonyos színvonalat előállítani, akkor nem állok ki. Rendkívül nyomasztott akkor, hogy nem tudtam ezt meglépni, és most sem nagyon látok erre lehetőséget. Emiatt nem is állítok ki mostanában sehol, semmit. A diplomára fókuszálok, és azokra a kérdésekre, amelyek ezzel az egésszel kapcsolatban bennem motoszkálnak.

 

Milyen kérdések ezek?

Az első lépcsőfok a pánik, egzisztenciális krízis, szorongás, hogy ez nem éri meg. Utána hirtelen arra gondoltam, hogy akkor szakmát akarok váltani. Az egyetlen dolog, ami visszatartott, hogy nem akartam otthagyni a MOME-t, mert már a Képzőt otthagytam. Azzal szembesültem, hogy egy olyan szakmában vagyok benne, amelynek nincs piaca, főleg nem Magyarországon. Még ha azzal tudnám magam nyugtatni, hogy ha majd befejezem az egyetemet, akkor már a kezdő fizetésem is jó lesz, mint egy mérnöknek. Na ez itt egyáltalán nincs, sőt, elengedik az ember kezét, minden támogatás megszűnik, amit addig igénybe vett. Erre mondják azt, hogy rendben, de akkor miért nem pályázol mindenre, amire tudsz? Én meg mondom, hogy az az egy-két százezer forint nem nyugtat meg, ha nem tudom, hogy miből fogok megélni. Vannak ennél nagyobb bajok a világban, látom, mi van a tanárokkal, és sehol nem vagyok ahhoz képest, de ez az én utam és az én közegem. Nem az ijesztett meg, hogy eltűnök a képzőművészeti színnek az aljáról, ahol vagyok, és nem mutatkozom meg annak a 16 embernek, akit érdeklek, hanem hogy nem haladok előre.

Végül most a diplomámmal magára a diplomahelyzetre, a diplomázásra reflektálok kritikai módon. Érdekel, hogy vagyok képes a diplomámmal úgy helytállni ebben a helyzetben, hogy egyszerre reflektálok is rá és benne is vagyok. Miután lement rólam ez a pánik, elkezdtem azzal foglalkozni, hogy rendben, akkor ebben a helyzetben én milyen szerepet foglalok el. Én most mit csinálok? Tanulok, tanuló, hallgató vagyok. Egy hallgató milyen szerepet tud betölteni ebben az egész művészeti közegben? Csinálok egy anyagot az egyetemen és borzasztóan szorongok attól, hogy kicsiben, mondjuk a kipakoláson hova fog révbe érni vagy nagyobban, hogy a diplomámmal mi lesz meg. Ha diplomázok, az mit jelent? Befejezem a tanulmányaim, öt idegen ember előtt, akik a bizottság. Ők, ez az öt kiválasztott ember képviseli a szakmai értelmezést, befogadást és véleményt, és mondja meg nekem, hogy mennyit érek, hogy az én munkám, az én gondolatom mennyire értékes? Eldöntöttem, hogy bármivel is diplomázom, az MA-diplomaprojektem olyan pozíciót fog felvenni, ami engem hitelesít és képvisel. A szakdolgozatom címe „Jelenlét és reflexió a diplomázás aktusában”, és arról szól, van-e lehetőségem egy olyan helyzetre reagálni, amelyben benne kell lennem. Olyan diplomamunkákat gyűjtöttem össze benne, amelyek szerzői épp ezt csinálták, például Benczúr Emese a „teljesítem kötelességem” című munkájával.

Az ilyen és hasonló munkákkal értelmezésem szerint azt mondták az alkotók, hogy ők itt nincsenek kiszolgáltatva, nem úgy vannak a színpadon, hogy itt őket értékelhetik, és ez teljesen más hozzáállás. Az érdekel, hogy a saját szerepemet vizsgáljam az intézményrendszerben, mert nekem most ez az életem, ez a hat év, amelyet ezekben az intézményekben töltöttem. Érdekes ez az egész művészneveltető, Képző, MOME, identitások… Nagyon érdekelnek ezek a szerepek, meg a társadalomra gyakorolt hatásuk. Jobban érdekel a kérdés, amelyre választ keresek, mint maga a végtermék. A szakdolgozatom adja a diploma 80%-át, a maradék 20% a mestermunka, amelyre úgy vezetek át, hogy a szakdolgozatom nagy részében annak a művésznek a profiljával foglalkozom, akinek az egyik munkájára alapozom a mestermunkám – innentől fogva a szakdolgozatom nem elválasztható a diplomamunkámtól, a kettő együtt fog egy egészet alkotni. A szakdolgozat nem a megalapozása a munkának, hanem maga a munka, amely térben is létrejön, de hogy mi is lesz az, amit majd látni lehet, abban a 40 oldalban lesz megírva. A bizottság majd vagy érti, vagy nem, de nekem már felszabadító, hogy nincs szorongás, egzisztenciális kérdés, csak a művészet lényege, hogy jelen vagy és ennyi.