A gondtalan hátradőlésnek persze elengedhetetlen feltétele, hogy amit hallunk, az valóban minőségi interpretáció legyen. Előrebocsátom: a Danubia Zenekar és Varga Gilbert október 12-i, zeneakadémiai közös produkciója minden szempontból ilyen volt – ami voltaképpen nem meglepő a karmester reputációját és a Danubia utóbbi időben nyújtott teljesítményét figyelembe véve. Mégis: ennyire ismert és népszerű művek – márpedig Robert Schumann a-moll zongoraversenyétől és Pjotr Iljics Csajkovszkij IV. szimfóniájától egyik jelzőt sem tagadhatjuk meg – egyidejű műsorra tűzése nem kis kockázatot rejt. Minél több ugyanis a hallgató előzetes ismerete a darabokról – pláne, ha szereti is azokat, koncertlátogatói mindennapjaihoz tartoznak, vélhetően több fontos, bensőséges előadásélménnyel –, nos, annál nagyobb eséllyel fordul figyelme a művek feltárulkozása helyett az előadók portréja és az előadások finomsága felé. Ez lényegében független attól, hogy a pódiumon álló vagy ülő előadók gazdag személyiségüket előtérbe helyező típusok, vagy épp ellenkezőleg: a művek mögött szerényen megbúvó, a szerzők zsenialitását mindenek előtt hangsúlyozó muzsikusok – a hallgatói attitűdöt tapasztalataim szerint a program, és nem az előadói alapmagatartás határozza meg. Ami nem jelenti azt, hogy ez utóbbiról nem lehetnek benyomásaink, ha kellőképpen odafigyelünk.

Jelen sorok írója például úgy véli, hogy Varga Gilbert vezénylése pozitív értelemben megtévesztő. Az idén hetvenéves, londoni születésű, karrierjét külföldön kezdő, de a magyar zenei élettel már évtizedek óta kapcsolatot ápoló karmester igazi charmeur: megjelenése, gesztusai, mimikája, kommunikációjának lényegében minden eleme alkalmas rá, hogy a közönséget – pestiesen szólva – kilóra megvegye. Milyen könnyű lenne rásütni a bélyeget, hogy ezzel adja el produkcióit! Könnyű lenne, csak éppen igaztalan: mert ami pálcája alatt ezen az estén megszólalt, az mind a zongoraversenyben, mind a szimfóniában lényegre törő, a lírai és a drámai momentumokat kellőképp kiegyensúlyozó, a zenei folyamatokat mesterien felépítő, a hangzás minőségét is szem előtt tartó – vagyis: magas színvonalú volt. Külön kiemelendő, hogy a zenekar szemmel látható odaadással követte a karmestert: a koncert során mindvégig észlelhető kétirányú és intenzív kommunikáció jól mutatta, hogy Varga Gilbert interpretációja, zenei elképzelései értő közvetítőre találtak a Danubia Zenekar hangszereseiben. Különösen a hangzásminőség már említett szempontját emelném ki: meggyőződésem, hogy az egyszeri zenehallgató éppen a jól ismert művekben a leginkább érzékeny arra, hogy amit hall, az valóban szépen szóljon. A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy Varga Gilbert a legjobb szimfonikus zenekarainkhoz méltó hangzást valósított meg az ez irányba évek óta kitartóan törekedő zenekarral. Székhez szögező erővel szólt a rezek vissza-visszatérő fanfárja a Csajkovszkij-szimfóniában, de ugyanitt – a másik végleten – megkapó volt a harmadik tétel már-már mendelssohni tündértáncokat idéző finomsága, mely után kellő ellenpontként szolgált a zárótétel vaskos, de nem túlvezérelt népiessége. Ennek az előadásnak volt íve, volt mértéke, és volt karaktere – ez az előadás szólt valamiről.

Mint ahogy nagyon is szólt valamiről a Schumann-zongoraverseny előadása is – ami természetesen a szólista, Farkas Gábor érdeme is volt. Bő egy éve, Sátoraljaújhelyen hallottam vele legutóbb a darabot a Zempléni Fesztivál keretében: akkori előadása, bár szólistakvalitásait egy pillanatra sem vonta kétségbe, bizonyos fokig áldozatul esett a szabadtéri körülményeknek (az újhelyi városháza udvarának akusztikája nem mérhető a sárospataki váréhoz) és bizonyos fokig az akkor fellépő zenekar nem kifogástalan teljesítményének. Így egy szép, de nem hibátlan előadás emléke maradt meg bennem – melyhez képest most örömmel hallottam egy kiváló, bizonyos pillanatokban nagy előadást. A koncert első részét követő tapsorkánt megszakítva Farkas Gábor önironikusan mesélte el, hogy mennyire izgult a fellépés előtt. Noha a kritikusnak nem feladata a háttértörténetek ismerete, értékelése, és pláne nem az, hogy a hallottakat „ahhoz képest” értékelje, ezúttal mégsem hallgathatom el, hogy ez a fajta lámpaláz a legkevésbé sem volt érzékelhető az interpretáció minőségén – vagy ha igen, akkor csakis pozitív felhajtó erőként. Nem újdonság természetesen, hogy Farkas Gábor a legvirtuózabb darabokat is meggyőző technikai tudással, élményszerűen adja elő; az a zenekarral való teljes és lényegi egybefonódás, hangszíneknek és megszólalásmódoknak az a ritkán hallható egysége, amely ezúttal megvalósult, az egész este talán legfontosabb művészi mozzanata volt – és nyilván egyszerre dicsérte a szólista és a karmester tudását és szándékát. Ha lehetek ennyire személyes: sok szép előadást hallottam már (élőben is) a Schumann-zongoraversenyből – ezt a mostanit biztosan a legszebbek között fogom elraktározni.

S hogy ezen a koncerten a kritikusnak ne lett volna más dolga, mint hátradőlve hallgatni a zenét? Nos, akár meg is tehette volna – az előadások minősége, mint jeleztem, garantálta ezt. Ugyanakkor az interpretációk túl jók voltak ahhoz, hogy ne intenzíven figyeljünk oda rájuk – mégpedig, paradox módon, annak ellenére voltak ilyen jók, hogy valójában semmi eredeti nem érződött megközelítésmódjukban, „csak” a hagyománynak megfelelő módon tálaltak remekműveket. Ha minden hagyománytisztelő előadás ilyen színvonalon valósulna meg, még az is lehet, hogy igazi konzervatív zenehallgató válna belőlem.

(Fotó: Posztós János, Danubia Zenekar)