Ahogy rendezgettem jegyzeteimet, már sejtettem, hogy fontos dolog történt október 27-e és 28-a között Budapesten. Egy kicsi, de teleírt füzet, amire támaszkodom, hogy beszámoljak „A szellős térben és szűk időben” című konferenciáról, amely a tragikus hirtelenséggel lezárult Térey-életmű olvasási irányait próbálta tudományos igénnyel feltárni.

Térey János irodalomtörténeti helyének és jelentőségének körülírását már a Lapis József és Sebestyén Attila által szerkesztett Erővonalak című kötet (2009) elindította. Azóta újabb, a Térey-életműben kitüntetett szerepet elfoglaló művek jelentek meg, például a Protokoll, A Legkisebb Jégkorszak vagy a Káli holtak. A most megrendezett konferenciának, az előadások leendő írásos változatainak pedig még inkább nagy felelőssége van abban, hogy az életmű sajnálatos lezárulása után kijelölje a Térey-kutatás további irányait. A konferencia létrejötte Balajthy Ágnes, Melhardt Gergő és Radnai Dániel Szabolcs érdeme, akik megszervezték, hogy a különféle módszertani meglátásokból kiinduló tudományos előadásokon, informatív könyvbemutatókon, valamint jó hangulatú beszélgetéseken vegyenek részt mindazok, akik e két napban betértek a Ferenczy István utcai PIM Szomszédba.

A konferenciát Radics Péter, a Digitális Irodalmi Akadémia vezetője nyitotta meg, majd Margócsy István elnökletével megkezdődött az első, Politika és etika elnevezésű szekció. Nemes Z. Márió Winter Blue című előadásában A Legkisebb Jégkorszakot vizsgálta a kritikai kultúrakutatás kurrens kérdései alapján. Az előadót az foglalkoztatta leginkább, hogy a verses regény hogyan reflektál figurális és referenciális szinten a társadalmi képzelet befagyasztására. Nemes Z. Márió a könyvet úgy olvasta, mint amely a polgári tudat archeológiáját megjelenítve képes rámutatni e tudat elfojtási mechanizmusaira. Káli Anita előadásának középpontjában szintén A Legkisebb Jégkorszak állt, pontosabban annak viszonya szegénységirodalomhoz. A Staging the Slums, Slumming the Stage című színházelméleti-színháztörténeti munka elméleti keretére támaszkodva Káli Anita a Térey-mű néhány részletén keresztül mutatta be, hogy a könyv a beszélő modalitásának módosításával és az irónia alkalmazásával hogyan jelzi a kulturális elit szegénységet kisajátító, áletikai voyeurizmusának működését. Z. Kovács Zoltán műfajtörténeti és eszmetörténeti keretbe ágyazott előadása nagyon termékenyen egészítette ki Káli Anita meglátásait. Az előadás fontos fogalma a – Z. Kovács tudományos munkáiban kitüntetett helyen szereplő – etikai kritika volt. Az etikai kritika egy olyan értelmezői mód, amely arra fókuszál, hogy a szöveg miként kényszerít ki az olvasóból az etikai állásfoglalást. Az előadó Térey és a 19. századi verses regények közti diszkurzív összefüggéseket tárta fel, külön kiemelve a romantika humorának megjelenését Térey verses epikájában. Z. Kovács Térey műveinek etikai állásfoglalást kikényszerítő hatását a palinódia alakzatához kötötte. Ez azt jelenti, hogy Térey verses epikájában különféle esztétikai és politikai ideológiák jelennek meg, a humor segítségével azonban önmaguk ellen fordítja őket, így hozva létre az olvasót zavarba ejtő etikai kétértelműséget. Hasonlóan érdekes előadást tartott Szirák Péter is, aki Térey írásművészetének emlékezetpoétikájáról beszélt. Az előadás elején bemutatta Báthori Csaba Magyar Narancsban megjelent, elhíresült kritikáját és annak utóéletét. Szirák arra vállalkozott, hogy azt beszédmódot, amelyet Báthori „rossz emlékű politikai eszmék trójai falovaként” értett, az akkori vita kontextusából kiindulva újragondolja, és értelmezési javaslatokat tegyen. Ennek segítségéül az imitáció alakzatait és a rom motívumát vizsgálta a Térey-művek vonatkozásában. Habár a diszkusszión élénk vita folyt az előadások módszertanának szemléletbéli különbségei kapcsán, Szirák Péter és Nemes Z. Márió végkövetkeztetése nagyon is közelinek tűnt számomra. Amit Térey műveinek ideologikussága kapcsán Nemes Z. tudatarcheológiai munkaként detektált, azt Szirák a rossz kockázatos kikérdezéseként nevezte meg.

A „valóság” és „fikció” című szekcióban három előadást tartottak. Az első előadó Sebestyén Attila volt, aki a Térey-esszék aprólékos stilisztikai és mondattani elemzését adta, a szekciót pedig Tóth Szabina zárta a Térey Jánoshoz köthető digitális anyagok archiválásának módszertanáról szóló előadásával. A szekció legemlékezetesebb előadását Bárány Tibor tartotta, aki a Térey-epika recepciójának kritika elemzését végezte el. Az előadó rámutatott arra az ellentmondásos helyzetre, hogy az ún. „Térey-stílus” fogalma szükségszerűen maga után vonja az implicit szerző kitüntetettségét, ugyanakkor Térey műveiben az epikai sokszólamúság és az ironikus narráció visszaszorítja a szerzői jelenlétet. Ezt a szakadékot a recepció különféle módokon próbálta áthidalni, melynek lehetetlensége a kritikák észrevételeire is kihatott. Bárány Tibor szerint Térey esztétikai kockázatvállalása abban érhető tetten, hogy a szövegekben rejlő ironikus konzervatív antropológiát (miszerint a Térey-művek szereplői rendszerint a reflexió magas szintjén kritizálják az őket körülvevőket, ugyanakkor nem látnak rá saját helyzetükre) a Térey által használt zsánerek részben elfedték. Az iróniának a szövegbéli belső mozgása azonban kikezdte azokat az olvasatokat, amelyek Térey műveit a vallomásos személyesség vagy a valóságfeltáró realizmus kódjai által keltett elvárások felől próbálták értelmezni.

Az ebéd utáni szekció az Ember a térben címet kapta. Bednanics Gábor a térbeliség identitásalakító funkcióját, illetve a funkció változásait mutatta meg Térey versesköteteinek egy-egy darabján keresztül szoros szövegelemzéssel. Előadásában folyamatot vázolt, mely szerint Térey költészetében a tér identitásformáló erejének hangsúlyozása A valóságos Varsó című kötetben jelent meg elsőként, a Drezda februárban verseiben a beszélő vizuális rögzítőként működött, utána azonban topológiai fordulat következett Térey költészetében. Az Ultrában ugyanis az én-szituálás szoros összefüggésbe került a térképészeti jelek szövegbe emelésével. Az előadás zárásaként Bednanics rámutatott arra, hogy Térey költészetének utolsó fázisában a topográfia helyét a geológiához tartozó kifejezéskészlet vette át. Bengi László a tér kialakításának poétikai módszerét vizsgálta A valóságos Varsó, a Drezda februárban, valamint a Paulus kötetekben. Az előadó beszélt a könyvekben megjelenő terek különféle történeti korokat magukon hordó, palimpszesztszerű megalkotottságáról, ugyanakkor meggyőzően hangsúlyozta különbségeiket is. Bengi A valóságos Varsó verseiben a teret a másság és az idegen megmutatkozásaként értelmezte, Drezdát egy olyan komplex térként olvasta, amelyben a történelem be nem teljesült ígéretei sűrűsödnek, a Paulus terei kapcsán pedig a nemzeti kliséken keresztüli megjelenését emelte ki. A szekciót Bodroghi Csilla zárta, aki a Protokoll térkezelésének metapoétikai vonatkozásait tárta fel. Értelmezésében a Protokollnak fontos szervezőeleme a lent–fent dinamikája. A vertikális mozgás az előadó meglátásai szerint nemcsak a főszereplő fizikai térben való mozgására, hanem sorsának alakulására is érvényes. Bodroghi összefüggést talált Mátrai fizikai és szellemi útja, valamint a pszichológiai boldogság-kutatások által kidolgozott kognitív minta között, amely az életkor és a boldogság relációját egy U-alakú görbén képzelte el. A teremben hozzám hasonlóan többen hosszasan elemezték a kivetített grafikont, amely a holtpontot ötven év környékén jelölte. Ötventől felfelé tehát van ok a bizakodásra. A huszonévesek és harmincasok azonban lehet, hogy beleszédülnek abba a mélységbe, amely e grafikon szerint még várja őket.

Az első estét a Térey a színházban elnevezésű kerekasztal-beszélgetés zárta Hegyi Dániel moderálásában. A beszélgetőpartnerek a színházi szakma különféle területiről érkeztek. Kovács Krisztina dramaturgként dolgozott az Asztalizenén és a Protokoll színpadi változatán is, Tompa Andrea színikritikusként alapos ismerője Térey drámáinak és drámafordításainak, Papp András Térey Jánossal közösen írta a Kazamaták című drámát, Tasnádi Bence színész pedig a Káli holtakból készült darab főszereplőjét alakítja. A beszélgetés elején Tompa Andrea a Térey-drámákról tett pontos észrevételeket a darabok recepciója és a korabeli színházi előadások kontextusában. Szerinte a hiányos akcióval, de nagy nyelvi erővel bíró Térey-darabokat kevés rendező tudta eddig jól színpadra állítani, amiben szerepe lehet annak is, hogy Térey drámái szerinte megkövetelik a nagyszínpadi jelenlétet, nagyobb térben tudnának csak igazán jól működni. Ennek kapcsán Kovács Krisztina emlékezett vissza az Asztalizene színpadra állításának munkálataira. Elmondta, hogy a próbák kifejezetten nehezen mentek, mivel szinte mindenki eleve bukásként könyvelte el a darabot, ennek ellenére az Asztalizene 2008-ban elnyerte a legjobb magyar drámáért járó Színikritikusok díját. Papp András elmesélte a Kazamaták írásának Téreyvel közös munkafolyamatát, majd Tompa Andrea a darab erényeként beszélt arról, hogy kiemelkedik az ’56-os eseményeket tematizáló drámák közül, mivel eltávolodott az egy főszereplős, heroizáló történettől, helyébe pedig az esemény összetettségét visszaadni igyekvő bonyolult viszonyrendszert állította. A beszélgetés a Káli holtakra terelődött, amely idén öt kategóriában is nyert a Színikritikusok díjátadóján. A Csáky Alexet megformáló Tasnádi Bence elmesélte, hogy a könyvet először egy ismerőse ajánlotta neki, aki megjegyezte, hogy a regény főszereplőjét mintha csak a színészről mintázták volna. Itt valami körkörös beteljesülésről lehet szó. Ahogy Kovács Krisztina kifejtette, Térey számára fontosak voltak a színészek, így nem elképzelhetetlen, hogy a Káli holtak Csáky Alexének megformáláshoz az író felhasználta azokat a benyomásokat, amiket a Tasnádival való korábbi együttműködésének keretében szerzett. A beszélgetés kiválóan rámutatott a Térey-drámák különös helyzetére: miközben drámáinak megjelenését élénk irodalomkritikai visszhang kísérte, azok színpadra állítása a mimetikus, reprezentáció-elvű színjátszási elvárásoknak megfelelni kívánó színházi közegben legtöbbször bukásra ítélt, kockázatos kihívás.

A beszélgetés végeztével, fél hét után kiléptem a PIM Szomszédból, másnap reggel azonban újra kávét pumpáltam egy apró műanyag csészébe. A Térey nyelvei elnevezésű szekció első előadója Bazsányi Sándor volt. Előadásának fókuszában a híd motívumának a Térey-lírában megjelenő formái álltak. Az előadás első felében Bazsányi hosszasan sorolta azokat a hidakat, amelyek Térey írásaiban megjelentek (vagy megjelenhettek volna), majd kitért a hídember-szerep alakulására is. 2014-ben a hídemberség még fontos eleme volt Térey János önértelmezésének, a Literának 2018-ban adott interjújában azonban már elvetette ezt a költői szerepet. A változást Bazsányi A bennünk élő medve című versen keresztül szemléltette. Szerinte Térey művészete kapcsán a híd helyett inkább az átmenet kanti fogalmának pesszimista változatát érdemes használni, vagyis költészete a társadalmi és etikai korlátokat áthágva az állati ösztönök megnyilvánulásáig tartó egyirányú mozgásként érthető. A szekció második előadását Smid Róbert tartotta, aki Paul de Man irónia-fogalmára támaszkodva három vers együttes, dekonstruktív és szélsebes elemzésén keresztül érvelt amellett, hogy a Térey-olvasásban jellemzően vallomásosként értett lírai beszéd mindig műfaji, történeti kódokat működtető szerepek felvételeként jön létre. A szerephez tartozó beszédmód elsajátítására, a hangkölcsönzés aktusára ennek megfelelően a versek megszólalói is rendszeresen visszautalnak. A két gyakorlott előadót Bödecs László követte, aki a captatio benevolentiae bevett megoldását használva a nagyközönség előtti tudományos előadásban való járatlanságára figyelmeztetett. A jóindulat elnyerésére azonban nem volt szükség, Bödecs A Legkisebb Jégkorszak recepciójának rövid, céltudatos bemutatása és kritikája kapcsán a verses regény epika felőli értelmezésének elégtelenségét hangsúlyozta. Elemzésében a mű polifonikusságának és metaforakészletének értelmezésére fókuszált. A szekció utolsó előadója Oláh Szabolcs volt, aki műfaji és intertextuális aspektusokat is bevonva elemezte a Hadrianus Redivivus című költeményt, olykor Térey versénél is poétikusabban, költői kérdéseket iktatva állításai közé. A szuggesztív előadás tartalmi elemei számomra a diszkusszióban váltak érzékelhetővé, ahol Oláh Szabolcs a szövegből vett példákon keresztül rámutatott a versnek arra az ironikus játékára, hogy a megszólaló nem képes kezeskedni saját állításainak igazságtartalmáért; kijelentései – még a szöveg saját játékszabályain belül is – gyakran ellentmondanak az empirikus tapasztalatoknak.

KÉP

A második szekció előadásainak középpontjában Térey János drámái álltak. Elsőként Hegyi Dániel beszélt Térey színházi recepciójának körültekintő elemzése után A Nibelung-lakóparkból készült, Mundruczó Kornél által rendezett színpadi előadásról. Az előadó a drámát összművészeti alkotásként értelmezte. Ebből kiindulva a társművészetek dramaturgiára tett hatásának vizsgálatára fókuszált; különösen a zenei elemekre, amelyek bizonyos esetekben rejtett információt közölnek, a cselekvés dinamizálását szolgálják vagy a tér kialakításában kapnak szerepet. A második előadó Osztroluczky Sarolta volt, aki Térey utolsó, Örkény István Színházban játszott Lót – Szodomában kövérebb a fű című drámáját elemezte a bibliai hagyományhoz való viszony, illetve a misztériumdráma és a thriller műfaji konvencióinak szempontjából. A Lót-történet 21. századi adaptációja kapcsán Osztroluczky egyik fontos meglátása Ábrahám és Lót viszonyának Térey-féle újragondolására vonatkozott, mely szerint Térey művében Ábrahám gondoskodása teher Lót számára, amiért a helyette hozott döntések miatt Ábrahám önkéntelenül is megfosztja szabad akaratától. A diszkusszió során is kiemelt problémává vált Lót lányainak feláldozása a vendégszeretet összefüggésében, amely kapcsán Smid Róbert a résztvevők számára is felelevenítette Derrida elhíresült fogalmát. A szekciót Maczák Ibolya zárta, előadásának tárgya a Jeremiás avagy Isten hidege című dráma volt. Elemzésében a parafrázisdráma elméleti keretében meggyőzően nagy alapossággal vizsgálta Térey műve és Witold Gombrowicz Esküvője közti intertextuális kapcsolatot. Az előző napi kerekasztal-beszélgetésen többször elhangzott, hogy Térey János drámai életműve az irodalom foglya, a műveket azonban a Drámák papíron és színpadon szekció másfél órára mindenképpen kiszabadította. Az előadások többnyire irodalmárok számára tették nyilvánvalóvá, hogy a színháztudomány milyen sokrétűen képes bemutatni a Térey-drámákat; olyan összefüggéseket is meglátva, amelyek az irodalomtudósok előtt minden bizonnyal rejtve maradnának.

A konferencia utolsó szekciójának címe Térey az irodalomtörténetben volt. Ennek megfelelően mindegyik előadás Térey műveinek valamilyen irodalomtörténeti aspektusával foglalkozott. János Emília a későmodern utáni példázatos beszédmódok, Mészöly Miklós Saulusának és Lackfi János Pál apostol legendája című versének kontextusában helyezte el Térey Paulusát. Sediánszky Nóra A Nibelung-lakóparkot a Nibelung-mítosz továbbélésének kontextusában mutatta be, érzékletesen írva le Térey drámatrilógiájának világát, valamint Wagner tetralógiájához való kapcsolódását. A konferencia tudományos ülésének utolsó előadását Valastyán Tamás tartotta, melynél jobb zárlatot nehezen lehetett volna elképzelni. Humoros volt, lendületes, ugyanakkor a téma által megkövetelt kellő körültekintéssel járt el. Előadásában a Barthes-tól kölcsönözött fogalmi háló felvezetése után Borbély Szilárd és Térey János egymást célzó olvasását vizsgálta. Az előadás kitüntetett pontja a Borbély Szilárd halálára írt, Mielőtt szentté. Borbély Szilárdot című Térey-vers értelmezése volt. Valastyán megjegyzése, amelyet a vers emlékezés és az emlékezés visszavonása közti dinamikája kapcsán tett, nem tanulság nélküli Térey Jánosra nézvést sem: az emlékezés nem kultuszképzést jelent, hanem olyan kritikai olvasatok megalkotását, amelyek irányokat, nem pedig kész paneleket ajánlanak mindazok számára, akik belépnek a Térey-művek világába.

A konferenciát az idén ősszel megjelent Szükséges fölösleg című interjúgyűjtemény bemutatója zárta le. Balajthy Ágnes moderálásával a kötetet szerkesztő Darvasi Ferenc, Kormos Lili újságíró és Nagygéci Kovács József beszélgetett. Darvasi a kötet összeállítása kapcsán elmondta, hogy a törzsanyagot azok az interjúk alkották, amelyeket Térey a számítógépén tárolt, később azonban Melhardt Gergő és Szenderák Bence segítségével több korai interjú is előkerült. A Térey-szövegek szerkesztésére visszaemlékezve Darvasi Ferenc elmesélte, hogy Térey azok közé a ritka szerzők közé tartozott, akiknek kéziratában alig lehetett hibát találni. Példaként A Legkisebb Jégkorszak szerkesztési munkálataira emlékezett vissza, amikor az egész könyvből csupán egyetlen dolgon akadt meg a szeme. A könyvben van egy részlet, ahol a beszélő arról értekezik, hogy a hangyák nem mennek fel az emeletre. Az éleslátó és tapasztalt szerkesztő javaslatot tett a szöveghely kihúzására, a verses regény e passzusa azonban továbbra is fellelhető az érdeklődő olvasók számára. Balajthy Ágnes megjegyezte, hogy a korai és a kései interjúk nagyon másfajta ethosszal rendelkeznek. Amíg az első interjúkban még visszatérő téma az éjszakai bulizás és annak járulékos elemei, addig a későbbiekben jóval komolyabbá válik az interjúk hangvétele. A beszélgetésen részt vevők magyarázatából ennek két oka körvonalazódott. Az egyik, hogy a kilencvenes években az újságírás még jóval lazább kérdéseket is megengedhetett magának, másrészt pedig Térey az idő előrehaladtával és költői szerepfelfogásának alakulásával elzárkózott a felkészületlen vagy komolytalannak tűnő interjúztatók kérdései elől – amiről az interjúk során tett szarkasztikus megjegyzései is árulkodnak. A kötetből felolvasott, élcelődő válaszok ellenpéldájaként Balajthy Ágnes a 2006-ban megjelent, Fodor Péter által készített interjút hozta, amelyből egy művelt, irodalmi és filozófiai felkészültséggel bíró, a világra nyitott interjúalany körvonalazódik. A beszélgetés a vége felé közeledve Térey szerepfelfogásaira terelődött. Balajthy Ágnes az interjúkban Térey által önmagára használt kaméleon-ember metaforát említette, amely arra utalt, hogy a szerző, ha úgy látta jónak, felülírta korábban tett állításait. Erre reagálva Darvasi és Nagygéci is kiemelték Térey egyenességét és szigorúságát. Kemény, olykor dehonesztáló megjegyzéseket is képes volt megfogalmazni, magára haragítva ezzel saját pályatársait is. Ebből kiindulva Nagygéci – bővítve a Térey-szerepek sorát – Térey „szigetember”  jellegét hangsúlyozta, utalva a szerző individualitására és szuverenitás-igényére.

A „Szellős térben, szűk időben” képes volt megteremteni a lehetőségét, hogy nagyon különböző beállítottságú kutatók közösen gondolkodhassanak a Térey-életmű tudományos megközelíthetőségének irányairól. Az előadások jól megmutatták, hogy szükség van professzionális, műfaji konvenciókra érzékeny szövegolvasatokra, amelyek Térey írásainak belső működését mutatják meg; illetve a Térey-recepció elemzése is hozzájárul a szerző művészetéről való beszéd vakfoltjainak reflektált megközelítéséhez, de nem nélkülözhető az ideológia- és kultúrkritikai megközelítés sem. Az utóbbi években Térey közéleti szerepvállalásával kapcsolatban felmerültek viták, az azonban mindenki számára egyértelmű volt, hogy a szerző a kortárs magyar irodalom megkerülhetetlen életművét hagyta ránk. Érdemes hát gondját viselni.

(Fotók: Radnai Dániel Szabolcs; Bélyegkép: Bach Máté)